Varga Anikó: Van történeted és elmesélhető

Mint egy felkészítő bevetésen, úgy éreztem magam, miközben úton Siklósbodony felé Oblath Márton mikroszociológiai előadást tartott, vagyis inkább mesélt, és milyen izgalmasan, erről a Baranya megyei apró falvacskáról és környékről – és ugyanez várt ránk pár héttel később egy másik autóban, a Borsod megyei Szomolyára indulva, csak itt Horváth Kata vezetésével. Mindketten a Parforum (volt AnBlokk) Részvételi Műhely társadalomkutatói, akik terepmunka révén mélyen ismerik ezeket a falvakat, és akik számos részvételi színházi projektben vettek részt az elmúlt években a Káva Kulturális Műhellyel együttműködve. A hiányzó padtárs, az Elveszettek, a Szélmalmok, az Új néző (amiről Adorjáni Panna írt a Játéktérnek) – hogy csak párat említsek a sorból – a Sajátszínházhoz hasonlóan a társadalmi beavatkozás lehetőségének tekintik a részvételi színházat/művészetet.

Idén, késő nyártól egy új, és komplex projektet kezdtek, ami a Sajátszínház.org néven fogja egybe a különböző szálakat. Azokat a helyszíneket járjuk végig, ahol a Káva Kulturális Műhely, a StereoAkt, a Parforum (illetve több más egyesület: a Murál Morál, a SzoMaRo, a FreeDoc) tagjai, illetve független alkotók és roma civil aktivisták részvételével zajlik a közel egy éves részvételi művészeti program. A baranyai és borsodi kontextusok, adottságok és problémák határozzák meg a Sajátszínház két pillérének témáját – ami az előbbi helyen a jövőre vonatkozó perspektívátlanság, az utóbbi faluban pedig a roma nők intézményes tapasztalatai. A Sajátszínház.org projekt több művészeti formát használ ebben a folyamatban: fotót, festést, videót, digitális történetmesélést, szociodrámás szerepjátékokat. A két helyszínen megszervezett műhelysorozat alkotásai és alakításai egy-egy részvételi/dokumentumszínházi előadás létrehozásába is beépülnek majd. A szomolyai és sályi, valamint a siklósbodonyi, szavai és babarcszőlősi résztvevőkkel létrehozott két előadást, amelynek rendezői Romankovics Eda és Boross Martin, a Trafóban mutatják be 2017 tavaszán.

A Sajátszínház egésze, művészetalapú roma integrációs projektként (amelynek finanszírozója a Norvég Alap) erős társadalomtudományos alapra épül. Nem csak a színház hagyományosabb formáihoz szokott nézőnek, de annak számára is nehezebb megérteni, hogy a művészet alapú beavatkozás, vagy a művészeti alapú részvételi akciókutatás pontosan mit jelent, aki a tudományos diszciplínák akadémikus tagoltságán szocializálódott. Ugyanis a művészeti részvételi akciókutatás lényege épp az, hogy ebben az elemzés nem válik el a cselekvéstől-folyamattól, s magának az elemzésnek/kutatásnak a résztvevők is épp úgy aktív alakítói, mint a projektben közreműködő társadalomtudósok, a létrejövő alkotásokat pedig a művészek, kutatók, civilek együtt formálják és folyamatosan (át)alakítják.

A Sajátszínház célja azonban nem csak az, hogy kis közösségekben valósítson meg aktivitást, és hogy dokumentumszínházi előadásokat állítson a színpadra, hanem az is, hogy ezt a folyamatot és az ebben használt módszereket a különböző szakmai rétegek felé is – sokszor cselekvő módon, műhelyszerű demonstrációk, előadások formájában – kommunikálja.

Találkozások nem csak módszerekkel

Miközben a Sajátszínház hétvégi, a borsodi és baranyai helyszíneken zajló műhelyei folyamatosan futnak, ezekhez három alkalom kapcsolódott az ősz során. A projekt vezetői semmit nem hangsúlyoznak jobban, minthogy a részvételi alapú társadalmi beavatkozás egy módszertani, azaz átadható tudásra is épül, és azok a stratégiák és eszköztár, amivel egy konfliktusos helyzetet megközelítenek és feldolgoznak, valamint az ehhez fűződő tapasztalatok más hasonló helyzetekben is termékenyen használhatók – az előző projektek kapcsán megjelent elméleti, módszertani kötetek nyilvános hozzáférhetősége is ezt szolgálja a honlapon.

