Varga Anikó: Nem tudni nem elrontani

A Homokszörny. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

A Játéktér 2015. téli számából

Fotó: Rancz András, Kolozsi Borsos Gábor

Ősbemutatóval indította évadát a Figura Stúdió Színház, Székely Csaba a társulat számá­ra írt drámáját fiatal rendező, Nagy Botond vitte színre. Illetve – mit is értünk a kortárs színházi alkotás szabad eljárásai közepette színrevitelen –: ebből a drámából indult ki, hogy elég­gé más utat válasszon a szöveg által kínált színházi javaslathoz képest.

Székely A Homokszörny című drámája, a szerzőtől szokottan ironikus hangvétellel közelít a választott témához, a szerelmi-házastársi-szeretői kapcsolatok reménnyel teli reménytelenségei­hez. Mintha egy soha véget nem érő körforgás dramaturgiáját (ebben Schnitzler Körtáncát, vagy Korniss Körmagyarját idézi) követné a jelenetezések rendje, amelyben gyümölcsök neveivel jelölt női szereplők és színek neveit viselő férfiak párosai tűnnek fel, elénk terítve a kapcsolatok hol lát­ványosabb, hol rejtettebb, a csendnek feszülő dramatikus pillanatait. A nő-férfi szereplők, legyen szó érzelmi, testi vagy társadalmi súlyozású viszonyokról, szüntelenül, egymást cserélve állnak össze és válnak szét, akár egy táncban. S ugyan ez a tánc hordozza a kapcsolati paradoxonok szomorúságát, a szöveg gondosan balanszírozott játékossága távolságot tart a szereplőktől, innen pillant az emberi természetre. Székely szövege bár erős jelzésekkel él az abszurd tragiko­média játékosságára vonatkozóan, mégis realista megközelítést ajánl.

És épp ez az, amit Nagy rendezése figyelmen kívül hagy, vagy inkább szétbombáz a színházi hatások nehéztüzérségével, hogy egy teljesen új, a dráma atmoszférájától és dinamikájától me­rőben eltérő világot hozzon létre.

A nézőtér két, szemközti oldalról fogja közre a hosszúkás, víztükröt idéző játékteret, amely olyan itt, akár egy kifutó: egyik vége elektromos fém redőnykapu, fölötte zöld fénnyel forgó ven­tillátorokkal. A másik buja, titokzatos erdőbe torkollik, a zöld növények előtt vécékagyló látható, mögötte vécépapírtekercsekből épült fal. Nagy szürreális teret képzelt Székely szövegéhez, ami­ben a tárgyak, hangok, jelek, effektek és nem utolsósorban maga a színészi játék asszociatív mezőt hoz létre. Ebben a helyzetek lélektani elemzése helyett inkább látunk problémamintázato­kat, sejtünk meg tipikus – és mégis egyéni, egyszerre lírai és komikus – életút-dramaturgiákat. A szereplők nem nevesülnek, nem kerül be az előadásba a színekkel és gyümölcsökkel való játék, továbbá pár jelenet kimarad, lerövidül vagy átíródik, és aktuális poénokat, kiszólásokat hallunk zsákszámra. Egyszóval bátran lehet állítani, nem szöveghű előadás a figurásoké. Ez a „tisztelet­lenség” mégis hű a drámához, amennyiben termékenyen állítja elénk a problémát, amivel Székely szövege foglalkozik: hogy mintha a párkapcsolati viszonyokat nem lenne mód nem elrontani az életben.

Az elrontás pedig gazdagnak mutatkozik itt, akár az életben: a kisiklás ezerféle, ellentmon­dásos tapasztalatának álomszerű világ ágyaz meg, amelyben szabad teret kap képzelet és vágy. Az álomszerűséget létrehozó színházi eszköz a hatásos zene, a vastagon használt fény és füst, a szürreális díszlet, a képtelen és egzotikusan színes, elrajzolt alakok felbukkanása – köztük egy pingviné is, aki afféle ceremóniamesterként „segíti” az előadást jelenetről jelenetre –, és főként a szimultán jelenetszerkesztés. Ami a drámában – egy konzekvens elgondolás szerint – tiszta kör­vonalakat ölt, itt koszosan, szálait másként nem elvarrva bukkan fel. Különlegesen szép, ahogy az előadás mintegy egymásba illeszti, egymásra montírozza a különböző jeleneteket (egyszerre követve a kördramaturgia linearitását, és őrizve meg az állapotszerűséget). Az étteremben két, eljegyzési évfordulóját ünneplő pár beszélget: a tér nem csak tárgyakkal, de emlékfoszlányokkal van teli, a hálószobában, amiben sok veszekedés zajlott már, nem olyan könnyű az álom, mondja az egyik vőlegény – és eközben már egy öltönyös férfi (Dávid Péter), a következő, szakítási jele­net szereplője cipeli be a bőröndjeit közéjük. Dávid Péter és D. Gulácsi Zsuzsanna a (rendszer­szerűen sokadik) elköltözés határpillanatát kinagyító dialógusa néma táncba hajlik. A se veled, se nélküled kapcsolat kimerítő, gyöngéd kínzásának fizikai koreográfiája alatt pedig az előző jelenetben vőlegényként feltűnő Bartha László Zsolt énekbeszél mikrofonba egy hímsovén, de a karakterben rejlő keserűségtől áthatott monológot arról, miként is kell elcsábítani a nőket – majd a kimerülten elterülő, pizsamás lányt a vállára kapja, és eltűnik vele az erdőben.

