Sînziana Koenig, Nico Vaccari: Közelítő fény

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Sînziana Koenig és Nico Vaccari négykezese kultúrák, nyelvek, független színházi terek között

Sînziana Koenig és Nico Vaccari a Drama Centre London (Drámaközpont, London) rendezői szakán végeztek, és 2012-ben megalapították a BÉZNĂ Theatre-t (BÉZNĂ Színház: facebook.com/BeznaTheatre), amelynek neve egy szláv eredetű, Erdélyben használt szó a teljes sötétségre, amit óhatatlanul fény követ majd. Az alkotók repertoárján Jean Genet-, Sarah Kane- és saját szövegek szerepelnek. Munkájuk már most többszörösen, az Egyesült Királyságban és Romániában is elismert, díjnyertes. Több nyelven, több kultúrában élnek és dolgoznak: színházi munkájukkal is a kultúrák közötti párbeszédért, a társadalmi és gazdasági jogegyenlőségért szólalnak fel. Kettőjük négykezese a londoni tanulmányoktól a romániai és nemzetközi független alkotói létig ível.

A tanulmányok

Nico: Rendezést tanulni csakis a Drámaközpontban szerettem volna. Azt tanácsolták, hogy művészeti képzést keressek, ne bölcsészakadémiait, ahol heti tíz órában lapozgatjuk Sztanyiszlavszkijt. A Drámaközpont abszolút nem ilyen. Heti hetvenkét óránk volt, reggel kilenctől este kilencig, hétfőtől pénteking, szombaton pedig félnapos próba. Mindenképpen megedződtem. Én viszont nagyon más képzést kaptam, mint Sînziana, aki akkor volt harmadéves végzős, amikor én elsős.

Sînziana: Nekünk minden évben más volt a rendezőtanárunk. Destruktív volt és zavarba ejtő, mert arra kényszerültünk, hogy morzsánként gyűjtsük be a tudást az órákról, amit majd a projektek során hasznosíthattunk. Egy törődőbb, stabilabb tanítási módszernek jobban örültem volna. Szerencsémre harmadéven Lorne Campbell volt az egyik tanárom, aki nemcsak oktatóként, hanem rendezőként is kiváló: jelenleg a newcastle-i Northern Stage igazgatója és támogatója a BÉZNĂ Színháznak is. Ő nagyon megértő volt a fiatal rendezők igényeit illetően, és arra ösztönzött minket, hogy próbáljunk meg a képzéstől függetlenül gondolkodni és arra koncentrálni, hogyan fogunk végzés után dolgozni.

Nico: Lorne nagyon egyértelműen kijelentette, hogy az egyetem befejezése után továbbra is képeznünk kell magunkat. Ő olyan rendező, aki tanít. Nem pedig tanár, aki valamikor régen még rendezett. Ha Lorne és az általa behozott workshopvezetők nincsenek, akkor nagy valószínűséggel soha nem esik szó például projektfinanszírozásról. Ami viszont ezen az egyetemen igencsak egyedi, az az alap- és mesteri képzésre felvett diákok száma. Évente tizenhat színész és négy-öt rendező. Úgy nőttünk fel, mint egy család, és amikor a tanáraink nem cserélődtek állandóan, ki tudja, milyen okok miatt, akkor nagyon komoly koncentrációról tettek tanúságot. Az első év nyolcvan százalékában színészi feladatokat kaptunk, és úgy is viselkedtek velünk, mintha színisek volnánk. Balettoztunk, énekeltünk, mozogtunk. Szerintem létfontosságú, hogy a rendezők intenzíven, közvetlenül és széleskörűen megtapasztalják, hogy mit jelent színésznek lenni, hogy ne csak elméletileg tudják, hanem a fizikai és érzelmi oldalát is megismerjék.

