Varga Anikó: Ki innen, de hova

EXIT. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár / Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad / Zombori Nemzeti Színház

Fotó: Bíró Márton

A Játéktér 2017. nyári számából

A színpadi történet szerint Londonban, egy repülőtéri tranzitzóna senki földjén játszódik az EXIT, miközben a szinte üresen feketéllő színpad a maga konkrétságában mintha az elő­adás kulturálisan és földrajzilag is szorosan behatárolható helyét tenné meg díszletnek, arra figyel­meztetve, hogy ezzel egyidejűleg „valahol Kelet-Európában” vagyunk. Ezt a kettős referenciát mind­végig használja a Schilling Árpád által rendezett koprodukciós – a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a Zombori Nemzeti Színház együttmű­ködéséből létrejött – előadás; úgy is, hogy a színpadon látható szerb, román és magyar színészek a saját nemzeti identitásaikat, és ezek apró különbségein túl egy jól ismert, mondhatni sztereotip régiós identitást, magatartást visznek színre. A keret, amiben mindez megjelenik, egy be/kivándorlás képzeletbeli, emberkísérletnek tűnő helyzete: az elszigetelt helyiségbe érkező bőröndös, hátizsákos, nyilvánvalóan utazásban lévő szereplők maguk sem tudják pontosan, mivel néznek szembe. Rosszul öltözöttek, egyszerre nyíltak és bizalmatlanok, segítőkészek és ügyeskedők, szolid vagy éppen túldimenzionált álmokkal a jövőt illetően, és átlagosan nyomorult szociális háttérrel maguk mögött.

A TESZT fesztivál – amely szellemiségéből adódóan egyaránt favorizálja az alkotói együttmű­ködéseket és a társadalmi problémákra való reflexiót – idei programjában az Agrupación Señor Serrano Birdie vagy a Koreja Színház Katër i Radës. A hajótörés című előadásai is tematizálták a migráció jelenségét, de utalás szintjén Sarah Vanhee Feledés című előadása is érintette a kér­dést annak a politikája mentén, hogy mit nyilvánítunk értékesnek vagy értéktelennek. Ezekhez az előadásokhoz hasonlóan, amelyek a bevett perspektíva kibillentésével játszanak, a fesztivált nyitó EXIT alkotói elképzelése a hatalmi helyzet megfordításával nem a könnyen démonizálható idegen/ismeretlen/egzotikus, vagyis a tőlünk minden tekintetben biztonságosan elválasztható „ellenfélre” kívánja olvasni az otthontalanság kiszolgáltatott állapotát, hanem a kelet-európai néző valósága felől teszi fel a kérdést: mi van, ha mi is hasonló helyzetbe kerülünk. Ez nem is cseng annyira hipotetikusan – az ítélkezés helyett a kivetettségbe való belegondoláshoz az Európán belüli gazdasági vándorlás nagyon is közeli tapasztalata felől közelítenek az alkotók.

A rendező Láng Annamáriával közösen jegyzett szövege, amely a színészek improvizációi alapján íródott, és amelynek alakításában dramaturgként Bíró Bence működött közre, klasszikus drámai hagyományhoz nyúl. Mintha az abszurd drámák megrekedt, időtlen várakozásában látnánk a többnemzetiségű szereplőket: az ideiglenesnek induló, majd állandósuló bürokratikus kényszerhelyzetet egy semmilyen szempontból nem megfogható hatalom hozta létre, és ez a bizonytalanság kiterjed a teljes külvilágra, amelynek a létezését is megkérdőjelezik az ezzel kap­csolatba kerülő szereplők egymásnak ellentmondó információi. Nem lehet tudni, hogy mi van a hátsó díszletajtó mögött: iroda, tisztviselők, katonák, járvány vagy humanitárius vészhelyzet, netán a semmi. Az érzékelhetően impró alapú mikrorealista gesztusokat, a bezártságra adott életszagú emberi reakciókat ez a kontextus, valamint a költőien elemelt regiszterben megszólaló színészi megnyilatkozások, illetve a képtelen(nek tűnő) fordulatok metaforikussá tágítják. Például a csoport konszenzusos alapon megválasztott vezetője – a talpraesett, és angolul folyékonyan beszélő szerb Nino (Ninoslav Đorđević), aki bár földrajztanárnak mondja magát, inkább tűnik egy értelmiségi és emberkereskedő gyanús keverékének – rendre furcsa feltételekkel és feladatokkal áll elő. Egyedül ő közvetíthet a kintiek és bentiek közt: bevándorlási teszttel érkezik (amelyben olyan kérdésekre is válaszolni kell, hogy mikor volt az ipari forradalom, vagy melyek Anglia volt gyarmatai), vizet és élelmet hoz, fejenként 50 eurós adminisztrációs díjat szed be az amúgy nincstelen, hiszen éppen dolgozni érkezett emberektől, majd a fiatal férfiakat összegyűjtve gyá­szos kimenetelű lázadást tervez. A melegítős Nino Európáról szónokol, hogy hogyan kell itt visel­kedni, kommunikálni és öltözködni a beilleszkedés érdekében – s mintha a vizsga épp a szemünk előtt zajlana. Amelyen szinte reménytelen átmenőt kapni. És amely nem csak az ő halálával zárul – a cím értelmében az előadás leginkább az exitust jelöli meg kijáratként. Ironikus, hogy a cso­port túlélő szereplői közül a két magyar kivándorló, Attila (Balázs Attila) és András (Bandi András Zsolt), a munkapiacon eleve hátránnyal induló középkorú férfi, amikor elhárulni látszik minden akadály, a szabadságnak való nekiindulás helyett egyszer csak tábortűzrakáshoz készülődik az üres színpadon, és nosztalgiázva elmereng a múlton.