Ebben a Kupás Anna díszlettervező által színpadra képzelt homályos, sűrű erdőben, ahol életútjának felén mindenki eltéved. Székely drámája nyilván akárkitörténet, pontosabban akárkik története – az előadás ezt a lebegést a személyes és általános közt szépen érvényesíti. Úgy is, hogy tömegjeleneteket használ (a színészek az előadás kezdetén vegyvédelmi fátyolmezben, játszó gyermekekként tűnnek fel, sokszor eszeveszett partiban, majd a végén nejlonruhában, szenvtelenül grasszálva egy divatbemutató kifutóján), nem fél a sztereotípiáktól, gegektől. És úgy is, hogy miközben, mint egy mélyülő örvényben, egyre alább szállunk az előadásban, a töredé­kekből, ismétlődő vagy – nem feltétlenül ok-okozati dramaturgia szerint – továbbíródó jelenetek­ből lassan összeállnak a szereplők történetei.

Ezek közül az egyik legszebb ívet a Bartha László Zsolt karaktere futja be – amiben a drama­turgiai lehetőségen túl az ő pörgős, a habzó idiótaságtól a szívszorító magányig terjedő színészi játéka is alaposan közrejátszik. Látjuk a csajával civakodó pasiként; cinikus, minden lányra, köz­tük az ismerős barátnőjére rámozduló férfiként; fékevesztetten bulizni-kokainozni; és látjuk egé­szen meztelenül is (konkrétan egy nemi szervét lábai közé rejtő Krisztus-pózban, egy szexmentes kapcsolat résztvevőjeként – a párját játszó D. Gulácsi Zsuzsát ugyanis ebben a jelenetben az alkotók leszbikus tanárnővé írják át, aki egy volt diáklányba szerelmes, és viszont). Látjuk őt en­nél még esetlenebb helyzetben, amikor az anyját meglátogatva kakaót szürcsölő gyerekké hullik vissza, egy apa nélküli családba: és visszafele ezt az egész utat az anya által, mintha altatóként susogott, a szerelemmel járó vak öldöklésről szóló perzsa mese világítja be.

Ez a mese nem csak az ő történetét világítja be értelmező fénnyel. Mint ahogy Bartha László Zsoltot sem lenne helyénvaló főszereplőként felfogni. Azért sem, mert – ahogy a többi szereplő esetében – itt is a másik szereplő gesztusaiból, jeleneteiből tudunk meg sokat a másikról. Tamás Boglár a Bartha László Zsolt karaktere mellől, a végletekig és csodálatosan idegtépő menyasszonyszerep után pár jelenettel később öregedő, megcsalt feleségként bukkan fel ugyanis, aki egy levélfogalmazó irodában a férje fiatal szeretőjével kerül szembe. A Máthé Annamária által játszott fiatal lányt pedig, aki a végén üvöltve hagyja ott a termet, később egy lekötözött férfi áldozat fölött látjuk viszont, a hímnem ellen gyűlölködni, no meg az egész előadást keretbe ölelő semmidialógus szereplőjeként. Az első alkalommal még csak vicces helyzet mögé az utolsó jelenetben már komplett, keserűségben teljes sors épül. Így lesz helye mindenkinek ebben a szélek nélküli puzzle-ban: Bartha Boróka szigorú bírónőjének és anyafigurájának, Moşu Norbert egy kapcsolat küszöbén álló, szomorúan reménykedő figurájának, Kolozsi Borsos Gábor ping­vinjének, akinek szerelmét visszautasítják.

Nagy rendezése szórakoztató, szellemes, mély is. Nézőként külön hálásan fogadtam, hogy nem hull rám sem a színházművészet nyomasztóan túlgondolt, ezeréves terhe, sem az üres művészkedés unalma. Mindezzel együtt van az előadásban túlzás a hatások használatát illetően, érezni abban valami gyermeki, féktelen lendületet, ahogy az esőgéptől a stroboszkópig kivétel nélkül mindent kipróbál a rendező – nyilván ez is egy tanulási folyamat része, hogyan működik és mit jelent egyáltalán a színházi hatás. A két rész közti stiláris váltás is okoz némi nehézséget: a második részbeli performansznyelv hol direkt és komolyan veszi magát, hol ironizálja a szertartásszínhá­zat, ez az egyenetlenség néha suta. Dramaturgiai kilengések bőven akadnak, amik zavarják a szemet, fület – például Moşu karakterének utolsó monológját az érzelgős giccsből épp csak egy önreflexív gesztus rántja vissza, nehezen feledtetve a nézőben okozott esztétikai kárt (a beleírás és az új szövegek keretezése nem épp veszélytelen). Sok jelenet túljátszott, és így átkirándul az ötletsziporkázás mezejére. A pingvines kerettörténet is sok fölöslegesnek tűnő szöszmötöléssel jár, az előadásnak pedig van legalább négy végemomentuma.

Mindezek az előadás egészének tekintetében mégsem mutatkoznak akkora bajnak. Nemcsak, mert a „sterilen tökéletes forma”, ha létezik egyáltalán művészi ideálként, megvalósítva biztos érdektelen, hanem azért sem, mert az előadás mögött megnyugtatóan és üdítően sejlik fel egy erős színházi látásmód, érzékenység. A rendező pimaszul fiatal korát tekintve ez pedig igen-igen biztató.

________________________

A Homokszörny. Bemutató dátuma: 2015. szeptember 15.; Figura Stúdió Színház, Gyer­gyószentmiklós; Rendező: Nagy Botond; Szerző: Székely Csaba; Díszlet- és jelmezterve­ző: Kupás Anna; Light design: Erőss László; Szereplők: Bartha Boróka, Bartha László Zsolt m. v., Boros Mária, Dávid Péter m. v., Faragó Zénó, Fodor Györgyi, D. Gulácsi Zsuzsanna m. v., Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Moșu Norbert-László, Tamás Boglár, Vajda Gyöngyvér.