Zárug Berni: Az autentikus modernkedések kora

A hagyományok őrzése minden kultúra lényeges részét alkotja, és ennek az interkulturális megközelítése már az 1970-es évek óta foglalkoztatja aszínházcsinálókat. Gondoljunk csak Brook 1985-ös Mahabharata rendezésére, amelyben nemzetközi színészekkel dolgozott, és ősrégi történetek aktualitását igyekezett megmutatni. Ma egyre inkább találkozunk ilyen szemléletmódú színházi előadásokkal: a Talpuk alatt című táncszínházi nevelési előadás is intrakulturális elemekből építkezik.

Tartsuk tiszteletben szüleink, nagyszüleink, dédnagyszüleink fontosnak vélt értékeit, és maradjunk hűek ahhoz, ahonnan származunk. Ehhez a gondolathoz alkalmazkodni az otthoni környezetben talán nem okoz hatalmas nehézséget, de mi van akkor, ha a hagyományok gyökereitől távol kell teljesítenünk ezt a feladatot? Romániában élő kisebbségi magyarként egyértelműen tapasztalhatjuk ezeket a problémákat. Székelyruhában bérmálkozunk és ballagunk, nagypapa pálinkát gyárt a pincében, egyetlen levegővétellel képesek vagyunk nettó húsz percig káromkodni, sőt, mind nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy a medve nem játék, s az asszony nem ember. Közben meg becsúszik egy-egy idegen fáza, előfordul, hogy murkot, árdét vagy miccset eszünk maszlinával, a kalorifer mellett, mi mégis szentül valljuk tiszta magyarságunkat annak ellenére, hogy számunkra már mást jelentenek a ránk maradt értékek – ha jelentenek egyáltalán bármit.

Nyilván, ebbe a helyzetbe születtünk bele, egy ilyen közegben szocializálódtunk – de mi van azokkal, akik önszántukból próbálnak egy másik kultúrába integrálódni, az otthonuktól távol? Egyáltalán milyen szemmel néznek ránk, ha elhagyjuk a helyet, ahol születtünk, és máshol próbálunk boldogulni? A Káva Kulturális Műhely, a Nemzeti Táncszínház és a Duna Táncműhely közös produkciója a néptánc médiumán keresztül kísérel meg érdemben reagálni erre az összetett feltevésre, mely kérdések sorozatát vonja maga után.

A Talpuk alatt főhőse, Tamás, egy néptánccsoport vezetője, aki feleségével együtt – akit mellesleg épp a táncnak köszönhetően ismert meg – Kanadába költözik, ahol továbbra sem adja fel műfaj iránti elkötelezettségét. Itt már együtt alapítanak tánckart, a Rezeda Dance Companyt, melynek gyerekeik (egy fiú és egy lány) is tagjai a többi Magyarországról kitelepedett táncos mellett. A társulat sorsa azonban nem megy túl jól, mindenképpen szükség lenne új, fiatal tagokra, így Tamás, a közelgő előadás koreográfiájának betanítása céljából elhívja Magyarországról Bencét, aki otthon már hatalmas sikereket aratott. A hagyomány és az innováció feszültsége akkor teremtődik meg igazán, amikor kiderül, hogy a fiatal művész kicsit másként képzeli a dolgokat tapasztaltabb főhősünknél, ő arra törekszik ugyanis, hogy minél modernebbé, kortársabbá alakítsa a Tamás számára jól berögzült autentikus mozdulatokat. Végül nyilván kompromisszumra kerül sor az egészen egyszerű cselekmény következtében, ez viszont egyáltalán nem egy negatív aspektus, hiszen Sereglei András rendezésében nem a színházi jelenetek képezik a hangsúlyt. Itt, mint minden színházi nevelési előadás esetében, nem egy üzenet átadása a cél, sokkal inkább egy dilemma középpontba helyezése, és annak körüljárása.

Az előadás tehát lényegében egy táncszínházi nevelési program, így nézői részvétellel dolgozik. A célközönség a középiskolások rétege, azoké a fiataloké, akik épp most élik a minden és mindenki ellen – főként a hagyományok ellen – lázadó korszakukat. Ez azonban azt is jelenti, hogy ez az a korcsoport, amelyet a legnehezebb interakcióra vagy legalábbis szóra bírni. A részvételi formába való bevezetés fokozatosan és rettentő profi módon történik. A diákok egy kalapot és egy kendőt adnak körbe, szabad asszociációkat alkotva. Kinek ne jutna eszébe azonnal a nagyszülőknél töltött nyarak hangulata? Aztán egyszer csak úgy kalandozunk tovább Patonay Anita és Bori Viktor vezetésével az Oázis című műsor stúdiójába, hogy fel sem tűnik a részvételi váltás. Itt egy showműsor keretein belül ismerkedünk meg a házaspárral, és a fikció biztonságában hátradőlve van lehetőségünk rögtön az elején kérdezni tőlük. És továbbra is, szinte feltűnés nélkül fonódnak egybe a színházi és a Takács Gábor által tervezett interaktív részek az előadás során – épp ahogyan az autentikus dallamok kuszálódnak harmonikusan össze Dj Panda kortárs beatjeivel. Úgy szerveződünk hirtelen két kiscsoportra, és folytatunk eszmecserét a hagyományok őrzéséről, hogy az előző pillanatban még csak egy kiszólás hangzott el, annak kapcsán, hordania kéne-e a fiúnak, az édesapjától örökölt kalapot. Végül a diákok is lehetőséget kapnak rá – két kiscsoportot alkotva –, hogy elkészítsék saját „népiesen-modernkedős” koreográfiájukat. Merész vállalkozásnak tűnik egy csapat tizenévest rávenni, hogy néptáncot produkáljanak egymás előtt, a fináléban azonban olyan mély jelentést hordozó produkciók születnek, amelyek bebizonyítják, hogy közel sem lehetetlen a generációk közt tátongó szakadékot áthidalni.

