Zsigmond Andrea: Veled, uram, de nélküled

Georges Banu A felügyelt színpad című könyvéről[1]

Fotó forrása:  http://www.cotidianul.ro/eu-sunt-amantul-plecat-pe-drumuri-149297/

Miért vásárol az ember színházi könyvet; miért szán rá pénzt? S ha már feltette otthon a polcra, miért veszi kezébe egyszercsak; miért szán rá időt is?

Nem tudom…  úgy általában nem. Csak azt tudom, hogy ezt a könyvet itt a Koinónia Kiadó színházi sorozatába vetett bizalom szereztette be velem. (Az elmúlt tíz évben kb. húsz színházi könyvükkel jártam így – magyarán az összessel.) Aztán hogy miért vettem le a polcról néhány év elteltével? Talán mert most lettem kész rá. Hahó, kék könyv… most már tudok figyelni rád. Sőt, szükségem is lett rád: kérlek, oldd fel a szorongásom!

Tudhatsz te valamit a felügyeletről, a felügyeltek szorongásáról. Arról, hogy milyen helyet jelölünk, jelölhetünk ki magunknak a színház terében. Avagy, mi jelöljük-e azt ki magunknak. Ki figyeli a másikat, és miért…

Figyelni fogok. Te csak mesélj. Aztán figyelmes beszámolót írok a találkozásunkról. Figyelő szemeknek…

A szerző, George Banu érdekes módon nem innen közelít: nem a szorongás veszi rá arra, hogy 2006-ban – ekkor jelent meg franciául a könyv – épp a felügyelet témáját járja körül (-belül). Sőt, bár vállalja a személyes indíttatást (legtöbb könyvében ezt teszi), azt írja, „élvezettel kapcsoltam össze a színházi sorsokat és helyzeteket az általam megélt, a történelmi, ősi, gyakran elfelejtett élettapasztalattal”.

Banu tehát örömből ír, még akkor is, ha a könyvet „a felügyelet gyermekeként” írta. „Nézőként felfedeztem, mennyire szeretek tanúja lenni a felügyeletnek, annak berendezéseinek és stratégiáinak, holott az életben felkavar, ha gyakorolnom kell vagy el kell szenvednem.” Ellentmondásosnak tűnik, nem is érti az ember, csak amennyire muszáj – de hát nem is muszáj, mert hát nem azért olvassuk a könyvet, hogy Banut megértsük, hanem hogy magunkat, a világunkat megértsük általa.

Vagy mégis? Banura volnánk kíváncsiak? Erre mutató jeleket is találunk, ha körülnézünk. A Koinónia kiadó például szép számban jelenteti meg a szerző könyveit. Színházi sorozatában más román szerzőtől is adott ki egy-egy esszékötetet – Mihai Măniuţiu: Aktus és utánzás, Andrei Şerban: Életrajz...[2] De Banutól idén ősszel már az ötödik könyv megjelenése várható a kiadónál. Mindegyiket franciából fordították.[3] A Színházunk, a Cseresznyéskertet, akárcsak A felügyelt színpadot, Koros Fekete-Sándor ültette át magyarra (2006, 2007). A Peter Brook és az egyszerű formák színháza (2010) Daróczi Enikő fordítása. A beszédtől az énekig (2012),[4] valamint a Szeretni és nem szeretni a színházat, amely most ősszel jelenik meg (egyszerre francia, román és magyar nyelven), már Székely Melinda fordító munkájának eredménye.[5]

Hogy miért figyelnek ennyire erre a szerzőre a romániai színházi szakmában? Aki meg szeretné érteni, megteheti, hogy elmegy a George Banu Nemzetközi Találkozóra, melyet a 2013. október 3-6. közötti periódusra szervez a kolozsvári román – és társszervezőként a kolozsvári magyar – színház. Ott megmondják és megmutatják majd neves szakemberek, hogyan kell érteni és értékelni Banut.[6]

Vagy egyszerűen lapozzon fel a kedves olvasó egy kötetet, és döntse el maga, jelent-e a Banu-féle szöveg számára valamit. Keveset, sokat.

Aki egy Banu-könyvet fellapoz, jelen esetben A felügyelt színpadot, hamar ráérez a szerző egyszerre tárgyszerű és személyes írásmódjára. Ő ezt állítja a saját stílusáról: „Mi egyéb volnék én, mint egy kiforratlan író, és egy félig-meddig teoretikus? (…) Erre vállalkoztam: úgy írni, hogy közben ne álljak sem egyik, sem a másik oldalra, hogy mindig a gázló közepén járjak, az életrajziság és az elméletiség között feszülve.”

