Zsigmond Andrea: Mi volt jó 2017-ben?

Címlapfotó: Bíró Márton/Felhőn lovagolok

Átforgattam magamban az elmúlt évet. Ötös listákat állítottam össze abból, hogy a színházi élményeim közül mi hagyott bennem mélyebb nyomot. Távolról sem láttam minden előadást, amit 2017-ben Erdélyben bemutattak, és néhány korábbi bemutatót is csak ebben az évben láttam. De hát a színháznézés gyakorlata ilyen, legjobb, ha ezt tudomásul vesszük.

Köszönettel tartozom a fesztiváloknak, amiken így vagy úgy ott lehettem: a temesvári TESZT, a debreceni Deszka és a budapesti MITEM magyarországi és külföldi előadások terén segített az eligazodásban, a gyergyói kollokvium, a kisvárdai fesztivál és az udvarhelyi dráMA révén az erdélyi társulatok munkáját sikerült jobban megismernem. Ezek mellett, amennyire a kolozsvári munkahelyem engedi, időnként megpróbáltam eljutni még ide-oda, előadásokat nézni.

Engem is meglep a listám. Azt olvasom ki belőle, hogy az egyedi színházi nyelv, ami leginkább a rendezői színház sajátja, még mindig fontos nekem. Ugyanakkor értékeltem az improvizációra és interakcióra épülő, mai témákat felvető megnyilvánulásokat. Leginkább a kettő ötvözetét szerettem: ha egy üde, ugyanakkor kimunkált színházi nyelvvel bíró előadás aktuális témával foglalkozik. Vagy megfordítva: ha az aktivista irányultság nem megy – esztétikai értelemben – az újszerűség és összeszövöttség rovására.

Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan. Fotó: Rab Zoltán

Az erdélyi magyar színházak repertoárjából ilyen volt a vásárhelyi Retromadár. A társulatok közül mindhárom „nagyágyútól” láttam amúgy igazán jót: Szentgyörgyről a Liliom, Kolozsvárról a Rosmersholm tűnt kiérlelt nyelvezetű, lenyűgöző előadásnak. Melléjük tenném a jópár éve bemutatott temesvári Moliendo Cafét, amit csak most sikerült megnéznem – és végezetül, a négy nagynevű rendező munkája mellett (Afrim, Bocsárdi, Zsoldak, Purcărete) megemlíteném ötödikként a gyergyói Anyegint, Nagy Botond munkáját.

Liliom. Fotó: Jakab Lóránt

Úgy látom, az erdélyi előadások közül leginkább a kőszínházak komolyabb költségvetéssel készülő produkciói fogtak meg – bár helyenként a független előadásokat is szerettem. Azt hiszem, azért alakult ez így, mert az alternatív kezdeményezések terén a magyarországi vagy tágabban az európai közeg részéről bátrabb munkákkal sikerült találkoznom.

Kevés magyarországi előadást láttam 2017-ben. Azok közül felsorolnám azt az ötöt, ami a leginkább megmaradt bennem. Tasnádi István és a Majdnem Színház Majdnem húsz c. előadása (Ördögkatlan Produkció) a fikció és a dokumentum ideális mértékű keveredése. Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble Kálmán-napja már a szöveg szövetével lenyűgöz. Merésznek és felszabadítóan nyitottnak találtam Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk… c. (FÜGE-Trafó) előadását. Az ‘56-os témájú előadások közül Polgár Csaba Örkény-beli rendezését, az Emlékezés a régi szép időkre c. Eörsi-monodráma adaptációját szerettem – Znamenák István lenyűgözően élő viszonyt alakít ki a közönséggel. Abszurd humorával fogott meg a Nemzetiben látott Dosztojevszkij-darab, A krokodilus, Valerij Fokin rendezésében.

Feledés. Fotó: Phile Deprez

A külföldi előadások közül inspiratív volt szinte mindegyik előadás, amelyet a TESZTen láttam. Legalább három totális élmény volt közöttük. A spanyol Agrupación Señor Serrano munkája, a Birdie többféle médiumot ötvözve beszél, szinte játékosan, a menekültkérdésről. A belga Sarah Vanhee Feledés című, képzőművészeti jellegű performanszában az alkotó az egy év alatt összegyűlt szemetét rakosgatja ki a csupasz színházi térbe, színes szőnyeget hozva létre, miközben változatos szövegkollázzsal varázsol el. A Felhőn lovagolok c. libanoni—német produkcióban a valóság fagyos érintése keveredik költészettel és filozófiával, az esemény közvetlensége a szépirodalom gyönyörűségével, az önreflexió éleslátása és iróniája a képek és a zene érzékiségével, és mindezt személyesség is átitatja. A MITEMen Hermanis kesernyés-komikus Fekete tej című, (ember-)teheneket felvonultató előadása ragadott meg a leginkább, amely arra reflektál, hogy egyre inkább a mesterséges lesz a természetes; illetve Eugenio Barba Só című előadása, színházi nyelvének ismert sűrűségével, tisztaságával.

