Zsigmond Andrea: Mesterségem címere

A Játéktér 2022/4. számából
#10év

#periféria #vagyunk

Tizenöt évvel ezelőtt vagyunk.

Léteznek irodalmi folyóiratok Erdélyben. Felbukkan bennük itt-ott egy kevés színház. Léteznek színházi lapok – Budapesten, Bukarestben. Felbukkan bennük itt-ott, nyomokban, Erdély.

De alapvetően, az erdélyi színházi élet jelenségei periferikusak mindőjük számára. Nem elég látható egy irodalomra fókuszáló folyóirat számára, ami a színházban zajlik. Nem elég látható egy fővárosi színházi lap számára, ami Erdélyben zajlik. Nem prioritás. Nincs, aki erről írjon.

Létezett még kis ideig a Függöny.ro, amit Bodó Ottó alapított, majd miután az megszűnt, jött létre és virágzott több évig a Hamlet.ro, amit Hegyi Réka vitt a hátán. Első fecskék. Internetes orgánumok, a Transindexbe csatlakoztatva. (Ahogy később a Játéktér is.) Mindkettő behalt. Emlékszem Réka egy gesztusára: a saját zsebéből vett ki pénzt, hogy egy cikket, amit a Hamletre írtam, kifizessen. Ekkor éreztem azt, hogy kész…

Csoda-e, hogy féltem az alapítás gondolatától. Kötő és Rita erejét, bátorságát, a jövőbe és belénk, szerkesztőségi tagokba vetett bizalmát csodáltam, de úgy éreztem, nem vagyok ehhez elég. Nem tudok eleget tenni a felkérésüknek, hogy Kolozsvár centrummal, itteni egyetemi kapcsolataimat mozgósítva, becsatornázzak embereket, cikkeket az induló folyóiratba. Nekem most – akinek a tanári munka mellett épp meg kell írnia a doktori dolgozatát, muszáj! – nincs erőm plusz vállalásra.

Az évek során több munkatársnál felbukkant ez a kenyérkeresés mellé ráadásként kapott doktori-kényszer motívum – Demény Péternél, Boros Kingánál, Bakk Ágnesnél, Varga Anikónál, vagy Bartha Katalin Ágnesnél, aki talán jövőtől csatlakozik a csapatunkhoz. Jankó Szép Yvette esetében már okosak voltunk, megvártuk, hogy megvédje a disszertációját, utána csaptunk le rá a felkéréssel: csatlakozzon a szerkesztőséghez. Sokunk már létező vagy megcélzott munkahelye ugyanis a doktori címet sürgetően igényelte, és ennek összehozása a fiatal éveinkből nagyon sokat elrabolt – nekem tíz nyaramat, legalábbis így tartom számon. Minden más a munkahely és a doktori tanulmányok fölé vállalt ráadás.

De amint elindult a Játéktér folyóirat, hiába a nyafogás, hogy jajdemennyire nincs erre időm: nem tudtam nem belecsatornázni az ötleteimet, a kitartásomat. Nem tudta nem beindítani a fantáziámat.

„Szolgálat” – unalmas szó. Ódivatú. Kötő József korosztályát idézi. Brrr.

Mostanában fogadtam el, hogy hát, igen, mi, negyvenesek is konzervatívak lettünk. Örökül hagyott ránk Kötő József és Sebestyén Rita egy folyóiratot, és ezt nem szívesen hagynánk veszni. Toljuk a szekerét. Ezzel bizony szolgálatot teszünk.

A periféria látszani kezdett. Látszik, hogy vannak Erdélyben is emberek, akik a színházról gondolkodnak. Van a Játéktér internetes felületén egy Szerzőink rovat. A kedvencem. A hiányaival együtt. Ott együtt vagyunk. Akiknek a színházról véleménye van. Akiknek a színházzal dolga van.

#utak #sávok

Előbb arra gondoltam: a színházi könyveknek nincs visszhangjuk. Az irodalmi folyóiratok közölnek bár könyvkritikát, de jobbára verseskönyvről, prózáról, irodalomtudományi munkáról. Drámakötetről nincs bátorságuk írni, vagy nem elég érdekes a számukra. Színháztudományi kötetről pláne.

Megalapítottuk hát a könyvrecenzió rovatot, amelyet előbb Demény Péter vitt, és én csak bedolgoztam a keze alá külső munkatársként. Azután, amikor ő kilépett, átvettem, és közel tíz éven át én gondoztam a rovatot.

