Zsók Enikő: Szembesülni a magunkban hordozott maggal

Beszélgetés Nagy József táncos-koreográfussal

Fotó: Henning János

A Játéktér 2015. téli lapszámából

„Hálás vagyok az apámnak azért a pár ledolgozott évért, s néhány tőmondatért – bácskai tájszólásban – Amikor mönni köll, mönni köll, fiam!” – nyilatkozta egy interjúban.

Egyre aktuálisabbak ezek a vezénysza­vak. Az utóbbi másfél évben egyre sűrűbben vagyok itthon. A Jel Színházamat telepítem haza, építem a bázisaimat Magyarkanizsán, Budapesten. Az itthoni körülmények miatt sokszor mondogatom magamnak: „Gyerünk, bármi áron”. A dolgok nem mennek mindig zökkenőmentesen – a politika túlságosan is átitatja a művészi területeket. Emiatt nemcsak segít, hanem helyenként akadályozza is a fej­lődést. Vagy a tisztánlátást. Tisztában vagyok vele, hogy itt nem tudok francia feltételeket te­remteni, de a minimális működést biztosítani kell. Kell egy infrastruktúra ahhoz, hogy moz­gatni lehessen oda-vissza az előadásokat. A vezérelvem: dolgozz egyszerű eszközökkel és lelkesedéssel. Viszont ahhoz, hogy építsük a dolgokat, kell a támogatás, jelenleg ez még nincs. Kivárom, hogy valahova besoroljanak és értelmezzék, hogy én már itthon is vagyok. Legjobb figyelemfelkeltő eszköz az előadás. Saját zsebből beállítottam a Woyzecket, ké­szülőben van egy nagyobb lélegzetű mű, ami­vel nyár óta dolgozunk Magyarkanizsán, és a Wilhelm-dalok ősbemutatója – ami egy kama­radarab – is idetartozik, amit szintén saját erő­ből raktam össze. A közeljövőben sürgősen szükség lenne egy konkrét struktúrára, hogy erőteljesebben tudjunk létezni itt, a Kárpát-medencében.

Magyarkanizsán hosszú évek alatt tett sé­tái alkalmával romos tanyákat fényképezett, ekkor talált rá egy kiállításnak is beillő leégett házra, ahová egy előadást is tervezett. Meg­valósult?

Régóta szerettem volna új színházi tereket belakni. A színházépületet lecserélve, konkrét helyeken készíteni előadásokat. Azt hiszem, ezt épp itthon akarom beindítani. Ez lett volna az első, természetes térben megvalósult elő­adásom, feltételes módban, azonban a ház nem várt meg. Összedőlt. Így másik helyszínt keresek. A közeljövőben aktuális lesz, miután befejezem a korábban elkezdett produkciót. Utána három munkát indítok be párhuzamo­san, az egyik szintén egy klasszikus – fény­technikával színpadra tervezett – értelemben vett előadás. Ezen több évig szeretnék dol­gozni. Úgy érzem, negyed évszázad után, pontosan 26 év után, megengedhetem ma­gamnak, hogy a koprodukciós partnerek nyomása alól kicsit kibújjak és annyit dolgozzak egy előadáson, amennyit én szükségesnek tartok. Ez az egyik dédelgetett tervem, a má­sik meg éppen ezekhez a speciális megjele­nésekhez fűződik. Magában a természetben is gondolkodom, vagy olyan épületekben, amelyek nem színháznak lettek tervezve. Egy­re többet vagyok itthon és várom a találko­zást, mivel ezek nem konceptuális dolgok, így a hely az, ami megszólít.

Vonzzák a terek, mint vallja. A katonaság ideje alatt egy gyufaskatulyán át látott világ egyedi képe volt az, ami szellemi menedéket nyújtott önnek, és mondhatni megmentette az őrülettől.

Az egy fontos tapasztalat volt akkor, tizen­kilenc évesen. Szellemileg ki kellett bírni, amit a jugoszláv hadseregben eltöltött tizenhat hó­nap jelentett. Hát, ilyen stratégiákkal tudtam valahogy magamat átmenteni. A gyufásdo­boz volt az egyik, ezt amolyan kameraként használtam, a katonazubbonyom bal zsebét pedig jegyzetek tárolására, az utóbbi szoká­som a mai napig megmaradt. Voltaképpen a zakóm lett a hordozható irodám, a rend­szerem. Mai napig itt, a bal alsó zsebemben hordom a jegyzeteimet. A cetliket úgy tépem, hogy beférjenek. A világban bárhol, ha valami ötlet eszembe jut, cetlikre jegyzetelem, majd otthon rendszerezem. Valójában szükséghely­zetből adódott a munkamódszerem, ha ezt le­het annak nevezni.

