Varga Anikó: Ötven, színházzal töltött év

Varga Anikó: Ötven, színházzal töltött év

Koltai Tamás: Zsöllyerablét. 50 év színházban, Corvina Kiadó, Budapest, 2013

Sokféleképpen lehet színháztörténetet írni, és Koltai Tamás Corvina Kiadónál megjelent könyve – amely ötven év színházkritikusi tevékenységének antológiaszerű lenyomata – magától értetődően kínálja fel ezt az olvasatot. Annál is inkább, mivel a kritikusi pálya személyesen emlékezetes írásainak a kiválasztása mellett a válogatást dokumentarista és értékorientáló szándék vezérli. A könyvben található tanulmányok, esszék, portrék, recenziók fontos színházi eseményekhez és alkotókhoz kapcsolódnak. S ezek mellett, izgalmas történeti bónuszként, a szerző retrospektív pillantását is megkaphatjuk: az írások utáni, olykor szarkasztikus kommentárok személyes és kultúrpolitikai kontextusokat villantanak föl.

A merev kategorizálással – hogy minek a lenyomata voltaképpen a Zsöllyerablét – azonban nem jutunk sokra. Mondhatnánk, hogy a magyar színházról, de közben (implicit módon) épp ennyire a világszínházi, főként az európai trendekről, amelyekkel Koltai írásai rendre összefüggésbe hozzák a magyarországi színházat. Mondhatnánk, hogy alkotókról és alkotásokról, de a könyv annak a (szakmai-emberi) portréját is kiadja, aki mindig másokról ír. Állíthatnánk, hogy színházi írások antológiája, de legalább ennyire meghatározó egy önazonos szakmai magatartás – gyakorlaton keresztül való – felmutatása. A Zsöllyerablét a színházról és a színházi világban eltöltött életről egyaránt szól, s pontosan érzékelhető ennek a szenvedélyessége és formátuma.

Ezt a szervességet és arányosságot tükrözi a könyv szerkezete is, amely jóllehet műfajokra bontja az írásokat, kronológiai rendet követ. A kötet négy fejezete közül az első három hosszabb esszé-tanulmányokat tartalmaz, a könyv felét kitevő negyedik fejezet pedig recenziókon keresztül írja meg az elmúlt ötven év reprezentatív színházi krónikáját a hatvanas évektől kezdve a jelenig.

Az első fejezet (Nézőpont) tanulmányai a színházat mint művészeti-társadalmi jelenséget járják körül. Korai írások ezek, jelzésértékű, hogy a könyv azzal indít, ami Koltai színházi gondolkodásához meghatározóan tartozik: a minőségi (művész-) színházi alkotást lehetővé tévő intézményi felépítésre és a színház társadalmi szerepvállalására való érzékenységet. Legyen szó Arnold Wesker modelljéről (Tűnődés a színház kulcsáról) vagy Brook munkamódszeréről (Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után?), a kérdés ugyanaz: milyen modellek vannak a szórakoztató-tömegtermelő színház ellenében. Mindez a magyar színházi struktúra konformizmusa felől van kérdezve, s nem véletlen, hogy ebben a fejezetbe kerül a „Kaposvár-jelenségről” szóló két írás (Szárnyaló és szárnyaszegett Sirályok; Már megint Kaposvár), amely a Székely-Zsámbéki páros által elindított esztétikai reform melletti kiállásról szól.

A második fejezet (Nagy szellemek) színházi alkotókra fókuszál, az itt található írások a szerző Színházfaggató (1978) című könyvéből átemelt fejezetek. Az Örkény István drámáiról szóló tanulmány mellett olvasható a Latinovits Zoltán két, kevésbé ismert rendezéséről szóló írás, amely a színész köztudatban élő alakját árnyalja. Koltai fogékonysága az alkotói alkat megragadására – a személyiségből fakadó és kitérőkkel tarkított utakra – nem csak Latinovits esetében mutatkozik meg. A Bessenyei Ferencről, Törőcsik Mariról, Kállai Ferencről, Sulyok Máriáról és Gábor Miklósról írt színészportrék esetében nyilvánul meg világosan az, amit Koltai a színikritika műfajáról szóló írásában is kiemel, hogy mindehhez több kell az esztéta-filológusi edzettségnél: színházi gondolkodás, affinitás – amelyek tanulhatóságuk ellenére sem írhatók le tudományos tagoltsággal. Koltai portréi személyiség és szerep, alkat és alakítás viszonytörténeteit követik a színházi szerepek sorozatában, biztos ízléssel kerülve a kulissza-bulvárságot.

A harmadik fejezetben, a könyv félidejében teoretikus szakmai reflexió fogadja az olvasót. A Kőbalta megítéléséről című esszét akár átvezetőnek is tekinthetjük a recenziókat tartalmazó negyedik fejezetbe: a színikritikusi gyakorlat előtt annak elmélete áll – bár az értőn szellemes írás nem normatív szakmai definícióra törekszik. Ezt, lévén Koltai a kritikára részben szépírói műfajként tekint, nehéz is lenne rögzíteni: inkább a műfaj sajátosságait járja körül a szerző a kritikusi attitűdök feltérképezése révén.

A negyedik fejezet sűrű színháztörténeti utazás – nyilván szubjektív: azzá teszik a választás gesztusai, meg a tanúság tényezője –, egyben az olvasó saját időutazása. Ahogyan haladunk a hatvanas évektől előrefele, a felvételekről és leírásokból ismert, ikonikus előadásokat – köztük Major Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Paál István, Ruszt János és Szikora János rendezéseit,  Ascher Tamás Katonabeli Három nővérét és kaposvári operett-rendezését (Állami Áruház) , a Stúdió K Woyzeck-jét, Jeles András Drámai események című előadását a Monteverdi Birkózókörrel, Ács János kaposvári  Marat/Sade-ját, Mohácsi János első Csárdáskirálynőjét – olyan produkciók váltják, amelyekhez saját nézői élményeinkkel is csatlakozhatunk. Zsótér Sándor, Pintér Béla, Schilling Árpád rendezéseivel már a közelmúltban vagyunk. Aztán a jelenben, amelyen még nem tettük túl magunkat: az Alföldi Róbert igazgatta Nemzeti Színház egyik legszebb előadásáról is olvasható írás, Mohácsiék Egyszer élünk… című remekéről, de Mundruczó Kornél, Bodó Viktor előadásairól szintúgy. Koltai a recenziók sorozatát célzatosan, a Vörösmarty Gimnázium drámatagozatos végzőseinek Jövőképtelen című előadásáról szóló írásával zárja.

Az a jó Koltai kötetében, hogy ha nem is ad minden tekintetben átfogó képet az elmúlt ötven év színházáról – kimaradtak fontos magyarországi előadások, határon túli előadásokról szóló kritikák pedig egyáltalán nem kerültek a válogatásba – megmozgatja színházi emlékezetünket. Koltai emellett ahhoz is magas fokon ért, hogy olvasmányossá, e kötet esetében pedig már-már regényszerűvé tegye az utazást, mégpedig azzal a szemléző, jót-rosszat befogó pillantással, amelyet az ember az elmúlt időre, emberi sorsok, jellemek, társulatok, alkotói formációk, intézmények alakulásaira – végső soron a saját életére vet.