Vigyázz, készülünk, rajt!

Interjú Veress Csengével, a BBTE teatrológia szakának végzős hallgatójával. Fotók: Szécsi Bernadett.

Az előző évekhez hasonlóan idén is rajthoz állnak a Játéktéren a végzős színháztudomány szakos hallgatók. 

Elsőként Kolozsvárról mutatjuk be a harmadéves Veress Csengét. Egy másodéves társa, Szmuriga Csenge készített vele portréinterjút, a fotókat egy másik másodéves, Szécsi Bernadett készítette. Lassan mindannyian a rajtvonalhoz állnak – kíváncsian várjuk, hol és milyen célszalagot szakítanak majd át!

Hol kezdődött nálad ez az egész, Csenge? (Avagy „Fürtös”, ahogy sokan szólítanak…) Hogyan kerültél bele a színházi életbe?

Talán a könyvektől indult minden. Sokat olvastam, és ennek hatására elkezdtem írni is, majd az írásaimat iskolai eseményeken színre vittük. Tizenkettedik osztály végére pedig tudtam, hogy mindenképp ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Az írás szeretete tehát adott volt, úgyhogy ebből következett a kommunikáció és a teatrológia szak, amelyek közül nem tudtam választani. A kommunikációra az újságírás miatt, a teatrológiára pedig a drámaírás miatt iratkoztam be.

Gyerekként is sokféle hobbim volt. Ami színpadközeli élménynek számíthat, hogy tizenkét évig néptáncoltam, és készítettünk táncszínházi előadást is…

Aztán a teatrológia szakon sok előadást néztem, és rengeteg színházi fesztiválon is voltam. Ezek segítettek jobban belelátnom a színház világába, jobban megértenem a működését, és így szépen szerelem kerekedett ki belőle. 

Mennyire nehéz párhuzamosan végezni a kommunikáció és a teatrológia szakot?

Ez az a kérdés, amit a három év alatt a legtöbbször feltettek nekem. Az elején volt a legnehezebb. Féltem attól, hogy nem fogom bírni a két szakot egyszerre. Elsőéven az órarendek összehangolása jelentette a legnagyobb kihívást, hiszen teatrológián öten kezdtünk, és ebből négyen dupla szakosok voltunk, mind különböző második szakkal. Szerencsére a tanáraink rendkívül rugalmasak voltak. Ahogy teltek az évek, végül én maradtam az egyetlen, aki egyszerre két egyetemet végez, és emiatt könnyebbé vált az egyeztetés. Külön hála a szeretteimnek a támogatásért, nélkülük nem biztos, hogy sikerült volna végigvinni mindkettőt. Ők voltak azok, akik akkor is hittek bennem, amikor senki más nem.

Hogyan formált téged és a színházi látásodat a teatrológia szak?

Nagyon sokat formált. Amikor Segesvárról Kolozsvárra csöppentem, viszonylag kevés színházi tapasztalatom volt. Az egyetemen azonban rengeteg előadást néztünk, és sokféle színházi formával megismerkedtünk. Folyamatosan újabb és újabb ablakok nyíltak ki előttem. A legnagyobb változás talán az, hogy bár korábban elsősorban írni szerettem volna, ma már sokkal inkább érdekel egy előadás létrejöttének egész folyamata. Az írás továbbra is fontos része az életemnek, de ma már ennél tovább is szeretnék menni, nem akarom, hogy az alkotói munkámnak ott legyen vége, hogy kitettem az utolsó pontot. Előadásokat szeretnék létrehozni a nulláról. Jelenleg különösen az interaktív és nonverbális színházi formák vonzanak.

Ha már az alkotásról beszélünk, mesélnél az eddigi eredményeidről?

Szerencsére sikerült kibontakoztatnom magam drámaírás terén. Az itteni éveim alatt minden évben született egy új drámám, amelyet valamilyen pályázatra vagy szakmai fórumra elküldtem. Az első két évben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem pályázatain értem el helyezéseket, tavaly pedig a Fiatal Drámaírók Házának programjában kerültem be a legjobb hat alkotó közé. A szövegemből Budapesten felolvasószínházi bemutató is készült.

Emellett publikáltam a Játéktérnél, valamint a Perspektíva diáklapnál, ahol rendkívül szabadon dolgozhattam, írtam kritikákat, interjúkat, kreatív szövegeket, és a sajtón keresztül fesztiválokra, koncertekre is eljutottam.

A színházi munkák közül fontos állomás volt számomra a mesterisek Novemberi éje, amelynek során rendezőasszisztensként voltam jelen, illetve minden évben részt vettem néhány filmes projektben. Elsőéven egy láthatatlan színházi előadást is írtam a végzősök ballagására, amit a szaktársaimmal meg is valósítottunk. Az évek során szakmai beszélgetést is moderáltam.

Jelenleg a legnagyobb projektem a Talking Walls című lakásszínházi előadás, amelynek ötletgazdája és rendezője vagyok. Egy egyetemi beadandóból indult, majd fokozatosan egy szuper alkotói csapat épült köré. A próbafolyamat során nonverbális elemekkel dolgoztunk, a téma érzékenysége miatt szakemberekkel konzultáltunk, és nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a közönség ne csupán nézője, hanem részese legyen az élménynek. A projekt költségeit a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kulturális pályázatából fedeztük, amit szerencsére sikeresen megnyertünk. Bár a két egyetem mellett végzősként nem mindig könnyű összehangolni mindent, és vannak még hiányosságai a projektnek, de összességében pozitív volt a közönség visszajelzése, és nagyon büszke vagyok a végeredményre és a csapatra.

Volt valami, amit hiányosnak éreztél a képzés során?

Számomra leginkább a képzés gyakorlati része tűnik hiányosnak. Bár a teatrológia alapvetően elméleti szak, a színház maga mégis gyakorlati műfaj. Jóval több közös munka lehetett volna a színészhallgatókkal.

Ugyanígy hiányolom a film-fotósokkal való együttműködést is. Karon belül a szakok sokat tanulhatnának egymástól, és együttműködésekkel vagány projektek születhetnének. Én igyekeztem keresni ezeket a lehetőségeket – felvettem film-fotós tantárgyakat, csatlakoztam ilyen-olyan projektekhez –, de mindenki számára jobb lenne, ha ezek az együttműködések intézményes formában is jelen lennének.

Mi leszel, ha nagy leszel? Hogyan tovább?

Jelenleg annyira lekötnek az államvizsgák és a futó projektjeim, hogy nehéz hosszú távban gondolkodnom. Az biztos, hogy a színháznál maradok. Szeretnék továbbra is olvasni, írni és előadásokat létrehozni, új formákkal kísérletezni. Tovább szeretnék tanulni, és továbbra is nyitott vagyok mások projektjeire is a sajátjaim mellett. Ha pedig az élet úgy hozza, hogy két alapképzés után ideje kicsit megpihennem, akkor szívesen utazom egy évet, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és inspirációs forrásokra leljek.