A szöveg líraisággal átitatott szakmaiságát jól érzékeltetik a jelzős szerkezetek, melyekkel Banu a felügyeletfajtákat elnevezi. Beszél nekünk szent és profán felügyeletről. Célzott felügyeletről, véletlen felügyeletről; puha, valamint tüntető felügyeletről. Közeli, illetve rögtönzött felügyeletről. Beépítettről. Kettős felügyeletről. Folyamatos, illetve funkcionális felügyeletről. Megelőző, és feltáró felügyeletről. Belső, házi felügyeletről. Általánossá vált, illetve intézményes felügyeletről. Totalitárius felügyeletről.

A felügyeletről mint keretről, a felügyelet szigeteiről, a felügyeleti berendezésről, álruhás ügynökökről, a zsarnoki küszöbről, falakról és tükörről… Konkrét megvalósulásokról az életben és a színpadon.

Mert egyszerre foglalkoztatja, milyenek a felügyeleti technikák társadalmunkban – és milyenek ezek írott szövegekben vagy látványos előadásokban. Észrevételeiből ihletet meríthet a rendező, és a dramaturg is. Vagy az, aki életében, szűkebb vagy tágabb környezetében találja magát a felügyelet hálójában. Nem föltétlenül a rendszerváltás előtti időkben. Hanem mostanság.

„A felügyelet a hatalom eléréséhez vezető kötelező stratégiák része.” „A felügyelet mindig elválaszthatatlan a hierarchikus szervezettségtől…” A felügyelet bár „megerősíti a hatalmat, de elpusztítja az értékeket”. „A hatalom a felügyelettel máris büntet”… „Nem létezik felügyelet fenyegető következmények nélkül.” Ugyanakkor: „Felügyelni annyit tesz, mint megközelíteni valakit, és megfertőződni általa, hiszen minden esetben közös jelenlétről van szó.”

Ilyenszerű meghatározásokat találunk a könyvben. A tárgykörök szép kis fejezetekbe, azok nagyobbakba szerveződnek. Egyik részben a vígjátékokban található felügyeletfajtákról olvashatunk, és arról, melyik jelenetnél milyen a néző informáltsági szintje; máshol egyes tragédiák ismert értelmezései gyarapszanak új olvasati elemekkel (a Hamlet elején az őrök a várfalon felügyeletet gyakorolnak, de hogy jelentést tegyenek a Szellemről feljebbvalójuknak, a királynak, elmulasztják… miért). Más helyen arról olvashatunk, hogy a totalitárius berendezkedések felügyeleti rendszere miben más, mint a demokratikus rendszereké. Máshol annak részleteiről, miért szükségszerű a felügyelettel átitatott közösségek szétzüllése. Végül arról, mit gondol Banu a deleuze-i szembeállításról: a felügyelet, valamint az ellenőrzés társadalmairól – és ezt gondolja: míg a film a jelennek, az ellenőrzés társadalmának képes megteremteni a lenyomatát, a színház a korábbi rend, a felügyelet társadalma megjelenítésére alkalmas. Provokatív gondolat.

A kötet gördülékeny magyar nyelven tálalja Banu gondolatait. Csak néha érezzük, hogy itt valami csikorog… Hamlet például, amikor a rejtőzködő Poloniust öli meg Claudius helyett, „leszúrja a betolakodót, akiről azt hiszi, hogy a házasságtörő férj”. (?) Vagy Hamletet azért engedik Ophélia elé és lesik meg közben Poloniusék, mert „így akarják megtörni a királyfi szerelmét”? A Foucault-kötet címe a szövegtestben Felügyelni és büntetni, míg a könyvészetben Felügyelet és büntetés. Á, de ez nem nagy ügy… A betűnyi, vesszőnyi elütések is szinte megbocsáthatóak: „A vita avagy a felügyelet, mint keret”.

Hiszen „az ember anyagi mivoltában mindig ki van téve a baleset, a tévedés vagy a változás kockázatának”. Banu itt Craiget parafrazálja, aki a szupermarionett létrehozását szorgalmazta. Jobb, ha a felügyelő néha lazán visszavonul… „Ne izgulj, Peter, jobbak vagyunk, amikor nem vagy itt – mondta egy napon Maurice Bénichou Brooknak.”

Banu is azt állítja, az ember természetes és vágyott állapota a felügyeletmentes állapot. „A felügyelet elbátortalanítja a tetteket, de végül is nem öli ki a szabadságvágyat (…). És így a félelem vírusával szembeszállnak az ellenállás csírái.” Mert legyen bár… „a felügyelet indítéka a szeretet vagy a féltés” – „a visszavonulásé a kívül maradás, és az óhaj, hogy az előadás megkapja a felnőttnek járó tiszteletet”.

Ha felnőttnek tekintjük egymást, akként figyelünk egymásra. Nem a függőleges, hanem a vízszintes felügyelet értelmében. Nem is a felügyelet, hanem a (fel)vigyázás értelmében. Mert úgy emberibb. És ezt az emberit keressük mindenben. Ahonnan hiányzik.

 A szerző a recenzió megírása közben az Emberi Erőforrások Minisztériuma Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjában részesült.