Fazakas Réka: Napraforgónyi otthonosság

Fazakas Réka: Napraforgónyi otthonosság

Napraforgó. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2023/3. számából

Fotók: Barabás Zsolt

Minden alkalommal, amikor a sepsiszentgyörgyi társulat előadásairól írok, rajtakapom magam, mennyire elfogult vagyok. Nehéz ellenállni (úgy látszik, most sem sikerül) a késztetésnek, hogy rögtön az elején rá ne zúdítsam az olvasóra, milyen sokat jelentett nekem a Tamási Áron Színház középiskolás koromban. Nincs más választásom, mint ezt a kritikát az otthonosságérzetnek szentelni. A döntést nem csupán a személyes nosztalgia indokolja: a Radu Afrim által rendezett Napraforgó több szinten játékba hozza az otthonosság fogalmát.

Már a kiindulópontként választott Pass Andrea-szöveg középpontjában is az említett kérdéskör áll. A főszereplő, Villám Anikó nincs otthon saját életében: kényszerbetegsége, folyamatos szorongása, tisztaságmániája meggátolja abban, hogy szerető anyaként forduljon kislányához, Jankához. Hisztérikus kitörései miatt a családi ház veszélyes tereppé válik: Tóni (Anikó férje) félve hozza fel a pszichológus vagy munkavállalás témáját, Janka a rajzolásba menekül. Egyedül az iskola jelent valamiféle menekülést, itt van esély valódi figyelmen alapuló kapcsolatok kialakítására. Janka osztálytársai szintén felkavart, közelről sem meghitt családi háttérrel rendelkeznek (Julcsi édesapja csalja a feleségét, hamarosan saját titkárnőjétől születik gyereke; Dzseni és Erik nagyapjukkal élnek, szüleik folyton úton vannak). A gyerekek közti barátság képes arra, hogy túllépjen a szociális és gazdasági hátterek különbözőségén (Julcsi családja jól szituált, Jankáék törlesztési gondokkal küszködnek, Dzseniék szegényesebb körülmények között élnek). Még Tóni számára is az iskola, jobban mondva Szekeres Gabi tanítónő rendelkezik az otthonosság potenciáljával. Az tanév azonban véget ér, az évzáró után magukra maradó gyerekek és felnőttek napraforgó módjára keresik majd a melegséget.

Afrim Napraforgója érzékenyen viszonyul a dráma által felvetett problémákhoz, képileg erősít rá annak témáira. Bár a sárga falakból álló díszlet melegséget sugároz, a szereplők nem találják benne a helyüket. Janka esetében a legszembetűnőbb a különállás és elmagányosodás, a sárgát taszító, annak komplementer színeként létező kék jelmezével ő válik el legélesebben a háttértől. Folyton magánál hordott fekete ceruzájával telerajzolja a falakat, így tesz kísérletet a tér belakására. Rajzai a történet egyes szálait, motívumait jelenítik meg (önarckép a kutyájával, Bodzával; kedvenc énekesnője, Lady Gaga portréja; az őrültek házában kaloriferen zenélő néni; stb.) Az előadás végén elsötétül a tér, egyedül az oldalsó ablakon szűrődik be egy kis fény, a néma szereplők pedig napraforgó módjára felé fordítják az arcukat.

Ebből is sejthető, hogy szerencsés találkozásnak vagyunk tanúi, már ami a Pass-darabot és Afrim rendezői stílusát illeti. Bevallom, előzetes kíváncsiságom forrását pont az a kérdés képezte, hogyan fog megférni egymással a kettő. Afrim ugyan már harmadszor dolgozik a szentgyörgyi társulattal, de ez az első eset, hogy kész drámával érkezik (az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél egy Molnár Ferenc-regény adaptációja; az Amikor telihold ragyog a turkáló felett szövege helyben született). Munkásságáról általánosságban is elmondható, hogy kiindulási alapként ritkán választ színműveket (gyakrabban regényeket), legtöbbször a társulat improvizációira építve írja meg az előadások szövegkönyvét. A Napraforgóra esett választást elsősorban ezért furcsálltam; másodsorban pedig azért, mert a darab realista megközelítésmódja eltér Afrim mágikus-realista, valóságtól elemelt stílusától.

