„Visszataláltam a fanatikus Balázshoz” – Varga Balázzsal Kovács Bea beszélgetett
Borítókép: Varga Balázs A láthatatlan hóhér című előadás próbáján, 2018. Fotó: Bereczky Sándor
Varga Balázs (1988) Sepsiszentgyörgyön született, középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte, szakirányú tanulmányait a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán teljesítette, alap- és mesterképzésen. 2010-ben a nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződött, ahonnan négy év után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatához igazolt, amelynek azóta is a tagja. Végzősként megkapta a Legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a marosvásárhelyi Stúdió Fesztiválon, Nagyváradon kétszer ítélték neki a pályakezdő színészeket illető Földes Kati-díjat, 2013-ban a Játéktér Legjobb harminc év alatti férfiszínészének díját nyerte el, majd 2019-ben a színészi alkotói teljesítményt elismerő Bioeel–Kemény-díjjal jutalmazták. Színházi munkái mellett filmszerepeket vállalt rövidfilmekben, illetve feltűnt Nemes Jeles László Sunset című nagyjátékfilmjében is. Legutóbbi, a Piros fű című előadásban nyújtott kiemelkedő alakítása kapcsán beszélgettünk munkáról, szokásokról, pályáról, türelemről, és arról, hogy hol találkozik a költészet és a horgászat.
Hogy vagy?
Jól. Épp a napokban fogalmaztam meg, hogy most arra törekszem, hogy jól legyek. Figyelek erre. Régebb nem figyeltem.
Ez egy poszt-Covid-dolog?
Igen. Eléggé megviselt a Covid. Volt egy nehezebb időszak. Pont nem az első két hónap, az nagyon szép periódus volt, a szüleimmel töltöttem, falun, gyönyörű tavasz volt. Hanem ami utána következett. Kellett találkoznom valakivel, akinek nem adtam meg soha az esélyt. És akkor kénytelen voltam, a nagy csendben, találkozni önmagammal.
Ott születtek ezek a versek, amelyeket olvastam az Újváradban?
Igen. Az igazság az, hogy elkezdtem járni terápiára, és a pszichológusom mondta, hogy írjak. Nem verset konkrétan, hanem a gondolataimat. És egyszer csak lett egy vers, aztán kettő. Része volt a terápiának. És szerencsés is volt ez a helyzet, mert azt érzem, hogy a versben nem kell konkrétan megfogalmazni, mi a bajod, hanem csak úgy érinted. A lényeg mégis benne lesz.
A színházban dolgozol most valamin?
Sajnos most nem, de valószínűleg el fogunk kezdeni májusban szintén Benővel (Fehér Balázs Benő – szerk. megj.) próbálni [egy új előadást]. Lett volna még három bemutató, de el fognak maradni, mert nincs pénz.
Milyen volt Benővel dolgozni? Tavaly augusztusban, amikor próbáltátok a Piros fűt[1], azt mondtad: ez jó lesz.
Úgy fogalmaztam, hogy tíz évben egyszer van ilyen. És akkor erről eszembe jut Nyina, a Sirályból, aki azt mondja, hogy meg kell tanulni tűrni. Tehát éveket kell várni, amíg valami összejön így, ilyen szerencsésen, hogy jól találkozol a szereppel, a rendezővel, a partnerrel, a csapattal, a témával. Valahogy minden összejött most. Lehet, hogy megint tíz évet kell várni, de nem bánom, mert most már tudom, hogy megéri.
A román szakma is észrevett titeket, Benőt UNITER-díjra jelölték Legjobb rendezés-kategóriában. Hogy érzed, a vásárhelyiek szeretik ezt az előadást?
Azt érzem, hogy nagyon. Kevés férőhelyes [a terem], de mindig tele van. Felteszik, egyből elfogy. Konkrétan ebben tudom lemérni, de abban is, hogy rosszat nem hallottam még emberektől róla.
Szoktál olvasni kritikát?
Igen, kell.
Olvastál magadról valamit, ami nem volt jó?
Most találkoztam egy jelenséggel, amire nagyon haragszom. Mircea Morariu írt a Piros fűről egy kritikát, úgy, hogy nem látta. Látott egy egykamerás felvételt, ami főleg a Piros fű szempontjából hiteltelen. Érződött, hogy szerette az előadást, de azt hiszem, ha látta volna élőben, nem intézi el ennyivel. Ez rosszul esik. Ír rólam is egy mondatot, hogy jól csinálom, de azt éreztem, egy kicsit össze lett csapva. A Játéktérben is jelent meg egy kritika. Azt nem szerettem, mert vannak benne pontatlanságok.
