Varga Zsófi: Retrospektív

TESZT fesztivál(napló), május 30-31.

Miközben részesei vagyunk valaminek, nehezebb megítélni, mi történik pontosan, mi a viszonyunk az eseményekhez. Megéljük őket, de nem mindig születik meg első pillanatban a reflexió. Most, a budapesti Szatyor Bár egyik asztala mellől, egy nappal a hazaérkezés után nem egyszerű visszaköltözni a temesvári hangulatba. Mégis kiderül, mik azok az erős pillanatok, amik rögtön bevillannak, mik azok, amik után már kutatni kell, és mik azok, amik csak akkor válnak elérhetővé, ha a sok kis részlet majd összeáll.

Az utolsó két nap előadásai érdekes, jellegzetes formanyelvükkel, a színházban szokatlan, netán feldolgozatlan témájukkal vagy performatív jellegükkel közelebb álltak a kísérletezéshez, a hagyományos keretek megbontásához.

Ha a TESZT-re gondolok, Nagy József előadása az első, ami határozottan megjelenik. Tolnai Ottó Wilhelm-dalok ciklusában egy bánáti falu bolondjának istenkísérletei fogalmazódnak meg. Ép ésszel jelentéktelennek tűnő dolgokban fedez fel valamiféle rendszert, sokkal tágabban értelmezi, hol, milyen formában akadhatunk rá a megfoghatatlanra. Szerinte „muszáj beszélnünk a márványban élő vakondokról”, és a kis szút sem felejthetjük ki a vizsgálódásból. Mivel „gondolkodni annyi, mint kockadobást végezni”, nem befolyásolják előre rögzített minták, szabadon asszociál és értelmez. Bicskei István, aki ezt a karaktert formálja meg előttünk, szavalásával kitágítja az időt, mintha a gondolatok az előadás jelenében születnének meg a fejében. Kisebb pódiumnál „ad elő”, a háta mögötti táblára rajzolt apró ponttal szemlélteti, hol a pontos helye a világegyetemben – semmi kétség, az a krétapötty ott a legfontosabb. Mellette a színpadon egy Tehetetlen Úr, aki óriási energiákkal küzd, hogy apró cselekvéseit elvégezze: Nagy József mozgása párbeszédbe lép Bicskei ősöreg, mégis infantilis figurájával. A színpad közepén, egy lyukon át (és kivetítőn keresztül is) kis jeleneteket látunk – ormótlan gyurmafigurákat, összecsengő, mégis más ritmusban kattogó metronómokat, színek és zajok polifóniáját.

A külső szemlélő nem gondol arra, hogy a színháznak is van tudatalattija: egy nyirkos terem, ahol a sötétben patak csordogál; egy hatalmas belmagasságú poros, fényes szoba operai díszletekkel; egy apró tér katonás rendbe rakott, de az avatatlan tekintet számára átláthatatlan színházi kellékerdővel. A temesvári színház grafikusa, Benedek Levente (Benőke) vezeti körbe azt a tíz-tizenöt embert a színház épületében, akik arra is kíváncsiak, mi történik azzal, ami a süllyesztőbe kerül. Felmegyünk a teraszra: szép, hogy a színházból belátni egész Temesvárt.

Baczó Tünde és Táborosi Margaréta közös munkája a fesztivál ideje alatt készült el az érdeklődők számára nyitott workshop keretén belül. Két nő párosát látjuk, akik egyszerre haladnak, de mégis eltérő tempóban, dinamikákkal és egymás ellen, feszegetik a szűk tér határait, egy fémszerkezetet mozgatnak és járnak be. Együtt vannak, de nem érintkeznek egymással, ezért a találkozás nagy hangsúlyt kap. Heves, szenvedélyes és visszafogott, finom érzelmek váltják egymást, a megszerkesztettségnek és az improvizációnak is utat engedve.

