Zsigmond Andrea: v á r a n d

Várni szép. Várni, hogy ideérjen. Önmagával együtt közeledjen. Következzen be az, hogy mi ketten együtt állunk.

De elvárni – …? Hogyan, honnan ’el’, önmagától? Távolodjon a saját késztetéseitől, arrafele, amerre én kényszerítem?

Jobban tudom? Hogy mit kéne tennie? (Van, aki jobban tudja nálam, mit kéne tennem?)

Milyen munkát kéne végeznie. Hogyan kéne gondolkodnia. Kinek lehet a barátja. Miről, mit kellene írnia. Milyen színházat kéne csinálnia. Meddig.

Van, aki elvár magától; és közben nem vár el másoktól. (Maximalista. Majd jól belefárad.)

Van, aki elvár másoktól; de nem vár el magától. (Ezért bosszúsak rá.)

Mit várjunk el a másiktól? Csak amit jó szívvel vállal. Ne azt, hogy a szűkebb vagy a tágabb világ gondjait megoldja. Elég neki a magáé. Meg amit ő a máséból a magáénak tud. Az is sok.

Ki várhat el a másiktól? Aki ismerni véli az ő helyzetét. Aki megérteni akarja. Ezért tenni is kész.

Mit várjunk el a másiktól? Hogy legyen önmaga. Magunktól? Hogy segítsük a másikat ebben.

Várjunk rá, várjunk magunkra.