Beszéljünk a kezdetekről. Most tudtam meg, amikor meggugliztalak, hogy sepsiszentgyörgyi vagy. A fejemben az volt, hogy kolozsvári vagy, mert ott végezted a középiskolát.
Elég korán elszakadtam a szüleimtől: ők visszaköltöztek Szentgyörgyről falura, Szászrégen mellé, mert apukám odavalósi, anyukám is szászrégeni. Az unokatestvérem, aki szintén szászrégeni, a Református Kollégiumba járt, és mondta, hogy jó hely, jót tenne nekem. És anyám akkor azt mondta, hogy menjek el. Akkor, 12–14 évesen eléggé huligán gyerek voltam Szentgyörgyön, bajcsináló, bajkereső. Elkerültem egy teljesen más, zárt közösségbe. Nehéz volt az első időszak, de jót tett nekem. Tudtam már akkor, hogy színész akarok lenni, és ott [Kolozsváron] volt is ennek tere, mert sokat jártunk színházba, operába.
Tehát már Szentgyörgyön megvolt a színészet magja?
Érdekes, hogy Szentgyörgyön nem sokat jártam színházba. Ötödikben vagy hatodikban a magyartanárnőm mondta, amikor elmondtam egy verset, hogy „te színész kéne legyél”, és azóta a fejemben volt. És Hobó, Pálffy Tibor pont a mellettünk lévő tömbházban lakott. Elég érdekes figura volt, mindig biciklivel jött-ment, hozta a gyerekét, azt hiszem, akkor csak egy volt még. Nem tudtam, ki ez a csodabogár, de aztán a színházban is megláttam, az is befolyásolt. Egyszer anyámmal ki voltunk könyökölve a teraszon az ötödik emeleten, érkezett Hobó, és én mondtam anyámnak, hogy színész akarok lenni. Ő meg azt kérdezte: „Egész életedben biciklivel akarsz járni?” (nevet) Aztán első- vagy másodéves koromban Kisvárdán találkoztam Hobóval, ezt elmeséltem neki, és mondta, hogy „nyugtasd meg anyádat, most már van egy 3-as Golfom”. Eszembe jut Bocsárdinak (Bocsárdi László – szerk. megj.) a Hamletje, ott van is egy ilyen jelenet, amikor a színészkirály biciklivel megy körbe, és Hamlet mint gyermek, fut utána.
Van-e olyan előadásélményed, amelyben a színház mint konkrétabb vágy, benned megfogalmazódott?
Igen, ekkor már kilencedikes voltam: Tompának (Tompa Gábor – szerk. megj.) a Jacques vagy a behódolás[2] című előadása. Kilencedikesként leesett az állam. Akkor lett egy konkrét illata a színháznak, éreztem egy illatot, amit nem mondom, hogy azóta is érzek, mert az túl romantikus lenne, de akkor tényleg éreztem valamit. Ionesco szövege is hatott rám. Akkor, líceum alatt minden előadását láttam a kolozsvári színháznak.
Egyértelmű volt, hogy Kolozsvárra mész egyetemre, vagy gondolkodtál Vásárhelyen is?
Nem gondolkodtam. A kolozsvárira akartam menni, főként, hogy közelében maradjak a színháznak, meg a város miatt is.
Milyen volt az egyetemi három év?
Hát, nagyon jó. Jól éreztem magam. De hiányzott, amit az előttem végző Pethő Anikóék meséltek, hogy éjjel-nappal dolgoztak az egyetemen. Nekünk is voltak időszakok, de nem annyi. Így utólag azt érzem, el voltam kényeztetve. A Plasztilinben (az osztály egyik vizsgaelőadása – szerk. megj.) egy főszerep volt, azt én játszottam, a többiek csak kisebb szerepekben tűntek fel. Azt gondolom, ez nem lehetett jó nekik. De sokat tanultam, főleg a mesterin. Az alapképzésen SzP-vel (Szilágyi-Palkó Csaba, osztályvezető tanár – szerk. megj.)[3] rengeteget improvizáltunk, ami eléggé megalapozta a színészi munkámat. A mesteri alatt már Váradon voltam, de közben az egyetemen Hatházi Andrással csináltuk az általa írt A hetérák tudományát[4], aprólékosan, elemzősen, belemenősen, ami szintén nagyon sokat tett hozzá ahhoz, aki ma vagyok színészként, még annak ellenére is, hogy csak két előadásunk volt belőle. Bács Miklóssal is volt néhány órám, ami szintén meghatározó élményként él bennem a mai napig.