Sînziana: Ami miatt a Drámaközpont még különleges, az a mozgáspszichológia (Movement Psychology), amit az iskola három alapítójának egyike, Yat Malmgren fejlesztett ki. Ez a technika tökéletes eszköz a szerep mozgás felől történő felépítéséhez: minden mozdulat valamilyen aktivitást jelöl, és felfed valamit a szereplő személyiségéből. A Súly, Tér, Idő és Áramlat (Weight, Space, Time, Flow) fogalmak az Érzékelés, Gondolkodás, Döntés és Érzés (Sensing, Thinking, Deciding, Feeling) négyesnek felelnek meg. Ezek a fogalmak hat típusú szereplőt feltételeznek, amelyek két fogalom kombinációjából tevődnek össze: Kedves, Stabil, Álmodozó, Éber, Mobilis, Zárkózott (Near, Stable, Adream, Awake, Mobile and Remote). Mindenik szereplőtípusnak van egy sor egyéni sajátossággal bíró aktivitása, amelyek a Működő Akció (Working Action) pillanatához kötődnek. A működő akciók ugyancsak kombinációk a következőkből: erős/fény (érzékelés), direkt/rugalmas (gondolkodás), gyors/direkt (döntés), kötött/szabad (érzés) (strong/light, direct/flexible, quick/direct, bound/free). Például az Álmodozó karaktert az Érzékelés és Érzés határozza meg, és olyan fizikai cselekvéseket fog végezni, mint például az erős/fény és kötött/szabad kombinációja. A színész és rendező megadja, hogy az egyes szereplők milyen típusnak felelnek meg, de lehet egyszerűen ezekből kiindulva is felépíteni a szerepet. Most leegyszerűsítve magyaráztam el, de szerintem ezt a módszert egyébként is csak empirikusan lehet megérteni. Ha olyanokkal dolgozom, akik nem ismerik a technikát, akkor általában mozgásworkshoppal kezdek, mert azalatt megérthetik a fizikai és érzelmi oldalát a dolognak – csak úgy az elméletről beszélni értelmetlen.

Nico: Azt gondolom, hogy a túlagyalós színészek és rendezők kiölik az életet a színpadról. Tönkreteszik a rendező és színész közötti kreatív munkafolyamatot. Mindenképpen halálos. A színház legyen organikus, és minden előadás legyen kicsit másféle.

Sînziana: A Drámaközpontban hajlamosak mindent „túlintellektualizálni”, úgyhogy Nicóval inkább a tapasztalatra helyezzük a hangsúlyt, és egyelőre úgy tűnik, hogy ez működik a színészekkel is. Egy másik kiváló tanárunk, Liana Nyquist mindig azt mondta: „Úgy tanulod meg, hogy mit csinálj, hogy megérted, hogy mit nem.”

Nico: Az Egyesült Királyság jelenlegi helyzete miatt a képzés csak bizonyos mértékben elégséges. Azok a helyek, ahol fiatal rendezők és társulatok dolgozhatnának, nagyon ritkán tudnak fizetni. Angliában a színészek örülnek, ha végzés után sikerül ügynököt találniuk, mert ők meghallgatásokat szerveznek, és vállalják a feltételek és honorálás megtárgyalását. A rendezőknél ilyen nincs – főleg ha színházban szeretnél dolgozni. Tőlünk elvárják, hogy a diploma-előadásunkat magunktól juttassuk el mondjuk az edinburgh-i fesztiválra, ami egyébként hihetetlenül drága mulatság. Ez természetesen mind rendben volna, HA a képzés során megtanítanák, hogy hogyan kell pénzt szerezni, pályázatot írni stb. Régebben tartottak egy hathetes gyorstalpalót a harmadéves osztályoknak arról, hogyan alapítsanak társulatot az egyetem befejezése után, hogyan juthatnak támogatáshoz, hogyan írjanak pályázatot, milyen helyszínekkel milyen munka ürügyén vegyék fel a kapcsolatot és mikor. Mi vagyunk a poszt-thatcheri művészek. Tömeges privatizáció. A művészeti büdzsék és szubvenciók ellehetetlenítése. A társadalmi rendszer értékrendjét illető megszorítások miatt a Londonon kívül élők alig jutnak színház közelébe. Az Egyesült Királyság jelenlegi konzervatív kormánya meg szeretné szüntetni a gimnáziumi színháztudomány- és drámaoktatást. Ha ez nem démonizálás, akkor nem tudom, hogy mi az.