Abban reménykedtem, ha kortárs drámákat tartalmazó köteteket ismertetünk, hátha felkapják erre a fejüket rendezők, igazgatók, és a színházak darabválasztásait megkönnyítjük. Csalódtam: nem kapták fel rá a fejüket.

Csalódtam a másik rovatomban is. A csíkszeredai Székelyföld folyóiratnál kb. húsz éven át gondoztam a Forgószínpad rovatot, amelyben nagyívű interjúkat közöltünk. (Ezért nem vállaltam a Játéktérnél is interjúkat, azidő alatt.) Szerettem a kiválasztott alanyokat, a riportereket, a megszületett szövegeket. Csakhogy egyszer csak beláttam: igazán őszintén nem fognak beszélni az alanyaink. Ami igazán bántja őket, azt elhallgatják. A nyilvánosság veszélyes lehet a számukra.

Úgy meg nem volt értelme heteken, hónapokon át sokoldalas szövegekkel bíbelődnöm, hogy valami máz rajta legyen az eredményen. Valami idegen anyag.

A saját anyag, a kis, játékos formák, az igen. A rövidke Talált kép, aminek az örvén megpróbálhattam olyan vidéki szerzőket is belopni a Játéktérbe, akik amúgy nem tartoztak a csapatunkhoz. A képes #erdélyiszínház #holvanez sorozat, amelynek keretén belül simán csak fotókat közöltünk színházépületek szegleteiről, és az olvasóink tippeltek, hogy melyik városban is jártunk. Végre volt egy kis interakció!

Újabban meg a Műhely rovat munkálataiban veszek szorgalmasan részt, a Játéktér online felületén. Ahol fiatalok látják megjelenni első írásaikat. Szeretek arról gondolkodni a diákjaimmal, miről írnának. Hogyan írnának. És segíteni nekik, hogy megtalálják a hangjukat.

A tanítás így fonódik össze, lám, a szerkesztéssel. A szerkesztőségen belül amúgy hálószerűen fel lehetne rajzolni, ki kinek volt diákja, tanára, évfolyamtársa… Egymást tanítjuk keresztül-kasul. Mindig, meg-megállva.

A hivatalos tanítás kiegészítéseképpen írnunk is kell. Nem csak szeretnénk, néha, de kell is. Nemcsak a diákoknak, akik színházi újságírást tanulnak, de a tanároknak is, akiknek színháztudósi színekben kell tündökölniük. Ez egyetemi előírás. Kérem.

És nem mindegy, milyen szintű lapban publikálunk. Ezért vezettük be a Játékteret évekkel ezelőtt a Central and Eastern European Online Library-be (a CEEOL-ba). Ezentúl pedig azon munkálkodnánk – amint lenne erre fordítható időnk –, hogy a folyóiratot ERIH+-ossá tegyük. Ami a következőt fedi: European Reference Index for the Humanities. Tudom, tudom. Ne is vesztegessünk erre több betűt.

#intézmény

A Játéktér mint folyóirat hasonlít a kőszínházhoz. A kényszerek tekintetében. Ahogy a bemutatók dátuma például előre adott, ugyanúgy, az évi négy lapszámot ki kell hozni. Ha sikerül addig elég jó szöveget összehozni, ha nem. Ha van kapacitás a működtetésre, ha nincs.

A folyóirat e tekintetben a független színházhoz is hasonlít. Fenn kell tartani a intézményt. Az a maroknyi ember mindent csinál, ameddig bírja. Lehetőleg egy állás mellett, mert a folyóirat szerkesztése az időt viszi, de a pénzt nem hozza.

Ezért sántít az összehasonlítás más kulturális folyóiratokkal. Néha összevetik a Játékteret székelyföldi havilapokkal. Amikor azokat támadják, hogy túl sok a szerkesztőik között a férfi. De hát a Játéktérnél meg csupa nők vannak! – mondják, tehát nincs itt semmi látnivaló.

Csakhogy azok a folyóiratok havi jövedelmet biztosítanak. Mint a profi színházak. A Játéktérrel ellentétben. Ami e téren inkább műkedvelő társulatnak számít.

Szerencsére mi, nők kondicionálva vagyunk az áldozatos munkára. A társadalom által természetesnek tekintett szolgálatra.

