Zakariás Ágota: Kolozswoodi történet

Zakariás Ágota: Kolozswoodi történet

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Zakariás Erzsébet Janovics, az er­délyi Hollywood megteremtője című könyvéről[1]

Egy erdélyi filmalap – a Transilvania Film Fund – létrehozásáról nemrég érte­sülhettünk a sajtóból; a működését várható­an idén tavasszal megkezdő filmalap kiemelt céljai között szerepel az erdélyi filmgyártás fel­lendítése, Kolozsvár visszahelyezése „»a régió filmes térképére«, oda, ahol száz évvel ezelőtt állt.”[2] Zakariás Erzsébet Janovics-kötete épp ezekbe a régmúlt időkbe, a filmes kezdetek világába kalauzolja olvasóit.

Az első kolozsvári játékfilmet, a Sárga csi­kót 1914-ben mutatták be Budapesten. A szá­zadik évforduló adta jelen kötet megjelenteté­sének apropóját. A centenárium közeledtével ugyanis Andreea Iacob, a SHIFT – Transilvania Art Grup egyesület vezetője megkereste Za­kariás Erzsébetet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárának vezetőjét, „… azt remélve, hogy segít megtalálni azt a kiad­ványt, amely legalkalmasabb arra, hogy bemu­tassa Janovics Jenőt és szerepét a kolozsvári filmgyártás létrejöttében, hogy azt lefordíthas­suk román nyelvre.” (8.) Hamar kiderült azon­ban, hogy ilyen átfogó jellegű kiadvány sajnos nem létezik Janovics munkásságáról.[3]

Nem csoda, hiszen a múlt század eleji Ko­lozsvár nemzetközi viszonylatban is gazdag filmterméséből nagyon kevés némafilm ma­radt fenn. Az 1913−1920 között, tehát majd hét év leforgása alatt Kolozsváron gyártott, a mai filmgyártási gyakorlat felől nézve elkép­zelhetetlen teljesítménynek tűnő hatvannégy némafilmből és két moziszkeccsből csak négy maradt fenn egészében (A vén bakancsos és fia, a huszár; A tolonc; Az utolsó éjszaka és a Világrém), kettő pedig töredékeiben látható a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjtemé­nyében (a Sárga csikó és a Nagymama). A Janovics nevével fémjelzett filmes produkciók többi része valószínűleg a tűz- és robbanás­veszélyes nitró nyersanyag érzékenysége mi­att megsemmisült; vagy sok esetben, ahogy az a harmincas években bevett szokás volt, a filmek tárolási költségét sokalló forgalma­zók egyszerűen megsemmisítették a kame­ranegatívokat.[4] A korabeli sikeres nemzetközi forgalmazásnak köszönhetően azonban még felbukkanhatnak erdélyi némafilmek a külföldi filmarchívumokban.

A centenárium apropóján kitüntetett sze­repet kap tehát a kötetben Janovics filmes te­vékenységének bemutatása. Ám a bevezetőt követően a könyv hat különféle tematika men­tén tárgyalja Janovics munkásságát. Külön fe­jezet szól a színész, a rendező, az irodalomtu­dós, valamint a színházépítő Janovics Jenőről.

A szakmai indulást felvázoló első rész után Janovics irodalmi munkásságával ismer­kedhetünk. A millennium évében Kolozsvárra szerződő fiatal színész rögtön érkezése után beiratkozott a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem magyar–francia nyelv és irodalom, valamint filozófia szakára. Színházi munkája mellett 1900-ban irodalomtudomá­nyi doktori címet szerzett a Csiky Gergely éle­te és művei című disszertációjával. Filológus hallgatóként kortárs magyar és külföldi szí­nészekről publikált cikksorozatot a Kolozsvári Lapok színházi rovatában. Modern szempontú irodalmi érdeklődése színházi és filmes tevé­kenységét egyaránt meghatározta. Színház­igazgatóként fontos részét képezték „ifjúsági előadásainak” és „drámatörténeti ciklusainak” az előadásokat megelőző beszédek, az ún. „konferansziék”, melyekkel a kolozsvári egye­tem neves irodalomtanárai vagy sok esetben maga Janovics látták el a bemutatásra szánt színdarabot.

Filmes adaptációi azokhoz az 1910-es években Európa-szerte népszerű törekvé­sekhez kapcsolhatók, melyek a nemzeti iro­dalmak darabjainak megfilmesítését tűzték ki célul. Janovics filmjei a klasszikus (Bánk bán) és modern (A tanítónő) magyar dráma- és vi­lágirodalom darabjai mellett kevésbé értékes irodalmi alapanyagot (Az utolsó éjszaka), va­lamint divatos népszínműveket (Sárga csikó) is feldolgoztak. Kevésbé tekinthető bevett gyakorlatnak, viszont érdekes, hogy újsághír alapján is írt eredeti forgatókönyvet, így készült A kölcsönkért csecsemők című bohózat szce­náriuma.

