Varga Anikó: Visszanéző

#10év

Sebestyén Rita alapító-főszerkesztő felkérésére csatlakoztam 2013 őszén a Játéktér szerkesztőségéhez a kritika rovat felelőseként. Rita színházi érzékenysége, a tehetsége, hogy fellelkesítsen és egybehozzon embereket, megragadott. Két lapszám múlva, 2014 tavaszán, részben amiatt, hogy Magyarországról külföldre költözött, Rita főszerkesztőnek javasolt. Az erdélyi színházhoz való korlátozott hozzáférhetőségem miatt nem volt egyértelmű, hogy vállalni tudom a felkérést, jó ideje már Budapesten éltem, tapasztalatlannak is éreztem magam, de megerősítő volt a kollégák – Ungvári Zrínyi Ildikó, Zsigmond Andrea, Dunkler Réka – bizalma, és kihívásnak éreztem közösen arról gondolkozni, hogy egy a formáját még nem kiérlelt, friss folyóiratként milyen szerepet tölthet be a Játéktér az erdélyi magyar és a tágabb színházi közegben. 

A Játéktér nem volt előzmények nélküli. Közvetlenül előtte működött netes színházi portálként a Hegyi Réka vezette Hamlet.ro, más erdélyi irodalmi vagy kulturális-közéleti folyóiratok és újságok pedig erős színházi rovatokat vittek. Ami újszerű volt a Játéktérben, hogy nyomtatott folyóiratként, a szerkesztőségi felállásból adódóan és öndefiníciója szerint olyan szakmai orgánum és megszólalás ígéretét hordozta, ami eltért a rövid publicisztikai műfajokat vivő portáloktól, színházi rovatoktól, teret adva színháztörténeti és -elméleti, illetve nemzetközi színházról szóló, terjedelmesebb írásoknak. 

De eltért a klasszikus kritikai lapok modelljétől is, amennyiben számolt az erdélyi magyar színházi közeg adottságaival, például azzal, hogy benne a szakmai szerepkörök kevésbé különülnek el egymástól, így alkotói és elméleti megközelítések, gyakorlatok közt nagyobb lehet az átjárás. Szerkesztőként ennek a nehézségeit és izgalmas hozadékait egyaránt tapasztaltam. Azt is, hogy egy-egy szerepkör (pl. a kritikusi vagy dramaturgi) az aktorok kis száma, az intézményi helyzetek hiánya és a fluktuáció miatt nehezen termel ki elmélyült szakmai tudásokat, ahogyan azt is, hogy a művészeti kifejezésmód több területe közti átjárás érzékeny nyelvet és olyan pozíciókból való megszólalásokat tesz lehetővé, amelyek nem egyértelműen (voltak) részei a diskurzusnak: alkotók elképesztő reflektáltsággal írtak és beszéltek színházi folyamatok belső dilemmáiról. A klasszikus kritikai lap modelljétől való eltérés kapcsán az is inspirált, amit Rita hozott be kezdetben, amikor a szoros értelemben vett folyóiraton túlmutató felületként gondolt a Játéktérre, kapcsolódó művészeti projektekkel és workshopokkal (pl. Representations of the Other vagy az Otherness). 

A Játéktér platformként való felfogása a későbbiekben is szervesen engedett meg olyan eseményeket, amelyek a kritikai gondolkodást a kritikusi szakmánál tágabban értették. Mi is szerveztünk lapbemutatót, kritikaíró műhelyt, szakmai beszélgetést, de emellett olyan színházcsináló táborokat is, amelyek az erdélyi színházban kevésbé bevett esztétikákra, alkotói módszerekre fókuszáltak. A két táborunk programja – kettőt sikerült összehozni a pandémia előtt – a színház egynemű definícióját igyekezett kitágítani, elmozdulva a kortárs tánc, performansz vagy politikai színház irányába, de elméleti előadásoknak és művészetszervezési műhelyeknek is teret adott. 

Ezek a kezdeményezések hiányérzetből is fakadtak. Kritikusként azt éltem meg az erdélyi (kő)színházi előadásokat nézve, hogy a kilencvenes-kétezres években progresszívnek számító – főként vizuális – színházi fogalmazásmód konzerválódott, kiüresedett, és hajlamos látványosságként eltakarni az invenció nélkül ismétlődő rendezői gesztusokat, a futtában készült művészi értelmezéseket. Kivételes előadások, szerencsés alkotói együttállások, biztató intézményi kezdeményezések persze mindig akadtak, összességében mégis az volt a benyomásom, a színháznak nehéz újrafogalmaznia magát a tizenöt-húsz évvel ezelőttihez képest megváltozott társadalmi és gazdasági helyzetben; az újragondolás kockázataitól, a művészi és intézményi status quók megrendülésétől való félelem pedig bénítóan hat. 

Ezzel vagy a hasonló hiányérzetekkel nem voltam egyedül, mindamellett a szerkesztőségben, a közeg részeseiként, tisztában voltunk azzal, hogy a személyes tényezők mellett bonyolult kulturális és társadalmi tényezők formálják a változás lehetőségeit. Épp emiatt jutottunk igen korán arra, hogy a tematikus szerkesztés segíthet árnyaltan feltérképezni az erdélyi színházi kultúrát, s hogy milyen szerkezeti és esztétikai problémákat érdemes szakmai módon megvitatni. Volt műfajt (pl. bábszínház, alkalmazott színház), volt az intézményi struktúrát (városi színházak rendszere, kisszínházak vs. nagyszínházak) és szakmai szokásrendet (mester–tanítvány viszonyt) tárgyaló számunk, más témákat színházi aktualitások dobtak elénk (mint a hatalmi visszaélés/bántalmazás vagy a fenntarthatóság kérdéseit).

