Zsigmond Andrea: Ugyanott

Fotó: Ilovszky Béla

Állok a konyhában, és sírok. Egyik kezemben kávé, másikban tablet, azt nézem és hallgatom. Egy slam poetry-verset mond benne valaki, aki tegnap meghalt.

(Forgács Miki osztotta meg a verset Facebookon. Mikit egy színházi fesztiválon ismertem meg, egyből otthonos volt számomra a lénye. Szlovákiai magyar dramaturg.)

Otthonosság árad felém Benkő Gézából is. Ott áll a színpadon, és a sör habjáról beszél. Meg az ember magányáról. Nézem a fotóit a Facebookon, olvasom a blogját. Nézem a tekintetét, beenged. Olvasom, amit ír, beenged. Én ezt az embert ismerem. Pont olyan, mint mi. Őszinte. Törődött. Úgy gyenge, hogy erős.

Karján végig tetoválás. Erről nem tudtam: a Bányavakságban, amit júniusban láttam a kassai-komáromi csapattól, ing volt rajta végig. Hivatalnoki merevség: azt hihettem volna, ő ilyen. Nem ilyen. (Egy másik Fb-képen, egy filmből, gengsztert alakít. Ott a tetoválásai is játszanak.) Nincsenek színdarabok, amik a szlovákiai magyarságról szólnának, mondták. Ezért vették kölcsön Székely Csaba darabját, az erdélyiségről. Kamatostul kaptuk vissza.

A Bányavakságban ő volt a román rendőr. Tökéletes volt. A román kiejtése zavarba hozott. Mert hogy Bányai Kelemen Barna zseniális volt ebben a szerepben, azt még, bár alig érve fel, el tudtam fogadni. De hogy egy szlovákiai magyar színész ugyanúgy érezze ezt – honnan jön neki?

Valahonnan mélyről. Ugyanonnan.