#aláfölé

Sokszor beszélgettünk a szerkesztőségben a folyóirat irányultságáról. Hogy kicsit ilyen, kicsit olyan. Emitt magazinos, amott tudományos. Merre egységesüljön? Mire volna igény a régióban – mert „igény, az vóna rá”. Mire van valódi igényünk nekünk?

Az én álláspontom az volt, hogy maradjon, amilyen. Amilyenek vagyunk. Mert eklektikusak vagyunk, akik szerkesztjük, akik írjuk. Magunkat mutassuk fel. Magunkon átszűrve a régiót.

Közülünk mindenkinek más a motivációja. Van, aki nyugati irányvonalakat szeretne megmutatni az erdélyi olvasóknak. Más erdélyi irányvonalakat a nyugati olvasóknak. Vagy az Erdélyen belüli terepeket, szereplőket egymásnak. A szerkesztőt a színészkollégáknak.

Nekem a centrum–periféria a vesszőparipám. Hogy például mi, a folyóiraton belül, figyelünk-e eléggé a periferikusabb színházakra? Mit árul el a fedőlapunk: mely intézmények nem voltak soha a borítónkon, és vajon miért?

Mi a helyzet a Játéktér-díjjal, amit öt évig működtettünk: azonos eséllyel indultak benne az alkotók? Nem voltak-e előnyben azok, akik jobban szem előtt voltak – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön?

De periferikus egy műfaj is lehet, egy téma is. Szoktunk értekezni az előadások feliratozásáról? Egyik szerzőnk megtette. Vagy az előadásokat promózó kis videókról? Másik szerzőnk erről gondolkodott. Esetleg arról, mi fán terem az irodalmi titkár? Vagy mi az, hogy munka? Nyugaton, keleten? Lapszámaink az esztétizáló kérdésfelvetésektől arányaikban egyre inkább elmozdultak a jogi, társadalmi, pszichológiai terepek felé. Nem véletlenül.

#idő #kinekazideje

Tudjátok, hogy mennyit kap egy magánóráért egy tanár? Egy órányi munkájáért a bébiszitter? És szintén egy órányi munkáért a szerkesztő?…

Mennyi idő megszerkeszteni egyetlen szöveget? Felkérést ötölni ki és fogalmazni. Megegyezni. Határidők betartatásán hosszan ügyködni. Kalapálni sok oldalon át a szerző néha nyakatekert mondatait. Tenni-venni a címet. Utánanézni adatoknak, értekezni a szövegről több ízben a szerzővel. Eljárni a fotók ügyében, egyeztetni a szerződésről, honoráriumról, tiszteletpéldányról. Bemutatkozó szöveget kérni a szerzőtől, fotóval. Szinopszist írni a szöveghez, lefordíttatni. Lesni a nyomtatott és online megjelenést, sokat bosszankodni, és a végén hosszan, akár éveken át örülni.

Régen észre sem vettem: minden időmet a munka tölti ki. Munka egyenlő élet. Amióta gyerekem lett, láthatóvá vált, hogy azokat az órákat, amiket a Játéktérre fordítok, tőle veszem el. Tőle, és még valakitől, aki vigyáz rá addig, amíg én a havi online gyűlésekre járok, amíg bosszankodom a kitekert szószerkezeteken, amíg e-mailezek a tördelővel, amíg válogatok a képek között, amíg messengerezek a határidők kitolásáról, amíg nyugtatom a kollégát, hogy elkészülhet időben a pályázati elszámolás.

Köszönetet kell tehát mondanom azon családtagjaimnak, akik a Játéktérnél dolgoznak, láthatatlanul. Láthatatlanabbul, mint én, a szerkesztő, akinek a neve bár nincs odaírva a szövegeknél, amiket rendeltem, találtam, javítottam, menedzseltem, de az impresszumnál, juhhé, szerepelhetek.

#éjtnappátéve

Jó lenne aludni. Jó lenne vakációra menni. Hagyni a dagadt ruhát másra.

De akkor le kéne mondani az örömről is.

Az együttgondolkodásról a többi szerkesztővel. Arról, hogy a csapattársak elfogadnak, mindenek ellenére. Hogy alakítanak rajtam. Hogy nem fásulunk be, hogy segítjük egymást kinyílni.

És le kéne mondani a létrehozásról. Arról, hogy nélkülünk nem kerül napvilágra. Nem bukkan a fényre – amit gondolunk, amit érzünk a színház közelében. Nem lesz.

Nem lehet majd szavunk.