Mindhárom alkalom hasonló forgatókönyvet követett. A szeptemberi Mu színházbeli projektbemutatón főként kulturális újságírókból, színházi kritikusokból állt a közönség, akik az Elveszettek – A hiányzó pillanat című előadáson megtapasztalhattak egy modellszerű részvételi színházi helyzetet, és a projekt összefoglalóját követően a Sajátszínház különböző műhelyeinek vezetőivel külön-külön is megismerkedhettek, kérdezhették őket. A kritikusi szakmát bevonni egy részvételi helyzetbe a projekt kimondott ambíciójához tartozik, ami a részvételi művészetről való írás közös formálását is célozza – és erre külön workshop épül majd 2017 tavaszán, Boross Martin vezetésével.

Közösségi festés műhely

A pécsbányai és egri, kétnapos alkalmak közönségeit szintén pontos elgondolás szervezte: az Elveszetteket egyrészt a siklósbodonyi és a szomolyai/sályi, a projektben részt vevő vagy egyszerűen csak az előadás iránt érdeklődő helyi lakosoknak, valamint a segítő szakmákban dolgozóknak külön játszották. A résztvevők így láthatták, milyen lehet egy színházi előadás, amit ők maguk is létre fognak hozni jövő tavaszig. A segítő szakmai közeg számára a Sajátszínház pedig nem csupán az előadásélményt nyújtotta a második napon, de azokat a módszereket is bemutatatta, ill. demonstrálta, amelyek segítségével a borsodi és baranyai résztvevők alkotnak.

Ezek a módszerek főként abban nyújtanak segítséget, hogyan lehet a személyes élményeknek festés, fotózás, különböző narratív képalkotási technikák révén formát adni – az én-elmesélő, önreprezentációs technikák ugyanakkor abban is segítenek, hogy felszínre kerüljenek azok a problémák és történetek, amelyek a leendő színházi előadások nyersanyagához járulnak hozzá.

A borsod megyei Szívhang tizenöt roma nő az (egészségügyi) intézményekben szerzett tapasztalataival dolgozik. A Lanszki Anita vezette digitális történetmesélés lényege, hogy a saját életük egy fontos témája kapcsán az alkotók rövid videót készítenek, ahol maguk mesélik el a saját történetüket, az általuk választott és vágott képi és zenei anyag kíséretével. Ezt a technikát mutatta be az egri szociális munkásoknak, nevelőintézetekben dolgozó pszichológusoknak Nagy Balázs, az Anthropolis Egyesület trénere, aki szerint  a digitális történetmesélés erőssége, hogy pontos és szűk keretet jelöl ki az alkotásra, ami segít az akár kusza, fájó élmények megformálásában – a tapasztalat pedig azt mutatja, bármilyen témát, hívószót választanak az alkotók, végül úgyis arról fognak beszélni, ami a legmélyebben érinti, érdekli őket; az elkészült videókról pedig maguk döntik el, hogy nyilvánossá szeretnék tenni őket, vagy sem.

Szomolyán a digitális történetmeséléssel párhuzamosan zajlanak a szocio-pszichodráma foglalkozások, amiket a Svéd Pszichodráma Társaság elnöke, Teszáry Judith tart. Ez a közösségi, a csoport szintjén megragadható konfliktusok feltárásában segít, és a foglalkozások protokolljához tartozik, hogy anyaguk nem publikus – az egri alkalom során azonban kipróbálhattuk ezt az izgalmas a módszert. A gyereknevelő intézetben dolgozó pszichológusok, aki a demonstráción részt vesznek, arra panaszkodnak, hogy a munkájuk legnagyobb nehézsége az intézetek nevelőivel való rossz viszony: a munkájuk direkt hatása nehezen megragadható a nevelők gyakorlati munkájához képest. Teszáry ezért három csoportra bontva a társaságot, a gyerek, a nevelő és a pszichológus szerepei felől rendezte meg, segített újrajátszani a konfliktusos felállást az intézményekben.

