Vizi Abigél: „A másik, aki (nem) ugyanaz”

Vizi Abigél: „A másik, aki (nem) ugyanaz”

Vizi Abigél a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézet alkotótáborában járt, 2023. augusztus 21–28. között, Nagybáron. A tábor mentorai Tompa Andrea egyetemi docens, író, Lovassy Cseh Tamás dramaturg és Szabó Emese színházi neveléssel foglalkozó szakember voltak. 

Alkotótábor: egy legalább hét napon át tartó tábor, ahol a fiatalok szabadon  alkothatnak olyan koordinátorokkal, akik már letettek valamit az alkotás asztaláraAzt hiszem, ez lehetne bármelyik alkotótábor definíciója. Amikor elkezdtem bepakolni az összes mintás nadrágomat és mégmintásabb blúzaimat a hatalmas bőröndbe, én is erre gondoltam. Egy hely, ahol lecsendesedek, zenélgetek, írok. Amikor még csak a csomagokat pakoltuk be a buszba, mit sem sejtettünk arról, hogy ez a tábor egy darabot megváltoztat mindenkiben. Így vagy úgy, de másként jöttünk vissza, ha nem is adott mást mint egy minimum húsz kilométeres túrát egy nemzeti parkban, na de ne ugorjunk ennyire előre.

Tehát a csomagok le- és bepakolása, és az élelmiszerek megvásárlása után elindultunk. Egy kopott kisbusz tömény dohány- és emberszagú kárpitülésekkel ajánlotta fel, hogy elvisz minket Nagybárra, az egyetem tulajdonában lévő táborhelyre. Az alig háromórásra tervezett utat közel négy és fél óra alatt tettük meg. Gyors regenerálódás és lepakolás után az ismerkedés lovai közé csaptunk. 

miből jöttünk és kik vagyunk kérdéskörét jártuk végig, türelemmel, mosollyal fordulva mindenki felé, aki éppen beszélt. Feloldódtak a határok a koordinátorok és résztvevők között, nem számított, hogy ki az, aki már publikált, és ki az, akinél ez még csak a messzi jövő. Az sem számított, hogy a hétköznapokban ki mivel foglalkozik. Egy dolog volt igazán fontos: mindenki tudott olyat, amit a többiek nem, és ezt a többlettudást akartuk megosztani, valamint magunkba szívni. Így történhetett meg az, hogy a néhány órás pihenőből egyszercsak horgoló és festő szakkör lett, és ahogy öltésről öltésre rajzolódtak ki a formák, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és ezáltal saját titkainkhoz is. Nem osztottunk meg mindent, de annak a szépségét is megtapasztaltuk, hogy tudjuk, hogy hordozunk valamit, amit nem akarunk megosztani. Ennek a miértjéről is elmélkedtünk, meghallgathattuk a bátrak vallomásait, így estéről estére egyre többen lettünk bátrak


Néhány nap elteltével kommunává alakultunk. Közösen főztünk, terítettünk, vásároltunk. Mindenki igénye egyaránt fontos volt. Figyeltük egymást és magunkat. Így teltek a napok. Na meg úgy is, hogy minden nap két különböző foglalkozáson vettünk részt. Az első reggelt Emesével (Szabó Emese) kezdtük. Szabályjátékokat játszodtunk: minden játéknak egy szabálya van, ilyen egyszerű. És ugyanilyen egyszerűen váltunk pillanatok alatt újra gyermekké. Szaladtunk a sárkány elől, harcoltunk Neóként Trinityvel, vagy éppen virágból és kövekből installációkat készítettünk. De voltunk esküdtszék: döntöttünk erdőben hagyott csecsemő sorsáról, és a jobb élet reményében emberré változtattuk a már amúgy is békává változott nyuszikát. Emese játékokon keresztül vezetett be a színházi nevelés világába, majd a játékokat kontextusba helyeztük, és megértettük, hogy ez miben segíthet egy játszó (örök)gyermeket. 

A délutánokat általában LCST-vel (Lovassy Cseh Tamás) vagy Andreával (Tompa Andrea) folytattuk, persze egy közös ebéd után, ami addig meg sem történt, míg valaki a padokon ülve el nem kiáltotta magát: Finomat főztetek! 