Az irodalmi tevékenységét röviden öszszegző fejezet után a színházépítő tevékeny­sége kerül a vizsgálat középpontjába. Jano­vics Jenő 1905 áprilisától volt a Kolozsvári Színház igazgatója, és e minőségében a Hu­nyadi téri színház – jelenleg Lucian Blaga Ro­mán Nemzeti Színház – építési munkálatainak vezetője és részben finanszírozója is. Az új színházépületet 1906-ban avatták fel. Két év múlva azonban Janovics már egy harmadik kőszínház (ekkor még állt a Farkas utcai szín­ház is) felépítését tervezte el, döntését azzal indokolva, hogy a városból hiányzott „egy iga­zán tágas terem, amely alkalmas lett volna bá­lok, hangversenyek vagy akár mozgókép-elő­adások tartására is”. (56.) A „könnyebb műfaj” számára épített Sétatéri Színkört 1910-ben avatták, mely két év múlva egyéb rendelteté­se mellett „rendkívül népszerű, olcsó helyáras mozgóképszínháza lett Kolozsvárnak, s annak jövedelme pótolta a téli színház elvesztett álla­mi és fejedelmi szubvencióját.”[5]

Janovics érdeme igazából nemcsak a mozi intézményeinek megteremtésében rejlik, hi­szen 1906-tól Kolozsvárnak már két állandó mozgófénykép-színháza is volt, hanem sokkal inkább abban, hogy felismerte a filmben rej­lő művészi lehetőségeket. A Sárga csikó for­gatása, melyet a pesti, főleg nyugati mintára készült „kapkodó kísérletezések” ellenében jellegzetesen magyar filmnek szánt, 1913-ban kezdődött. Ez az év fordulópont a filmtörténet­ben is, hiszen az alkotók ekkorra már kezdték tudatosan használni a filmes kifejezőeszközö­ket, meghaladva ezzel az addig csak „lefilme­zett színházi produkciókat”.

Nyilván fontos vetülete a történetnek, hogy „anyagi szempontból” Janovics is „szerencsés kézzel indult el a kockázatos úton”, hiszen a kolozsváriak „tódultak a mozikba”, ezzel jelen­tős bevételhez juttatva az ekkor már több mozi tulajdonosaként ismert direktort, aki az ebből származó vagyonát a színház finanszírozására fordította.

Bár szívesen olvasnánk még például a po­litikai változások következtében többször is költöző társulatról, arról, hogyan nevelődött mozifogyasztóvá a kolozsvári közönség, vagy az erdélyi városokban zajló filmes kezdemé­nyezésekről, a nagyon rövid idő alatt elkészült kötet az „ismeretterjesztő-népszerűsítő be­mutatásnak” teljes mértékben eleget tesz, és remélhetően újabb kutatásokhoz hozza meg a kedvet.

A könyvet igényes grafikai szerkesztők gondozták, jó nyomdai kivitelezésű;[6] a szer­ző által gondosan válogatott dokumentumok képei színesítik (halvány barna árnyalatban). A végén áttekinthető filmjegyzék és bibliográfia található. A kötet külön erénye, hogy angol, román és magyar nyelvű, így valóban eleget tesz annak a követelménynek, hogy széles olvasóréteget szólítson meg – bár a magyar helyesírás meg az angol fordítás színvonala helyenként ingadozó. Egyszerű fogalmazás­módja folytán nem riasztja el az érdeklődő lai­kusokat, ugyanakkor a szakemberek számára is hasznos kiindulópont lehet.

______________________________

[1] Zakariás Erzsébet: Janovics, creatorul Holly­wood-ului transilvan / Janovics, az erdélyi Holly­wood megteremtője / Janovics, the creator of the Transylvanian Hollywood. Tracus Arte Kiadó, Bu­karest, 2014.

[2] http://www.filmtett.ro/hir/4694/letrejott-az-erdelyi-filmalap

[3] Janovics menedzseri-kultúraszervezői tevékeny­ségéről még nem jelent meg átfogó monográfia. Hogy miből lehet mégis tájékozódni róla? Az el­múlt években a kolozsvári némafilmgyártással kapcsolatosan több publikáció is napvilágot látott – lásd Balogh Gyöngyi és Zágoni Bálint 2009-ben megjelent albumát: A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. Zágoni Bálint a szer­zője annak a Janovicsról szóló portréfilmnek is, amely 2011-re készült el, és mindmáig az egyik legjobb összefoglalója az életműnek. A Janovicsról megjelent korábbi áttekintések nagyjából életrajzi jellegűek. A kolozsvári magyar színház dramaturg-rendezője, Imre Sándor 1924-ben emlékalbummal tisztelgett az akkor 52 éves Janovics színészi és igazgatói pályája előtt, illetve ugyanő egy másik, Janovics visszaemlékezéseit felhasználó kötetet is megjelentetett, Dr. Janovics Jenő és a színház címmel. Janovics két saját kezű színháztörténeti munkája, az 1941-ben Budapesten megjelent A Farkas utcai színház, valamint a 2001-ben Ko­lozsváron, a Kötő József gondozásában a Korunk – Komp-Pressnél publikált A Hunyadi téri színház is fontos kiindulópontjai lehetnek a további kutatá­soknak, de nyilván kritikusan kell kezelnünk ezeket a memoárjellegű szövegeket. Fontos támpont le­het még Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás története (19031930) című kötete, illetve kettős portréja Janovicsról és annak feleségéről, Poór Lili színésznőről. Ugyanakkor nincs még teljesen feldolgozva Janovics Jenő gazdag, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tulajdonát képező archívuma, ahol Tompa Andrea nemrég Janovics naplóját is megtalálta. Előkészület alatt áll továbbá egy román nyelvű kötet, amely Enyedi-Marchiș Delia 2013- ban megvédett doktori disszertációjára támaszko­dik (Jenő Janovics: faimosul anonim al generației 1900).

[4] A kelet-európai némafilmek programszerű gyűjté­se és megőrzése csak az ötvenes évek második felében kezdett gyakorlattá válni, a román és a magyar filmarchívumok egyaránt 1957-ben jöttek létre.

[5] Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Korunk Baráti Társaság – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2001, 120.

[6] Idea Plus, Kolozsvár; Könczey Elemér, Szentes Zá­gon, Fazakas Botond dolgoztak vele.