Fotóhang műhely Siklósbodonyban

A Siklósbodonyba tervezett, Jövőkép munkacímű alkotásban az egyéni és közösségi elképzelések, víziók – a közösségi (fal)festés és fotózás módszerei révén – főként a vizualitáson keresztül jelennek majd meg. A pécsbányai szakmai demonstráció keretében Katona Krisztina azt mutatja meg kicsiben, egy délutános rövid foglalkozás során, hogy milyen apró gyakorlatok mentén lehet eljutni az egyéni vagy páros munkától egy nagyobb felület közös megfestéséig, Csoszó Gabriella pedig, a fotóhang műhely vezetője szintén egyéni és páros gyakorlatokon keresztül, majd a résztvevők fotóira reagálva mesél a tudatos képkészítésről.

ELVESZETTEK sokféleképpen

A tág értelemben „civileknek” szánt és ősz végéig három alkalommal játszott Elveszettek című részvételi színházi előadást a Káva drámatanárai, a Parforum társadalomkutatói és egy roma fiatalokból álló közösség hozta létre 2014-ben – folytatásaként A hiányzó padtárs című részvételi színházi projektnek, amelyben ugyanezek a fiatalok a saját élettörténetüket, főként az iskolai szelekcióval kapcsolatos tapasztalataikat vitték színre. Az Elveszettek Luc Boltanski szociológus Éjszakák c. darabjának átirataként (dramaturg: Róbert Júlia) egy más témán keresztül keresi a szolidáris társadalmi cselekvés lehetőségeit. Az alaphelyzet és történet egyszerű: Karácsony este van, az eldugott francia falucskában egy családot látunk készülődni az ünnepi vacsorához, ahonnan hiányzik az orvos apa, mert kiszállt egy betegéhez. Hirtelen hóvihar támad, ami elszigeteli őket a külvilágtól, ugyanakkor egy külső katasztrófáról is hírt kapunk: nem messze – talán robbanás, valami tragédia miatt – menekültek csoportja bukkan fel. És ezzel egy időben, a vártnál korábban betoppan az új állatorvos, aki a pánik közepén határozottan veszi kezébe az ügyeket, stratégiát eszel ki, terveket sző, leosztja a feladatokat. A mentési előkészületek azonban egyre torzabb, diktatórikus rendelkezésekbe hajlanak, és a furcsa autoritásnak a családtagok ellenállás nélkül, szinte mind alávetik magukat, a valódi segítségnyújtás pedig elmarad. A kintiek megfagynak.

Hiányzó pillanat Pécsbányatelepen

Az előadás feszes dramaturgiával vezet végig az eseményeken, mégis a megtörténtség és fikció közti finom lebegésben tartott külső tragédia, a valós referenciák elbizonytalanítása révén olyan szövetet épít, amire könnyedén kivetülhetnek a karakterek és a résztvevők akár irracionális, belső félelmei is. Ezt a „kivetítést” Takács Gábor drámatanár segíti, animálja. Takács pontos helyzetelemző figyelemmel van jelen, ami a nézők érzékenységét illeti. Az ő szerepe, hogy megérezze a nézők dinamikáját, és az interakció révén reagáljon, irányítsa is azt, kanalizálja azt a sokféle érzetet és gondolatot, ami a nézőkben felmerül: megállítva az előadást bekapcsolja őket, asszociációs-definíciós játékokat indít, az állóképpé merevített jelenetekben a szereplők kihangosított mondatait kéri tőlük.

Csoportfoglalkozás Pécsbányatelepen

A kilencven perces előadás – aminek az interaktív része minden alkalommal új rétegét képzi meg az előadásnak a közvetlen reakciók, a gyors asszociációk jelentéshálója révén – egy feldolgozó foglalkozással zárul. A kis csoportokra bontott nézőknek a színészek moderálásával közösen kell kitalálniuk, és a színészeket rendezve megalkotniuk egy állóképet, ami az előadásban nem látható, számukra hiányzó pillanatról szól – tehát a résztvevők reflektálhatnak a látottakra, és a történettel kapcsolatos hiányérzetüket, gondolataikat sűrű képekké fogalmazzák. Ezek az állóképek összetettek, és jóllehet a többféle közönség részben hasonló problémákat vet fel ezekben – pl. a hiányzó apa, a hierarchikus családmodell révén az autoritás zökkenőmentes elfogadását, a lázadó lány karakteréből kiindulva pedig a szembenállás (hiányzó és jelenlévő) módozatait, vagy a segítségre szorulók megjelenítésével a konkrét és elvonatkoztatott krízishelyzet megélése közti különbséget –, a variációk a résztvevői invenciónak és értelmezésnek köszönhetően mégis rendkívül különböznek, sokat mesélve magáról a képet állító közönségről is.