Sînziana: Az egyetem ideje alatt egy ilyen gyönyörű, művészekkel teli burokban élünk, ahol a politikáról csak akkor esik szó, ha Brechtről tanulunk. A politikus színháznak rossz a híre Angliában, és ez nagyon sok mindent elmond a jelenlegi helyzetről. A tantervben is sokkal több társadalmi-politikai témájú óra lehetett volna, ha az oktatók fontosnak tartották volna tudatosítani a diákokban a jelenlegi helyzetet a szakmában.

A politikai színház és a független lét

Nico: Szerencsére volt alkalmam pár csodálatos politikai színházi előadást látni Romániában és Moldovában. A Teatru Spălătorie CLEAR HISTORY c. munkája Nicoleta Esinencu szövege alapján hihetetlen volt. Nem tudok sokat a darab születéséről, és hogy milyen lehetőségekkel rendelkeztek, amikor megcsinálták, de teljesen el voltam ragadtatva. Nagyon izgalmas volna összehasonlítani az egyesült királyságbeli és a romániai politikai színházzal.

Sînziana: Gianina Cărbunariu munkái például minden alkalommal nagyon felkavarnak, hihetetlen pontossággal ráérez dolgokra, és szerintem ezért is csinál társadalmi témát feldolgozó színházat. Ezekből a romániai politikus darabokból sugárzik az empátia, a közönséget pedig toleranciára és megértő magatartásra sarkallják. Az interjúk, hírek, javak, átiratok, szekus dossziék felhasználása szerintem tökéletes módja Románia fájdalmas múltjának feldolgozására, még a román újhullámos filmeknél is hatásosabb. Talán pont a kíméletlen történelme miatt ilyen harapós és kétségbeesett a romániai politikus színház. A BÉZNĂ számára a színház eszköz a változás előidézésére, nem pedig múzeumi tárgy. Persze a színház megreformálásához a régi gárdát kellene először lecserélni, és úgy tűnik, hogy az ilyesmi Romániában csak akkor lehetséges, ha valamelyik „szent tehén” véletlenül meghal. Kár. Az új formák és új hangok a perifériára kényszerülnek, miközben a kőszínházak rendezői évről évre újrahasznosítják saját formanyelvüket, hogy aztán agybénító szentimentalizmussal bombázzák a közönséget. Vannak független rendezők (olyanok, akik a független szférában dolgoznak, és a munkáik „másak”), akiknek sikerül mindkét szférában érvényesülniük, Iulia Popovici ír róluk hosszabban, de ők kivételek. Tudom, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni a kőszínházakat illetően, és több ragyogó kivétel van kőszínházban született provokatív előadásra, de mindenesetre a Romániában eltöltött egy év alatt én ezt tapasztaltam.

Nico: A független szférával kapcsolatban: rengetegszer hallottam romániai színészek, tervezők, írók és rendezők szájából, hogy „majd később lesz pénz”. Tervbe vesznek egy projektet, próbálnak, szereznek helyszínt és közönséget, és majd később lesz pénz. És nemcsak a fiatal végzősök, hanem érett művészek is. Ilyesmi nincs nálunk. A pénzt mindig előre kapod.