Teli hassal, cikázó gondolatokkal fogtunk neki LCST első foglalkozásának, ahol megszemélyesítettük az erdélyi irodalmat és színházat. Emberként gondoltunk rájuk, hogy vajon milyenek lehetnek ők. Hány évesek, milyen zenét hallgatnak, hol élnek? Rengeteg kérdés és vita után megalkottuk az idősödő Mártát, az állatokat mentő, hedonistaként költekező erdélyi színház nagyasszonyát és a Penn Badgley-ra emlékeztető negyven év körüli Lukácsot, aki zugivó és elvált. Így látja tizenhárom fiatal, bölcsész-, színész- és teatrológus hallgató az erdélyi kortárs kultúrát. Megegyeztünk, hogy ha csak egy napra is életre kelnének, szívesen megismernénk őket. Lukáccsal meginnánk egy pohár tüzes italt, és Mártával pletykálnánk.

Ezután Andreával beszéltünk írásról, a másikunkról, és hogy azt hogyan találjuk meg. Egész héten erre kerestük a választ. Van akinek könnyebben ment, és az automatikus írásgyakorlat után, ami olyan volt, mintha a hangszálainkat  melegítettük volna be, már rá is talált a  másikára, de akinek ez nehezebben ment, az sem ült tétlenül, Andrea újabb és újabb gyakorlatokat mutatott, amivel közelebb kerülhetünk hozzá. 


Én fél órán át ültem egy táborozótársammal szemben, teljesen szótlanul, és annyi volt a feladatunk, hogy egymás szemébe nézzünk. Kellemes volt az idő, kint voltunk a természetben, hallottam a kabócákat, és néztem egy számomra alig ismert szempárt, ő meg visszanézett rám. Azalatt a fél óra alatt értettem meg igazán, hogy én is egy vagyok az emberek közül. Halandó vagyok. Sírtam is, és nevettem zavaromba, de egyetlen pillanatig sem vettük le a tekintetünket egymásról. Most zuhanok át a szemeiden, nem pislogsz, hagyod, hogy a földet érje.[1] Felváltva sírtunk, mintha egyszerre nem bírna el két síró embert a tábor.
Feloldozás gyanánt elmeséltük a társainknak, hogy mi hogyan közelítettünk a mi másikunkhoz. Sikeres volt. 

Így teltek a napok. Beszélgettünk, vitáztunk, énekeltünk, és komoly dolgokról elmélkedtünk, egészen addig, amíg valaki nem ment le a konyhába egy szelet nutellás vagy mézes kenyérért. Az információközlő e-mailben Andrea azt írta: mindenki eszik, amikor szeretne, nem kaszárnya ez, és ez valóban így is történt. Ettünk, amikor éhesek voltunk, aludtunk, amikor fáradtak voltunk, hisz alvó gyermeket nem ébresztünk fel, és abban a programban vettünk részt,  ami kényelmes volt. 

Az írás és játék mellett közösen megnéztük a Háromezer számozott darab magyar nagyjátékfilmet, aminek hatása több hét után is tart. A film után és azóta is az Akkezdet Phiai dalszövegrészlet jár a fejemben: Pest: erkélyen disznót vágni. / Lakótelep, terasz, kiskád. / Hogy tavasszal a Kosztolányin / virágzanak a rasszisták.[2] Igen, jól érzed, te, aki olvasod, hogy nem volt ez egy sétagalopp, voltak mélységek, amiket mindenki megjárt, majd visszaérkezett közénk. 

A belső séták levezetésére utolsó nap túracipőt húztunk, vagy kinek ami volt (például nekem sportcipőm volt, ne csináld utánam, rossz ötlet!), és elindultunk egy könnyed kis, a telefonom szerint 23, Andrea szerint 18 kilométeres sétára. Az első tíz kilométert mindenki élvezte, utána már csak a La doi pași (a nagybári kisbolt) hideg kólája motivált mindenkit, hogy ne üljön le az árokpartra sírni. Este jókat nevettünk egymáson, hogy milyen puhányok is vagyunk, de ez a túra még jobban összekovácsolt. 

A tábor utolsó mozzanataként elmondta mindenki, hogy mi várja őt otthon, és mi az, amit magával visz a táborból. Mindenki válaszában megjelent, hogy a nyugalmas egy hétből a nagyváros zajába, vagy a csend káoszába megy haza. Jövünk még! Kaland a karma, viharon túl, szélcsenden innen![3]


[1] Elefánt: Kedvenc felhőmnek

[2] Akkezdet Phiai: Budapest

[3] Quimby: Viharon túl, szélcsenden innen