Diákként, majd később is volt néhány fél­resikerült találkozása a színházzal. Aztán Fran­ciaországba költözött, majd 1986-ban meg­alapította a ma világhírű Jel Színházat. Milyen volt ez az út?

Ez is az én sajátos életutam. Soha nem készültem arra, hogy színházzal foglalkozzak, mindig is képzőművész szerettem volna ma­radni, valójában ez egy kisiklás, egy mellékvá­gány, amiről azt hittem, ideiglenes kitérő lesz az életemben. Most már majdnem harminc éve, hogy ezen a vágányon sodródom tovább. Úgy látszik, ez most már életem végéig kitart. Már nem tudom magamat lekapcsolni erről. Törekszem úgy megoldani, hogy a képzőmű­vészeti munkámat idomítom a színházi mun­kához, ami azt jelenti, hogy a rajzmappáim is velem utaznak. Hotelszobákban, kávéházakban is tudok dolgozni. Bárhol. Franciaország­ban, Budapesten, akár Magyarkanizsán, ami­kor egy napot is el tudok tölteni, akkor viszont – képzőművészetben – nagyobb lélegzetű dolgokba is belefogok. A fő hangsúlyt persze továbbra is a színpadi művek előállítása jelen­ti. S azt hiszem, ez már így is fog maradni.

Belülről rendezi az előadásait. Mindegyik­ben jelen van, azt vallja, talán könnyebb – gesz­tusokkal – elmagyaráznia, mit is akar. Laikus­ként mégis úgy gondolom, egy időben lenni kint és bent, nem kevés koncentrációt igényel.

Előadóként kezdtem a pályafutásom kül­földön. Öt-hat évig különböző előadásokban dolgoztam, azóta pedig, első saját előadá­somtól fogva, folyamatosan játszom bennük. Nem akarom elengedni ezt a fajta praxist, ma­gát az előadó-művészetet, így a kettőt együtt kell csinálnom. Kialakult egy munkafolyamat, amelyben egy időben dolgozom rendezőként és a saját szerepemen is. Valahogy megszok­tam, hogy így kommunikálok a többi előadó­val. Ebből adódóan nagyon sok információt tudok átadni verbalitás nélkül. Ahogyan én keresem a helyemet, az számukra egy iga­zodási pont. Rendezőasszisztensekkel nem dolgozom, hanem külső szemként a kamerát használom, néha-néha. Rögzítek improvizáci­ókat, visszanézem és kielemzem.

A kettősség mint olyan több szinten meg­jelenik a szakmai életében. ’95-től az orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ vezetője, 2012 őszétől pedig a Trafó – Kortárs Művészetek Házának igazgatójává választották. Hogyan tudja összeegyeztetni ezeket a szerepeket?

Nem könnyű. Eddig sem volt sok a sza­badidőm, de most már egyáltalán nincs. Még Mindig is erős volt a darabjaimban a vizu­ális dramaturgia, a színpadképek vizuális igé­nyessége. A 2006-ban Miquel Barceló katalán képzőművésszel közösen létrehozott Paso Doble című előadásunk még „csupán” képző­művészeti akció volt. Hatalmas nagy agyag­képet készítünk ketten, ez a folyamat volt maga az előadás. Rádöbbentem utólag, hogy micsoda ereje van – tudatosan kivontam be­lőle mindenféle koreográfiát, színházi eszközt és játékot – színházi közegben is egy efféle akciónak. Annak, ahogy két képzőművész küzd az agyaggal. Az maga a dráma. A Hol­lók a madárral való találkozásról szól. Tuda­tosan csak a találkozás pillanatát bontottam ki, amelynek a hátterében ennek a világnak az érzékenysége, a védelme és féltése rejlik. Az, hogy hogyan veszítjük el a kapcsolatunkat a természettel és ezekkel a más lényekkel. Eb­ben az előadásban a gondolatnak a megfo­galmazására a hollót választottam. Valamifajta spirituális kommunikációt próbáltunk kiépíte­ni, hogy megidézzük ezt a találkozást, az ő világukat, azon keresztül pedig a természet veszélyeztetettségét. Ennek a mondanivalója szorult a darabba.

Fontos önnek a napi olvasásélmény és különösképp a költészet. Tolnai Ottó önnek ajánlja Mi a kő című versét, ami egy Emil Cioran-idézettel indít. Költészet és tánc mit mutat meg magából külön-külön és együtt a Jel Színház produkcióiban?