Hiányzó pillanat Egerben

Az Elveszetteket egészen különböző közönségek részeként látni igazán mély, tanulságos élmény. A színházkritikai gyakorlat tételezi, hogy minden előadásnak van egy ún. állandó (objektívebb, tárgyiasabb) valósága, anyagisága – ennek a konszenzusnak az alapján lehetséges pl. rendezésről, dramaturgiáról, koncepcióról, színészi alakításról beszélni, továbbá esztétikai értékítéletet alkotni –, s mindez akár az Elveszettek esetében is érvényes lehet. Mégis, a részvételi helyzet pusztán a jellegénél fogva megkérdőjelezi ezt a viszonyulást, és ezeknek az alkalmaknak a során az volt érdekes, hogy mennyire másként működik az előadás a – mondhatni radikálisan – különböző nézői közegekben. A színházi játék olyan felületként jelent meg itt, ami ideiglenes tér-időt nyitott egy közösségi tapasztalat számára, és az eltérő válaszok mentén ez önmagában is erősen konstruálta az előadásélményt.

Valamilyen formában tehát minden Elveszettek egy közösség önképét, befogadói viszonyulását is tükrözi – és izgalmas volt megélni, hogy például a Mu Színházban a dominánsan (színházi) szakmai közönség visszafogottabb, finoman eltartó játékkedvéhez képest egy falusi közönség, nyilván a korosztályi bontás szélessége miatt is, mennyire közvetlenül, egyértelműen adja oda magát a játéknak; míg a segítő szakmákban dolgozók szintén visszafogottabban, de intenzív figyelemmel vettek részt. Az interakciókban elhangzó mondatok, a „hiányzó pillanat” állóképei hasonló gondolatokat vetnek fel. Sok kép a távol lévő apa visszatérését mutatja fel, aki a megjelenésével fizikailag, szimbolikusan is helyreállítja a rendet, visszafoglalva a vezetői szerepet a diktátor-állatorvostól; felelősségre vonó, néma kérdést intézve a családtagokhoz, a feleséghez; s miközben az apa a szilárd erkölcsi alapot, a jóságot, magabiztosságot képviseli, néhol az is szóba kerül, vajon nem éppen egy ilyen hierarchikus családmodell hajlandósítja-e könnyű önalávetésre a családot egy krízishelyzetben. Más képek a lázadás momentumát viszik színre, az előadásban elsikkadó ellenállás helyét keresve a történetben; vagy a segítségre szorulókat hozzák be a szoba terébe.

Csoportfoglalkozás Egerben

Az Elveszettek arra teremt lehetőséget, hogy bizonyos dolgok kimondódhassanak, hol direktebben, indulatosan akár, hol rafináltabban. („Egy vészhelyzetben nem lehet fejetlenül cselekedni, szükség van valakire, aki felméri a helyzetet, stratégiát állít és leosztja a feladatokat, akkor hát nincsen igazam?” – kérdezi az ördögi állatorvost játszó Kardos János. „Igen, de te nem vagy jó vezető” – feleli egy néző. „De látod, mégis koccintottál velem” – mondja Kardos, aki laza rutinnal valóban koccintásra bírta beszélgetés közben a nézőt.) A pécsbányai előadásélményeket élesítette, hogy pont egy héttel az októberi népszavazás előtt játszották, abban a fullasztó társadalmi valóságban, amiben az idegenellenes retorika és kampány a médiától a közértig mindent elárasztott; ráadásul a magyarországi romákat cinikusan aljas fenyegetéssel bejátszva ebbe. A színház a szabadság terepét is kínálja ilyenkor, annak a puszta katarzisát, hogy bár az emberi helyzetek mindig bonyolultak, van alternatív válasz a félelemre és megalázásra, van emberi méltóság.