Tízéves működése során a rengeteg támogatás mellett számos kifogás érte a Játékteret, kívülről és belülről egyaránt. Hogy nem születik elég kritika, nem vagyunk ott mindenhol, nem írunk mindenről, nem reagálunk elég gyorsan, nem vagyunk könnyen olvashatók. Ezek a visszajelzések frusztrálóak voltak, hiszen tőlünk független szakmai tényezőkre, illetve a személyes teherbírásunk és az anyagi lehetőségeink korlátaira mutattak (oké-oké, de ennyi erőforrásból hogyan hozhatnánk ki többet-jobbat, amikor így is sokat dolgozunk, gondoltam bosszankodva). Másrészt az elvárásokat jó jelnek tartottam. Azt mutatták, van tétje a lapnak, érdemes azon gondolkozni, hogy csinálhatnánk jobban. 

A fejlesztés belső motivációja és külső kényszerek miatt rengetegszer futottunk neki a szakmai és szervezeti működést felülvizsgáló beszélgetéseknek. Elfáradtunk, összekaptunk magunkat, úgy éreztük, nem bírjuk tovább, majd egymás segítségével átlendültük ezen vagy kiszálltunk – így ment ez. A mostani átalakulás, amiben a főszerkesztésről, szerkesztésről lemondva tanácsadóként kísérem továbbra a lapot, ennek a folyamatnak a része. Nem elvben jelent majd újat a közösségi felállás, hiszen eddig is konszenzusos döntések alapján működött a szerkesztőség, de a munka és az ezzel járó terhek elosztásának szempontjából ez a válasz mutatkozott a legélhetőbbnek. Drukkolva követem ezt a változást. Ha illúzióim nincsenek is azt illetően, milyen nehézségekkel jár a lapcsinálás, ráadásul a 2012-es induláshoz képest válságosabb kontextusban, az alapélményem, hogy a Játékteret különböző emberek szakmai és emberi közösség iránti vágya hozta létre és működtette valójában; akkor is, ha ezek a vágyak csak töredékesen váltak valóra. 

A Játéktér nem jöhetett volna létre Kötő József önzetlen támogatása és közbenjárása nélkül. Sebestyén Rita merész álmai nélkül, amik beszélgetésre, megértésre sarkalltak, és rámutattak a vakfoltjainkra. Ungvári Zrínyi Ildikó és Zsigmond Andrea elhivatottsága és kollegiális kitartása nélkül nem létezne a hosszútáv. László Beáta lelkesedése, emberek iránti kíváncsisága hajtotta évekig az interjú rovatot, a baráti beszélgetések személyesen is sok erőt adtak számomra. Dunkler Réka mindig biztos alap volt, bármilyen gonddal fel lehetett hívni. Adorjáni Pannával kaland volt együtt gondolkodni, briliáns szövegei nélkül szegényebb lenne a Játéktér. Ahogyan az lenne Bakk Ágnes nemzetközi színházi tudása, hatékony munkája nélkül. Kovács Bea élessége és igényessége megemelte a kritika rovatot, de Beával olyan témákat is jó volt kutatni, hogy milyen modelljei vannak a tudásátadásnak, hogyan él-hal az erdélyi színházban a mester-tanítvány viszony. Biró Réka kezdetben az online kommunikációval foglalkozott, aztán átvette az online lap szerkesztését, majd más feladatokat – nagyon sokat jelentett a munkatársi közelsége, nyugodtsága. A Deák Katival közösen szerkesztett tematikus lapszámuk a mentális jóllét szerepét vizsgálta az alkotófolyamatokban, egy az erdélyi színházban kevéssé tárgyalt problémaként. Sajnáltam, hogy Kati rövid ideig dolgozott velünk, fontos, jó interjúk születtek a munkája során. Kovács Gábor menedzser elviselte a hektikusságunkat, újból és újból a segítségünkre sietett, amikor szükségünk volt rá – kevésszer köszöntük meg neki, pedig az ő részéről sokat számított a kiszámíthatóság. Benedek Levente borítói felfuttatták a lapszámok utolsó 100 méterét, ezeket izgulva vártuk. Kovács Emőke szakszerű korrektúrájára évekig hagyatkozhattunk, ahogy Albert Mária önzetlen segítségére, szinopszisfordításaira. És ehhez hasonlóan Molnár Rozi tördelői munkája, türelme biztonságot adott. Gálovits Zoltán, Bogdán Zenkő és Biró Réka nélkül nem született volna meg a két Játéktér-tábor, ahol igazán jól, felszabadultan éreztük magunkat. Felbátorított résztvevőket és eszközöket adott nekik, hogy saját alkotói útjukon elinduljanak. Sok-sok szerző és szakmabeli kolléga hozzájárulása, támogatása nélkül nem létezne olyan színvonalú lapként a Játéktér, mint amire folyamatosan törekedtünk. És persze nem menne tovább a régi szerkesztők mellé újként belépők: György Andrea, Jankó Szép Yvette és Marton Orsolya bizalma nélkül. A következő szülinapokig ők írják tovább ezt a sort.