Az osztályotok milyen volt mint közösség?
Ahogy visszaemlékszem, jó. Amikor túl sokat voltunk együtt, veszekedtünk, mégis szerettük egymást, úgy érzem. Én egy picit kivontam magam, mert párkapcsolatba kerültem másodév elején, és harmadév végéig mintha házasságban éltem volna, olyan volt. De azért jártunk össze, jártunk ki.
Az egyetem után megmaradt velük a kapcsolat?
Nem, eléggé szétszéledtünk. Voltak olyanok is, akikkel hét-nyolc évre rá találkoztam, hogy kiléptünk az egyetemről. Az viszont megvolt, hogy bekerülsz egy színházhoz, és árvaság-érzésed támad, hogy már nem tartozol egy olyan erős csapathoz, közösséghez. A kőszínházi közeg már más.
Te harmadév után egyből Váradra mentél. Hívtak?
Igen, hívtak Váradra és Budapestre is – Tompa Andrea javaslatára –, a TÁP Színházhoz, ahová aztán Tika, Gergely Katalin elkerült. Én nem akartam Pestre menni, valahogy nem volt bátorságom hozzá, azt éreztem, elvesznék. Meg olyan nevelést kaptam a kollégiumban, hogy itthon kell maradni. De valahogy ezt ma is vallom: ha mind elmegyünk, ki marad itt? Hívtak Kézdire is, ott akkor indult a színház.
Én persze Kolozsvárra akartam kerülni. El is mentem Tompához beszélgetni. Hallottam, hogy akkor ő úgy vette fel a diákokat, hogy nagyon megvárattatta őket. Fél évet kellett volna várnom úgy, hogy nincs munkám. Bementem, fogadott, és mondta, hogy menjek vissza hétfőn. Visszamentem, az ajtóban fogadott, és mondta, hogy „gyere vissza ősszel”. Én meg azt gondoltam, jó, akkor megyek oda, ahol szívesen várnak. Így mentem el Váradra. Lett belőle négy év. Dolgozni akartam feltétlenül. Az első egy, másfél hónap nem volt túl jó ott. Előtte, azt hiszem, három-négy éve vettek fel diákot, nem voltunk fiatalok. Istit (Hunyadi István – szerk. megj.) egy évvel utánam vették fel. Nem ismertem senkit, az első másfél hónapban szomorú voltam és depis. De aztán elkezdtem járni a Moszkvába, barátokat szereztem, és dolgoztam is jókat, már az elején. A Leonce és Léna[5] például jó volt. Mozgáselőadás: fejen állva mondtam monológot. Fiatal voltam hozzá, ezt tudom, most másképp csinálnám. Forgách Andrással is dolgoztam (A fiú című előadásban[6], amelyet Forgács a saját szövegéből rendezett – szerk. megj.). Ezek fontos tapasztalatok voltak. A kollégáimat is megszerettem, és tőlük is kaptam szeretetet jócskán. Meg tanultam is tőlük.
Mi az, amit Váradon tanultál? Amit ott kellett megtanulni?
A szakma alapjait. A kőszínházi létezést. Hogy mennyivel másabb, másként kell lenni nagyszínpadon. Mindig eszembe jut Pintér Bélának a Titkaink előadása. Debrecenben láttam a nagyszínházban, úgy, hogy a második páholysorban ültem. Úgy játszottak, mintha kisteremben lennének, és mégis átjött.
Váradról eljöttél Marosvásárhelyre.
Tudom, hogy pont egy olyan pillanatban jöttem el Váradról, amikor tudtam volna dobbantani. De valahogy szándékosan akartam, hogy többet kelljen küzdeni. Kihívás elé akartam magam állítani, azért jöttem el ide. Keresztest (Keresztes Attila rendező, a marosvásárhelyi társulat művészeti vezetője – szerk. megj.) ismertem még Kolozsvárról, és fel is hívtam, hogy jönnék. Mondta, hogy még várjak egy kicsit, és egyszer csak hívott. Nagyon örültem neki, boldoggá tett. Szerencsém volt, mert akkor mentek el ketten, és ürült hely. Pont jó időszakban érkeztem. Nyolc éve, de kilencedik évadja vagyok itt.