Sînziana: Igyekszünk kibővíteni az ismeretségi körünket, rengeteg jó barátot szereztünk már Suceavából, Szebenből, Kolozsvárról, Vásárhelyről, Ukrajnából és Lengyelországból is. Az olyan feltörekvő művészek számára, mint mi – bármilyen borzasztóan is szól – nagy segítség, hogy a bukaresti független szcéna színészei minimálbérnél kevesebb pénzért is hajlandóak dolgozni, mert ki vannak éhezve arra, hogy valami értelmeset csináljanak. Nagyon rossz belegondolni, hogy az ingyenmunka, amelyet egyébként vehemensen ellenzek, segíti az én szakmai előmenetelemet. A következő romániai projektemhez rendkívül tehetséges és neves színészeket kértem fel, akik hajlandóak velem dolgozni, mert – akárcsak én – szeretik a színházat.

Nico: A végzés utáni évben Sînziana elővette a diplomamunkáját, a Halálsoront, ezt a Jean Genet által írt klausztrofób börtöndrámát, és új stábbal, díszlettel és ötletekkel felfegyverkezve előkészítette a londoni Roundhouse igencsak nívós Accidental Fesztiváljára. Bár nem játszották sokat, az előadást jól fogadták, megkaptuk az első ötcsillagos kritikánkat, és mindezek hatására megkeresett minket pár független színház. Az a kritika tette láthatóvá a BÉZNĂ-t, és tulajdonképpen az elmúlt három évben ebből építkeztünk. Az Egyesült Királyságban nem vesznek fel frissen végzetteket. Nincs repertoárrendszer. A rendezők ügynökei többnyire tévés munkákkal foglalkoznak. Ezenkívül sok projektlehetőség van szabadúszók számára. De a gazdaságilag bizonytalan környezet miatt csak akkor fognak benned megbízni, ha valamennyire elismert vagy, ha van éppen futó előadásod, amit megnézhetnek a művészeti vezetők és producerek, vagy ha van egy hatásos kritikagyűjteményed. A színházi rendezőkkel nem foglalkoznak az ügynökök. Így egyetlen lehetőségük marad: a szabadúszás. Sînziana, ha volna egy jó kőszínházi állásajánlat, te abbahagynád a szabadúszást?

Sînziana: A karrierem mostani stádiumában nem. Talán később (és egy másik környezetben) jót tenne a stabilitás és a folytonosság, de most úgy érzem, hogy mozogni szeretnék. A BÉZNĂ-val azokról a problémákról tárgyalunk, amelyek minket érdekelnek, olyan változásokról, amelyeket mi fontosnak tartunk, és olyan szöveget vagy projektet találunk hozzá, amely a legjobban kifejezi ezt. Miután végeztem Londonban, arra jöttem rá, hogy hiába jöttem el Romániából, itt nem találtam jobb világot, sőt, az Egyesült Királyság még gyilkosabb. Meg kellett értenem, hogy csak akkor leszek elégedett, ha meg tudom változtatni a status quót, akkor nem, ha elmenekülök előle.

Nico: Azokat a művészeket, akikkel itt találkoztam, soha nem tántorította el a pénz hiánya, és ez tervezőkre, színészekre és rendezőkre egyaránt igaz. Soha nem hallottam, hogy azt mondanák: „ha lenne pénzem, ezt és ezt csinálnám…” Ha tetszik nekik egy szöveg vagy ötlet, akkor általában elvállalják. A romániai fiatalok értelemszerűen politikailag sokkal tudatosabbak és elkötelezettebbek. A mi társulatunk félig román, félig angol. Lehetőségünk van mindkét országban dolgozni: két nagyon különböző kultúrával és múlttal rendelkező országban. Az Egyesült Királyságban jelenleg tapasztalható apátia a politika iránt (amelyet körülbelül harminc évvel ezelőtt Thatcher idézett elő és Cameron megszorításai állandósítottak) az egyik legfőbb okunk arra, hogy Angliában is folytassuk a munkát.