A költészet számomra az abszolút jelenté­sében fontos. Költői képeket kreálni a színpa­don, egyfajta költői nyelvezetet, ami mentes a naturalizmustól, a pszichológiától, mindenféle belső nyavalyától, ami rátelepszik a színházi világra. A zenei és a vizuális képek számomra egyaránt a költészet tárgykörébe tartoznak. Maga a dráma, az előadás egy költészeti ak­tus, ahogyan arra felkészülök, ahogyan azt megélem, és utána jön be a zenei tér, ami megemeli. Egy versköltemény abszolút tiszta zenei műként hat, hogyha sikeres, és azon túl, amit sugall. Bárminemű előadásba fogok, in­tuitívan úgy készülök kezdetektől fogva, hogy nagyon sok olvasmány vesz körül, mindig vi­szek magammal valamelyik költőtől egy köte­tet. Ez egy szükséges és rendszeres szellemi táplálék, értem ezalatt a magyar költészetet és a fordítások révén elérhető világköltésze­tet, ami meg nincsen magyarra lefordítva, azt kénytelen vagyok más nyelveken olvasni.

„Harminc év után azt érzem, hogy a szín­ház keresi a saját nyelvét, de még mindig nem találta meg” – vallja a színházról.

Nem is fogja. De hiszen erről szól maga a színházművészet, hogy keressük azt a leg­igazibb formát, ahogy meg tudunk szólalni a színpadon, és ahogyan megteremtődik az a pillanat, amikor érezzük, hogy valami mű­ködik. Ez így is van jól. Nem lehet általános következtetéseket levonni, hogy miért műkö­dik egy darab, vagy azon belül egy-egy rész. Annál is inkább, mivel nem lehet és nem is szabad megismételni azokat a pillanatokat. Fel kell építeni mindig valami hasonlót. Így gravitálunk, körözünk a tűz körül, és állandóan próbáljuk megfogni a lényeget. A színház va­lóban keresi a saját nyelvét, mindig másképp akar megszólalni, és ettől olyan izgalmas és kemény ez a munka.

„Nem akarok játszani a közönség felé, most már csak vagyok!” Hogy lehet színpa­don ezt érezhetően megvalósítani?

A fiatalkori lelkesedésből fakadó halmo­zásoknak az elemzése után lemállik a fölös­leg. Az ember hisz valamiben, aztán építget, halmoz, csomó előadás, rengeteg kellékkel. Csak tapasztalati úton lehet leszűrni a tanulsá­gokat, és amikor az újraépítés beindul, akkor alapvetően a tisztítás műveletét be kell hozni. Egy két évtizedes ciklus után éreztem, hogy egy kört már lefutottam. Akkor éreztem, hogy most kell a keresések mellett egyre több időt szakítani azokra a belső elemzésekre, amikor visszagondolom és visszaérzem magunkat. Mit kell letisztítani? Mik a törvényszerűségei a világnak, és a maga csupaszságában mire hasonlít? Így próbálok egyszerűsíteni, ami nem jelenti azt, hogy egyszerűbb lesz a struktúrája. A komplexitása továbbra is megmarad, csak a belső érzet szintjén olyan, mint egy vezér­vonal. Vissza kell jutni az alaplépésekhez, az alapgesztusokhoz. Azt visszahallani és tisz­títani. Hogy egy festőt említsek, ahogy Tóth Menyhértnek például az élete vége felé a ké­pei letisztulnak, szó szerint kifehérednek. Volt szerencsém látni az utolsó rajzait. Akkor épp nem volt pénzem megvásárolni őket, és a mai napig fáj, hogy mások vették meg. Hihetetlen, ahogy egy-két vonalba, egy-két lényegibb, minimális gesztusba tudta sűríteni azt a drá­mai feszültséget, amit egész életműve jelent­hetett. Úgy érzem, nem is lehet ezt másképp csinálni. Idővel szembesülni kell a magunkban hordozott maggal és azt megjeleníteni a maga egyszerűségében, izzásában. És, hogy ez mire hasonlít? Arra keresem most a megfelelő választ.

Kapadohányillata miatt imádta nagyapja szobáját. A megörökölt hamutálat most ön használja. Arról mesél valahol, hogy szeretne egy átolvasott telet, amikor az ön szobája is hasonló illatú lehet.

Sajnos még egyelőre ilyen hosszabb pe­riódust nem tudok kiszakítani magamnak. Télen-nyáron turnézunk. Itt-ott van egy kis kiszakított idő, de olyankor mindig valami új dolgot indítok be. Megállás nélkül dolgozom. De valahogy ez fekszik is nekem. Ironikusan jegyeztem meg, hogy jó lenne egy-két hónap­ra csak úgy leülni. Csak úgy lenni. Olvasni, raj­zolni. De azt hiszem, erre még egy jó néhány évig várnom kell.