Úgy érzed, megtaláltad itt a helyed?
Néha igen, de nem érkeztem még el abba a fázisba, hogy azt mondjam: valahol megtaláltam a helyem. Ha kimondom, attól félek, hogy belefásulok.
Mi a helyzet a horgászással?
Az egy sziget nekem. Nagyon szeretem. Gyerekkorom óta csinálom, most meg jó pár éve legyezőhorgászatra álltam át. Valaki úgy fogalmazott, hogy a horgászatban az az arisztokrata horgászat. (nevet) A csalit én szoktam elkészíteni: legyeket kötök, meg van satu és anyagok. Ez is egy meditáció.
Valamiben hasonlít a színházcsináláshoz?
Igen, néha a zavarosban horgászok. (nevet) De a költészethez például hasonlítható. A vers egy tó tele hallal. Csak a vízfelszínt látod, de lent rengeteg a hal. Nem mehetsz a vízfelszín alá, csak sejted, és néha egyet kifogsz. Ritkán, tíz évben egyszer.
Kivel pecáznál szívesen?
A bátyámmal, aki egy ideje már nem pecázik, mert családja van, gyerekek. Régebb jókat pecáztunk. Még pecáznék vele. De az igazság az, hogy nekem ez egy magányos dolog. Van sokszor olyan, hogy pecázás közben sem tudom elérni azt, hogy úgy igazán megnyugodjak. Hogy most csak itt vagyok, ez számít. Mert sokszor hajt valami ott is, például hogy halat fogjak. De néha jó lenne leülni a kőre és csak nézni a tóra, magamra találni, magammal horgászni. Ezt szeretném igazán. A jelenvalóságot elérni jó dolog szokott lenni. Nem mindig jön össze, de szeretem.
Mit szeretsz a színházban?
Azt, hogy összehoz. Akár ellenségeket is. A Piros fű kapcsán tapasztaltam, hogy jöttek többen [akik mást képviselnek], és mindenki ugyanazt mondta. Ez a legjobb visszajelzés, az egyik legjobb. Ha valami jó, az összehozza a szempontokat. Meg segít közel kerülni magadhoz. Ami nem mindig egy kényelmes állapot. Annak a folyamata, hogy magad felé tartasz, nem mindig könnyű az út, de ha pillanatokra megérkezel, az jó, az egy jutalom.
Milyennek tűnt Wolf (a Piros fű főszereplője – szerk. megj.)?
Nagyon akarja a jót. És ez egy idő után annyira átcsap az ellenkezőjébe, hogy az már nem jó. Nehezen tudok beszélni róla, a lényegét megfogni pár mondatban, mert nagyon közel került hozzám. Most már szinte én vagyok. Persze, ez egy szerep, le tudom tenni, nem erről van szó. Csak nagyon közel áll hozzám ez a Wolf.
Melyik része?
Ez a vívódó, az emlékeiben kutakodó része. Az, aki érzi, hogy ott kell megoldani a dolgokat. Amíg próbáltunk és bemutattunk, az a periódus éppen a terápiával esett egybe, ahol szintén visszamentem a gyerekkorba, felfejteni dolgokat, megoldani. Én azt csináltam akkor, amit Wolf az előadásban.
Ő egy fanatikus közben.
Igen, de ez jót tett Balázsnak. (nevet) Mert visszataláltam a fanatikus Balázshoz. Az azelőtti években azt éreztem, ahogy Barni (Bányai Kelemen Barna – szerk. megj.) mondja A nyugalomban: „szeretnem kéne a színházat”. Tehát nem tudtam, miért szeretem már, egy ideje. Azért is mentem terápiára, hogy ezeket a kérdéseket újrafogalmazzam. Ez a folyamat arra is megtanított, hogy türelmesen dolgozzak. Azelőtt sokszor voltam türelmetlen magammal, kollégákkal, de az az igazság, hogy jó kezekben is voltam, voltunk, tehát minden meg volt teremtve [a próbafolyamat alatt], hogy én csak arra figyeljek, amire kell. Van bennem egy ilyen késztetés, hogy hozzam össze az embereket, akikkel együtt vagyok. Lehet, hogy néha túlzottan görcsösen figyelek arra, hogy minden rendben legyen körülöttem. Az volt a legfontosabb, amit már nagyon rég kerestem a színházban: én mindig hittem azt, de nem tapasztaltam meg és nem tudtam bebizonyítani, hogy az első és legfontosabb az adás, tehát adni. És bízni abban, hogy akkor kapsz is. Mert sokszor tapasztaltam azt, hogy az első lépése az embereknek, a színészeknek az, hogy el akarnak venni valamit. De adni valahogy jobb. És megtérül. Ezt most már biztosan tudom.