Az előadás azonban bebizonyította, hogy kezdeti aggodalmaim alaptalanok voltak. Sőt, kimondottan örültem annak, hogy a dráma cselekménye irányt szabott a jeleneteknek, keretek közt tartotta a produkciót. A lekövethető ív nem minden Afrim-előadásnak érdeme: az Amikor telihold… szellemes poénokra, érzékletes helyzetekre és remek karakterekre épít, de egy idő után önismétlővé és parttalanná válik, kimeríti saját eszköztárát. (Íven itt természetesen nem a linearitást értem, hanem az előadás által bejárt utat.) A Napraforgó ezzel szemben feszes, a változó szituációk egyrészt elmélyítik a főbb kérdésköröket, másrészt meggátolják, hogy egysíkúvá váljon az előadás humora.


Afrim más előadásaihoz hasonlóan a Napraforgót is a mágikus realista megközelítésmód jellemzi. A hétköznapi szituációkba természetfeletti elemek és szereplők lépnek be: az iskolai gondnok valójában vámpír, Janka egy Lady Gaga-slágerre táncol dalmatakutyákkal, az őrültek házában fűtőtesten és házipapucson zenél egy bennlakó. A karakterek megformálásában szintén tetten érhető a valóságtól való valamilyen fokú eltartottság: akár az elnagyolt gesztusok szintjén (például a fodrász Latyakot és a turkálótulajdonos Kis Hajnit játszó Szakács László esetében), akár a reprezentáció módjában (Bodza kutyát nem valódi kutya, hanem Vass Zsuzsi játssza, Jankát színésznő helyett színész alakítja, Varsányi Szabolcs visszafojtott hangja különös életet kölcsönöz mind a karakter nevetésének, mind elkeseredettségének). A dráma realista ábrázolásmódja egyetlen ponton marad következetesen érintetlen: a Villám Anikót alakító Pál Ferenczi Gyöngyi játékstílusában. Az ábrázolásmódok és színészi kulcsok közti kontraszt még élesebb valóságként tünteti fel Anikó kényszerbetegségét.

A darab szövegéből keveset húztak az alkotók, az anyagot azonban feldúsították, helyenként átírták a szentgyörgyi közönség „szája íze szerint”. Ezek a módosítások nem válnak ki az egészből, szépen épülnek egybe az eredeti részekkel, olyan történetet hoznak létre, ami igazán itteni. A helyi beágyazottság az otthonosság újabb szintjét hozza létre, ezúttal nem a karakterek, hanem a nézőközönség szempontjából. A gyerekek telefonjára RO Alert érkezik (Vigyázat, medve!), Janka és édesapja a Big Mamában ebédelnek, Dzseni a Vályú center bevásárlóközpontba szeretne menni, Klari a Românii au talent tehetségkutatóba készül, majd a sZempöl tagja lesz, Erik rossz tanulmányai miatt kénytelen a Mikó Kelemenben továbbtanulni (a képzeletbeli iskola a Székely Mikó és a Mikes Kelemen elit középiskolák nevének összevonása).

Ugyancsak a történet lokalizálását szolgálja, hogy Julcsi karaktere helyett Székely Klaribellát látjuk (Klaribella „megkapja” ugyan Julcsi történetszálát, de jelleme, beszédmódja eltér a dráma eredeti szereplőjétől). A Benedek Ágnes által alakított Klaribella Szentgyörgyön már-már popkulturális jelenségnek számít. Egyrészt Afrim eddigi rendezéseiben is feltűnik: a Zabigyerekben kel életre először székely prostituáltként, majd filmszakértőként az Amikor telihold… főszerepében. Az utóbbi előadás remekül játszik a székelységről, akcentusról alkotott percepciónkkal: Klaribella a legműveltebb szereplő, mégis van valami komolyanvehetetlen minden mondatában. Nekünk szegezi a kérdést: vajon mennyire tartjuk okosnak azt, aki nem a sztenderd köznyelvet beszéli? Másrészt a karakter színházon kívüli életet is él: a 2020-as karantén alatt Youtube-csatornát működtetett, valódi influenszerré vált. A 2022-ben megrendezett Szent György Napok alatt pedig moderátori szerepet is kapott: Boros Kinga Kényelmetlen színház című könyvét mutatta be a Szimplában. A karakter kihasználtságát, leterheltségét játékba hozza a Napraforgó is: Klari bekopog Latyak fodrászszalonjába, szeretné levágatni copjfait, mert megunta ezt a szerepet.