Szabó Réka és a Tünet Együttes előadása, az Apropó is határokat feszeget: a közönség megszólításával tesz kísérletet a bezártság megszüntetésére. Ha a toronyba rekedt királykisasszony nem találja meg a kijáratot, a mese rosszul végződik. Valószínűleg nagyrészt annak a választásnak köszönhetően, hogy Szabó Réka angolul kommunikál a közönséggel, az értési nehézség eltávolít, kevesen szállnak be szívesen a játékba – a közönség számára felkínált lehetőség, hogy megmentsük az alvó királykisasszonyt az élet vizével, majdnem kudarcba fullad. Mindenesetre érdekes és költői kérdésre hívja fel a figyelmet az előadás: miért ragaszkodunk a nézőtér megbonthatatlan nyugalmához, miért nem egyenlő a két fél közti kommunikáció, miért zavaró még mindig, ha egy játékos szólít meg minket a színpadról?

Bakos Árpád és Miroslav Jovančić koncertje a stúdióból végre kikerül a színház előcsarnokába. Átjárhatóvá és közelivé válik, a színházat betöltik a szerb és moldáv népzenei dallamok, mindenki lüktet, dobol az ujjaival, a lábaival, a testével. Egyre jobban elhúzódnak az esték, egyre nehezebb a hazaindulás.

Utolsó nap. Bemutatót tartanak Urbán András workshopjának résztvevői, a bukaresti színművészeti egyetem elsőéves diákjai és egy magyar koreográfus-rendező szakos hallgató. A műhely eredeti témája, címe: „Dózsa 500”, de Dózsa figurája végül csak történelmi toposzként kerül be az előadásba. A fiatalok az előítéletekről, a kirekesztésről, az idolállításról, a történelem meghamisításának lehetőségéről mutatnak jeleneteket. Nagy erőkkel, de egyben nagy dühvel is dolgoznak: sok jelenet megragad a felmutatásnál, a kicsit egyoldalú, humortalan véleménynyilvánításnál, de némelyikben működik a humor és ez élővé, frissé teszi a kimondások „itt és most”-ját.

Pintér Béla és Társulata Titkaink című előadása a magyarországi táncházmozgalmat, egy eredendően tiszta gyökerekből táplálkozó, bár nem támogatott, de tűrt mikroforradalom témáját vegyíti a hetvenes-nyolcvanas évek ügynöktörténeteivel. Ahogy a beszélgetésen Pintér Béla fogalmaz, azért tartotta fontosnak, hogy az előadásba beemelje a pedofília témakörét, mert a népi kultúra tisztasága erős kontrasztot képez a kiélt pedofília infernális, megbocsáthatatlan bűnével. A főszereplőt ezzel a bűnével zsarolják meg, részben ezért kell besúgnia barátait is. Egy politikai helyzet által meghatározott és megnyomorított magánéletet, a kényszerhelyzetek miatt eltorzult kapcsolatokat mutatja fel az előadás.

A TESZT-et Kárpáti Péter Színházi Jamje zárja, a fesztiválon résztvevő színészek és a félig fiktív Titkos Társulat színészei improvizálnak közösen, a héten már harmadik alkalommal. Az utolsó esti Jam helyzetében mindenki a záróbulira készül: Lőrincz Rita, Lőrincz Zsuzsa, Stefanovics Angéla és Borbély B. Emília jelenetében a négy lány „Ritának” szeretne fiút fogni, hogy féltékennyé tegyék a barátját – aki hol van, hol nincs – az esti Sziámi koncerten. A Jamekben mindig izgalmas, ahogy kis szikrák pattannak ki a valóság és színházi fikció súrlódásában – az áthallásosság szövevényes utalásrendszert épít az improvizáció köré. Attól függően, ki mióta van itt, mióta követi a fesztivál és Jamek történetét, különböző pontokon érzékeli ezeket a találkozásokat. Végül mind a négy színésznő párra talál, és együtt indulunk a Sziámira.

Még itt ülök a Szatyorban. A körülöttem levő közönség már kicserélődött, a délutáni díszletben esti fények égnek. Temesvár most kicsit közelebbinek tűnik. Zajlik a feldolgozás folyamata, van mit – most jövök rá, olyasmi is akad, ami hosszas keresgélés után sem áll még össze. De nem is baj. Talán majd napok vagy hetek múlva. Vagy egy év múlva, Temesváron.