Ez látszik az előadásban. Nekem sokat adott, és nagyon jólesett. Úgy volt, hogy írok róla kritikát, de nem tudtam megírni, mert annyira élő volt, hogy azt éreztem, az írással kioltanám a tüzét, azt, ami színház. Ruganyos volt mindenki, friss és fiatal, tele játékkedvvel. És az előadás pont azzal tud adni, hogy nem okoskodik.
A nagy akarás sokszor kárára lesz az előadásoknak: annyira akarok közölni, hogy az már nem érdekes. A színészetben azt szeretem (akkor is, amikor a kollégáimat nézem), hogy ha van szemérem a jelenlétben. Most itt vagyok előtted lemeztelenedve, akarom is, hogy lásd, nem is. Mert ha van egy ilyen [túlzott akarás] benne, akkor nem érdekel.
A Zsótér-előadás[7] volt még, ami kapcsán azt éreztem, felrázott titeket.
Zsótér, engem személy szerint és szerintem elég sokunkat, újratanított dolgozni. Megtanította, hogy a szövegben benne van minden, és minden pillanatban tudni kell, hogy mit mondasz. Hogy a gondolat az első és legfontosabb; ha az megvan, megteremt, megszül majd mindent. Sőt, az sem baj, ha csak az van. De az nagyon legyen. Pontosan. Volt olyan Zsótér előtt, hogy kaptam egy monológot, és valahogy nem láttam a vesszőket meg a pontokat benne. De utána újra megtanultam látni, a leglényegibb dolgokra figyelni. A Piros fűhöz is kellett ez a tapasztalat. Nagy segítség volt. Most is kellett volna, hogy jöjjön rendezni, de nem jött össze (a színház anyagi helyzete miatt – szerk. megj.).
A Raszkonyilkovba[8] mit vittél ebből tovább?
Pecka (Albu István – szerk. megj.) nem dolgozik annyit a szöveggel, mint Zsótér, nekem viszont kellett, mert sok a szövegem. Ezt vittem, hogy a szöveget hogy tudom magamévá tenni, hogy minden mondat külön gondolat legyen. Tehát nem leöntöm egy állapottal az egészet, hanem tudom minden szóról, vagy megpróbálom tudni minden mondatról, hogy mit jelent.
Nem tűnt egy szokványos színészi feladatnak.
Előadás közben sokszor gondoltam arra, hogy jöjjön be vagy Ló (Bíró József – szerk. megj.) vagy Bora (Kiss Bora – szerk. megj.), mert el-elveszek egyedül. Az igazság az, és ezt mondtam is Peckának akkor, hogy több olyan közvetlen pillanat lehetett volna az előadásban, mint az utolsó monológ, amit a nézőnek mondok. A vallomásosságát jobban kiemelte volna, ha sokkal személyesebb. Valahogy egyszerűbben csináltam volna az előadást, nem annyira izzadságszagúan.
Ha osztozunk Raszkolnyikov bűnhődésében, talán könnyebb elviselni. A fiú (A fiú, r. Forgách András – szerk. megj.) is igen kemény szereped volt. Közhely, hogy sokan nem tudják lerakni a szerepet, de te érezted-e ezeknek a szerepeknek a kapcsán, hogy kicsit rossz helyre mennek?
Igen, ez is egyike volt azoknak az okoknak, hogy pszichológushoz mentem. Sőt, az is lehet, hogy terápia közben jöttem rá, hogy mi minden rakódott le az évek során. Volt egy év, a pandémia előtti, mind gyilkosokat játszottam, A patkányokban is. Az megviselt. Szép dolgot kért tőlem Zsótér. Meg tudtam valósítani, de ép ésszel felfogni azt, hogy az a gyilkosság, amit Bruno elkövet, az a szeretetnek a kinyilvánítása, amit a testvéred iránt érzel…
Kirázott a hideg.