Birdie. Fotó: Bíró Márton

Színészi alakításokat külön nem emelek ki: majd beleforgatom azok nevét, akik tavaly elbűvöltek, nemsokára, a Játéktér 35 év alatti alkotókat méltató díjazásába. Kiemelnék viszont öt szempontot: előadásokon kívül az alábbiak is elbűvöltek 2017-ben a színház közegében. Kívánom, hogy 2018-ban ezek tekintetében is – ahogy az előadások terén – több pozitív élmény érjen bennünket.

Első a színházi szövegek minősége. Drámák közül az őszi Játéktérben megjelent Play Rape fogott meg, a finn Anna Paavilainen írása, amelyre Jankó Szép Yvette talált rá, és lefordította nekünk: egy színésznő arról mesél benne, milyen érzés folyton bántalmazott nőket játszani. A színházi szakírók közül továbbra is Stuber Andrea az, aki élvezetet okoz nyilvános naplójának humorával, meg azzal, ahogy a szakmaiság szikár falai közé egyre bátrabban szivárogtatja be a személyeset. Szerkesztőinek nyitottságával, tematikus szövegeivel a Színház c. folyóirat vívta ki 2017-ben a megbecsülésemet. Kívánom, hogy 2018-ban több hasonlóan friss, szakmailag hiteles gesztussal találkozzunk.

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk… Fotó: Bíró Márton

A színházról való beszéd eleve nehéz terep. A fesztiválok szakmai beszélgetéseit hallgatva legingább a Kisvárdán felszólaló fiatal K2-s alkotó, Benkó Bence hozzászólásai nyűgöztek le: hozzá tudtak tenni az előadásokról kialakított szakmai véleményünkhöz, és nem elvettek belőle. A nyilvánosság, a mediatizáltság tere Erdélyben a színház közegében egyre inkább visszaszorul: a struktúra mintha gátolná az őszinte beszélgetések létrejöttét. Ezért is örvendetes, hogy a Zsoldak-féle bántalmazó közegben néhányan a kolozsvári társulatból megtörték a csendet. (Gratulálok a média azon képviselőinek is, akik a probléma széleskörű tárgyalása meg a tisztánlátás igényével léptek fel, és nem a szenzációhajhászás lehetőségét látták az ügyben.) Kívánom, hogy 2018-ban több hasonlóan friss, szakmailag hiteles gesztussal találkozzunk.

Harmadikként a vizualitást említeném. Tavaly legjobban a Figura-honlap megújulásának örültem – tudtommal Czegő Csongor és Albu István ötletei nyomán Mihály Alpár-Szilárd munkája –, és a gyergyói kollokvium letisztult arculatának (dizájn: a sepsiszentgyörgyi Kusztos Attila). Szerettem még a TESZT-en egyes vizuális gesztusokat (Benedek Leventét dicsérik), valamint Biró Rékának és társainak a kolozsvári színház eseményeihez kapcsolódó instagramos tevékenységét. (Sajnálatos módon kevéssé követtem idén a színházi plakátokat.) Kívánom, hogy 2018-ban több hasonlóan friss, szakmailag hiteles gesztussal találkozzunk.

Kálmán-nap. Fotó: Bíró Márton

Negyedikként a humort mondanám. Elsősorban a színészekét. Úgy tapasztalom, hogy ritkán tudja beleforgatni egy társulat a munkájába a színészek privát képességeit, például a nyelvi humorukat, aminek a kibontakoztatását a kötött drámaszöveg gátolja. Szerencsés, ha lehet építeni rájuk, ahogy a kolozsvári Hormon teszi Buzási Andrással vagy a #reactor-beli În viitorul apropiat mondjuk Csepei Zsolttal. (Üdvös volna, ha a színházról való írás terén is meg tudna mutatkozni a humor.) Kívánom, hogy 2018-ban több hasonlóan friss, szakmailag hiteles gesztussal találkozzunk.

Végezetül az igazgatói, kurátori munkát említeném. Nem mindegy, milyen repertoárt alakít ki a nézők számára egy színházigazgató vagy egy fesztivál művészeti vezetősége. E tekintetben egyértelműen a Gálovits Zoltán nevével fémjelezhető temesvári TESZT volt kiemelkedő tavaly: nem kötött kompromisszumokat. Többnyire azokba fulladunk bele, a színház terén is – hisz nem könnyű elkerülni ezeket, belátom. De a TESZT felhozatala, szervezőcsapatának szellemisége lázító fuvallatként hatott az erdélyi színházi közeg áporodott levegőjében. Így is lehet?… Kívánom, hogy 2018-ban csupa ilyen friss, csupa ilyen szakmailag hiteles gesztussal találkozzunk.