Az előadás humora nagyban építkezik ezekből a térben lehorgonyzott utalásokból. A közvetlenül ható viccek mellett jelen van egy erős irónia is, ami a Napraforgó majdnem minden elemére rányomja a bélyegét. Az alternatív pedagógia fura meditációkból áll (a kezdő jelenetben alfa-állapotba kerülnek a szülőértekezletre érkezők), az iskolában nyugtatócsengőt használnak. Klari karaktere sztereotip módon, eltúlzottan székely: kell neki a vitamin, hogy RMDSZ-esebben néptáncoljon, Csárdáskirálynőnek öltözik a farsangi bálon, folyamatosan dialektusban beszél („holnap lészen a születése napja”, „köszönöm, hogy felnyitották a szemjeimet”). A két roma szereplő, Dzseni és Erik karaktere szintén beilleszkedik a nevetségessé tettek kategóriájába, de – és ezt rendkívül fontosnak tartom – nem származásuk ténye vagy az azt érintő sztereotípiák szolgálnak az élcek alapjául. Sőt, ezeket ki is forgatja néha egy-egy jelenet: amikor Dzseni új táskát kap, hirtelen megjelenik egy rendőr, hogy a lopott holmit visszavegye, a táskát azonban a gyerekek édesapja vásárolta. Erik nem tájszólásban, hanem selypítve beszél (a v hang helyett b-t, az s/sz helyett t-t ejt). Az őt övező humor személyiségjegyekre épül: be nem áll a szája, folyton csókra vár Jankától. Ezek ellenére mégis kérdésként marad bennem: mennyire korrekt az itt látott reprezentáció? Az előadás nem ad okot arra, hogy negatív választ adjak, így azt a következtetést vonom le, hogy a kérdést inkább saját gondolataim és aggodalmaim táplálják. Az irónia egyedül a Villám-család problémáját, Anikó betegségét és Janka magányát hagyja érintetlenül. Ez elmélyíti a játékstílusok különbözőségéből is fakadó kontrasztot, még valóságosabbá és fájdalmasabbá téve az anya-lánya kapcsolat problémáit.

A néző egy előadás során nem csak akkor érezheti otthonosan magát, ha a saját környezetére vagy problémájára lát rá. Létezik egy repertoár szintű otthonosság azok körében, akik gyakran látogatják az adott színházat. A Napraforgó egy sor asszociációt indít el bennem, régebbi tamásis előadások sorát idézi fel. Klaribella popkulturális alakja egyből két másik Afrim-rendezést idéz, a díszlet bal oldalán lévő óriás ablak, amin kilépnek a szereplők, szintén a Zabigyerekre emlékeztet. A sárga díszletről pedig a Zakariás Zalán által rendezett Jegesmedvék jut eszembe. A két produkció hasonló színvilága a legnagyobb valószínűség szerint véletlen egybeesés, egy pillanatra viszont megelevenedik bennem, milyen széthullott családi viszonyokra láttam rá annak idején a Jegesmedvékben. Sárga falak, megbukott anyák, otthonosságból kizárt gyerekek.


Napraforgó. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Bemutató: 2023. május 14. Szerző: Pass Andrea. Rendező: Radu Afrim. Rendezőasszisztens: Dálnoky Réka. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Chirilă. Koreográfus: Flavia Giurgiu. Zene: Kónya-Ütő Bence. Ügyelő: Csomós Tünde Tímea. Súgó: Gazda Szende. Szereplők: Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Szakács László, Erdei Gábor, Varsányi Szabolcs, Kónya-Ütő Bence, Korodi Janka, Benedek Ágnes, Vass Zsuzsanna, Pignitzky Gellért, Nagy-Kopeczky Kristóf, Csomós Tünde Tímea, Gazda Szende, Bartalis Szabolcs.