A részvételi forma sokban elősegíti a felvetett probléma iránti nyitottságot. A Káva csapata egyáltalán nem erőltet ránk semmit, nem egy végső, általános igazság kijelölése a cél, hanem a közös gondolkodás, egymás véleményének meghallgatása, viták kialakítása, és az abból való építkezés. Úgy gondolom, hogy éppen ennek a közvetlenségnek, a mindenféle kényszertől való eltávolodásnak az eredménye az, hogy a színész-drámatanároknak mégiscsak sikerül a zárkózott kamaszokat interakcióra bírni. Sőt, mi több, táncszínházi előadás révén, nem pusztán a hagyományőrzés témája iránti érzékenyítés az elsődleges cél. A néptánc médiumán keresztül a Nemzeti Táncszínház és a Duna Táncműhely közreműködésével egy olyan műfajhoz is sikerült kedvet csinálni, amelyhez – amint az előadás elején kiderül – a résztvevők legnagyobb százalékának egészen idáig nem volt túl sok köze. A Talpuk alatt úgy nevel táncszínházra, hogy közben táncszínházzal nevel – úgy mutatja fel a hagyományőrző világ és a modernség közt húzódó feszültséget, hogy közben – a szünetben a színház előtt vigyorogva csárdásozó diákokból kiindulva – egyértelműen kedvet csinál a tánchoz.

Az előadás záró momentumaként, a diákok koreográfiái után végre megtekinthetjük a Rezeda Dance Company elkészült produkcióját, amely meglepően izgalmasan ötvözi a népies elemeket a teljesen modern, kortárs mozdulatokkal és zenével. Itt muszáj megemlítenem Dj Panda zseniális közreműködését, amely a zárójelenetben tetőződik: a zenész, az előadás során folyamatosan felvette a résztvevők hozzászólásait, reakcióit, és ez a finálé alatt – az egyik koreográfiában éneklő lány hangjával együtt – alig észrevehetően, fokozatosan összemosódik az előre rögzített dallamokkal. Így a diákok egyértelműen részeseivé válnak az élménynek, magukénak érezhetik a létrejött „végterméket”. A modern kor képviseletének részeként pedig, az alkotók egy Facebook csoportot hoztak létre, ahol a kamaszok visszanézhetik saját, illetve mások koreográfiáit, további véleményeket oszthatnak meg, és kérdéseket tehetnek fel, így az előadás után sem szűnik meg a nézővel való kommunikáció.

A Talpuk alatt tehát nemcsak elemeiben tartalmaz kulturális utalásokat. Amellett, hogy a színpadon népi viselet jelenik meg a hétköznapival szemben, magyar szólások hangzanak el az angol kifejezésekkel kontrasztba helyezkedve, tulajdonképpen lényegileg a mai kultúráról szól, a globalizáció kapcsán felmerülő problémákra reflektál. A nyugati kultúra modern elemei és a magyar szokások egyszerre jelennek meg egy olyan család bemutatása által, ahol ez a kettő fokozatosan összemosódott. Félreértés ne essék, a Káva Kulturális Műhely egyáltalán nem állítja, hogy ez lenne a helyes út, legfennebb valamiféle kompromisszumot ajánl a felvetett szituációban, de semmiképpen sem erőltet ránk egy saját szemléletmódot, egy szerintük helyesnek vélt megoldást, sokkal inkább teret biztosít az ennek kapcsán történő továbbgondolásra.

A színházi forma egyértelműen a felvetett téma vizsgálatának a szolgálatában áll. Az előadás rólunk is szól, hiszen ebben élünk – minden fiatal legalább egyszer felmerülő dilemmája a „maradjak vagy menjek”. Hogyan is lehetne érdemben beszélni egy ennyire globálisan aktuális, ennyire homogén módon mindannyiunkat érintő témáról egyoldalú kommunikáció által? Hogyan vizsgálhatnánk meg a mindennapjainkat végigkísérő konfliktusok minden szemszögét, ha nem úgy, hogy felvetjük és megosztjuk őket egymással? A részvételi forma tehát úgy gondolom, hogy a legalkalmasabb formája egy kulturális probléma, illetve általában a társadalmi problémák körüljárására.

Sereglei András rendezése érzékenyít és gondolkodásra sarkall, tanít, de nem kioktat, felmutat, de nem erőszakoskodik, lehetőségeket nyújt, de nem vár el semmit. Egy olyan játékos és felszabadult közegben csinál kedvet a tánchoz, a színházhoz és az eszmecserékhez, ahol még a zárkózott tinédzserek csapata is biztonságérzettel nyilvánulhat meg, és ahol még én, külső szemlélő is figyelemmel és érdeklődéssel vagyok jelen.