Te engem felneveltél, szerettél, és én most meghálálom, és aztán meghalok. Volt még aztán A lovalakat lelövik, ugye?[9], ott is az kellett, hogy megölöd azt, akit szeretsz, mert azt kéri tőled. Ezzel akkor sokat nem törődtem, mert azt hittem, le tudom tenni. De jött az előadás utáni ivászat. Azt hiszi az ember, hogy azzal kimegy belőle. Közben csak rárakódik.
Színészként hogy tartod kondiban magad?
Sportolok. Szaunázok. Tegnap is voltam. Próbálok nyitott szemmel járni. Olvasok. Kemény Istvánt. Krusovszkyt. És amióta megvettem, ezzel élek: a lengyel, Nobel-díjas költőnő, Wisława Szymborska. Meg Tolnait is szeretem. És időnként kell új szempontokkal találkozni, vagy egyszerűen csak elmenni egy más városba megnézni egy előadást. Mindig akkor jövök rá, amikor elmentem, hogy miért nem csinálom többet, miért nem látok másokat. Szeretnék dolgozni, friss maradni, mindig szem előtt tartani azt, hogy nyitott maradjak. Hogy nehogy beképzelt legyek egyszer csak. Van egy ilyen félelmem. Az alázatomat ne veszítsem el. És türelem, türelem.
Kik azok, akikkel találkoztál, akár rendező, akár színész, akár egyéb alkotó, akik hatással voltak rád, vagy azt érzed, hogy igazi találkozás volt?
Zsótér. Benő. Mădălin Hîncu. Mohácsi János. A kollégáim folyton inspirálnak, azért is szeretem ezt a közösséget. Őket helyezem az első helyre.
Lóval milyen volt dolgozni?
Neki is nagyon sokat köszönhetek. Jó is, hogy kérdezted.
Tanított egyetemen is?
Nem, itt lettünk partnerek sokszor. Először nagyon féltem tőle. Ló olyan ember meg színész, hogy sokszor elég, ha ott van. Szerintem árad belőle a színház.
Ha kinézünk Vásárhelyről, ki az, aki inspirál, vagy akivel szívesen dolgoznál?
Ostermeier. Lars Eidinger. A Peeping Tom társulat. Declan Donnellan. A könyve, Színész és célpont, nagyon jó. Zsótér írta az előszót hozzá. Mítoszokat leszed a színészetről, és lényegre törő. Vissza tud téríteni a megfelelő vágányra.
Mi a helyzet a filmmel?
Rengeteg castingon voltam, volt egy év, amikor sok videót küldtem, kértek tőlem, de nem jött össze egy sem. Volt a Nemes Jeles Sunsetjében egy pillanatom, ami kevesebb volt, mint amennyit szeretnék. Ott jó volt látni, hogy mekkora gépezet a film. Minden percben szaladnak és törlik az izzadságot. Jó volt Nemes Jeles profizmusát látni. Rövidfilmekben is játszottam, és azokat mindig szerettem. Pálfi Gyuri akart csinálni egy Rózsa Sándor-filmet, a Sömmit akarta megrendezni, Cserna-Szabó András regényét. Felmentem Pestre castingra. Jól sikerült. Utána beszélgettünk, söröztünk is egyet a rendezővel, meg a két casting-direktorral. Aztán a film nem kapott támogatást. Nem készülhetett el. Nem tudom, én lettem volna-e Rózsa Sándor.
Szerepálom? Álomszerep?
Egy van, csak arra még nem vagyok kész, de azt nagyon szeretném eljátszani. Kimondom, de ne írjuk le.
[1]Piros fű. Rendezte: Fehér Balázs Benő; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, 2021.
[2]Jacques vagy a behódolás. Rendezte: Tompa Gábor; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2003.
[3]Plasztilin. Rendezte: Szilágyi-Palkó Csaba, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Színház és Televízió Kar, 2010.
[4]A hetérák tudománya. Rendezte: Hatházi András; koprodukció: Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara, illetve a kézdivásárhelyi Városi Színház, 2011.
[5]Leonce és Léna. Rendezte: Baczó Tünde; nagyváradi Szigligeti Színház, Szigligeti Társulat, 2011.
[6]A fiú. Rendezte: Forgách András, nagyváradi Szigligeti Színház, Szigligeti Társulat, 2013.
[7]A patkányok. Rendezte: Zsótér Sándor; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, 2019.
[8]Raszkolnyikov. Rendezte: Albu István; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, 2019.
[9]A lovakat lelövik, ugye? Rendezte: Mădălin Hîncu; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, 2018.