Sînziana: Amikor producerként az volt a feladatom, hogy elhelyezzem a CRIME-ot, Nico darabját, akkor felvettem a kapcsolatot az UNTEATRU-val, akik a leghíresebb független színház Bukarestben. Megnézték a felvételt és belementek. Ugyanekkor kérték fel a Drámaközpontot, hogy képviselje az iskolát a Szucsávai Színházi Iskolák Nemzetközi Fesztiválján (FIST), úgyhogy a CRIME-ot ugyanazon a nyáron végül két nagyon különböző közönségnek játszottuk Romániában.

Nico: Camdenbe átvinni az előadást abban segített, hogy szélesebb körben és szélesebb közönségnek mutathattuk magunkat meg. A turnézás pedig erőssé tette az előadást, mert soha nem kényelmesedhettünk el. A turné alatti előadásterek mind nagyban hozzájárultak ehhez a tapasztalathoz: hatalmas stúdióteremben, kis kocsmaszínházban, nyolcszáz fős kommunista kultúrházban és felújított pincehelyiségben is játszottunk. A második legfontosabb aspektusa a turnézásnak az emberekkel való találkozás, azokkal, akik látták az előadást, akikkel az utcán futottunk össze, akik támogatták a társulatot és a munkánkat.

A közeljövő

Nico: 2015 a BÉZNĂ számára bukaresti, londoni és cardiffi előadásokat jelent. Szerencsések vagyunk, mert többnyire meg tudjuk oldani az ingázást. Fesztiválokon nagyon sok csodálatos embert lehet megismerni. Ha úgy érezzük, hogy talál a szó, Sînzianával mindig megpróbáljuk aztán meglátogatni az új ismerősök színházát vagy fesztiválját. Ami még több ingázást és utazást jelent, de megéri. Mindezidáig az emberek értékelték, hogy igyekszünk mindenhova eljutni. De az az igazság, hogy kíváncsiak is vagyunk. Vagyis ha tehetjük, megyünk. Azt hiszem, ez a másik dolog, amit a Drámaközpontban tanultunk: mindig kockáztass.

Sînziana: Még az elején vagyunk, és az ilyen típusú szabadúszásnak nincs hivatalos támogatása, úgyhogy általában hagyjuk, hogy történjen, aminek történnie kell. Szerintem működő út egy kis társulat számára a nemzetköziség, csak sokat kell gürcölni a megfelelő helyszínek és támogatás megtalálásáért. Kitartóan kell kutatni. Mi mindig megpróbálunk igent mondani a meghívásokra, hogy meglátogathassuk a barátainkat és minél többet utazhassunk. Nemrég meghívtak Lengyelországba, Łódź-ba a Szwalnia Színház Monodram Fesztiváljára, és bár költségekkel járt, gondoltunk egyet, és elmentünk.

Nico: Biztos vagyok bene, hogy sokszor nagyon nagy szerencsénk is volt. De még csak az elején vagyunk a pályázatoknak, rengeteg válaszra várunk éppen. Most azt játsszuk, hogy várunk.

Sînziana: Amikor a BÉZNĂ született, még csak ketten voltunk, a dühös rendezők, akik megpróbálják megérteni, hogy miért ilyen nagy az egyenlőtlenség a világon. Nem volt semmilyen előadásunk vagy közönségünk, de még egy valamirevaló mission statementünk (küldetésnyilatkozat) sem. Idő kellett ahhoz, hogy szavakba tudjuk foglalni azt, amit szerettünk volna, és még több idő ahhoz, hogy aztán azt színpadra állítsuk. Szerencsénkre a CRIME c. előadást a Drámaközponttal koprodukcióban mutattuk be, és így sikerült láthatóvá válnunk. Ha nem lesznek ajánlatok, akkor visszatérünk az alapokhoz, és elkezdjük ismét magunkra csinálni. Nagyon remélem, hogy nem veszítjük el a lelkesedésünket, és soha nem fogjuk azt érezni, hogy nincs több mondanivalónk.

Fordította: Adorjáni Panna