Schilling rendezése azt kottázza le, hogyan viselkednek tök idegen, véletlenszerűen összegyűlt emberek egy szükséghelyzetben, a színpadi eseményeket így a csoportdinamika dramatur­giája szervezi, az egyéni és közös érdekek keveredése, az alkalmi szövetségek alakulása és bom­lása, az ellenségeskedés, bizalmatlanság, flört, behízelgés, fellángoló remény és kétségbeesés mozzanatai, a kinti ismeretlen és a szobában kialakuló autoritások függvényében. Mindez egy kulturálisan jól ismert felszínt terít a néző elé, tipikus alakokkal, gesztusokkal és reakciókkal, és ez akkor működik izgalmasan, amikor nem direkt vagy/és didaktikus módon jelentkezik a játékban, hanem performatív érzékenységgel szövődik bele a jelenetekbe: a szereplők szentenciaszerű mondatai és vallomásai helyett szituatív módon. Ilyen, amikor a (természetesen kikerülhetetlen) pálinkázás közepette a szerb Dragana (Dragana Šuša) és a román Carmen (Carmen Vlaga-Bogdan) a bőröndjeiken ülve activityzik el egymásnak egy szerb−román−angol keveréknyelv se­gítségével az életük búját-baját, társas vagy társtalan magányukat, megcsalásukat, szeretet iránti vágyukat, munka vagy családi élet utáni reményüket: két kelet-európai nő megviseltsége árad felénk az esetlen mozdulatokon keresztül – és nincs ehhez mit hozzátenni, így megy ez errefelé. Szellemes, amikor az angolul nem tudó szereplők lefordított neveiken keresztül mutatkoznak be, egymásról koppintva a megoldásokat – még Andreából (Tokai Andrea) is Andrew lesz. De ilyen a frusztrált várakozásból kibomló testedzés, amiben az izgága Ricsinek (Vass Richárd) a könyvelő apjához való viszonyáról – akit a ballonkabátos-kalapos Bandi András Zsolt mintha a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évekből varázsolna elénk (és ezen a karakteren keresztül a rendszerváltás és a kapitalizmus vesztes generációját) –, erről a fojtogató családi kötelékről egy fizikai érzésen keresztül értesülünk. Nem ez az egyedüli páros, amelynek az idegenben való köteléke elviselhetetlenebbnek mutatkozik, mint amilyen talán lenne különben: a magyarországi kisvárosból énekesnői reményekkel kivándorló Enikő (Éder Enikő) tutyimutyi öccsével, Zsolttal (Csata Zsolt) tépik egymást szüntelen; Dragana férje, Bane (Branislav Jerković) pedig az első adandó alkalommal rámozdul a Ninóval is flörtölő Enikőre.

A történetből jól olvashatóak a vélhetően improvizációt segítő hívószavak és kulcsfogalmak, mint: szabadság, hatalom, bizalom, konfliktus, lázadás, amelyek a konkrét színpadi helyzeteket általánosabb fényben hagyják. Ezt a modellszerűséget emeli ki a várakozás patthelyzete – a drá­mai keretezés egy színházi előretudást mozgósít a nézőben, amit az abszurd dramaturgia sémáit követve különösebb meglepetések nélkül be is vált. Sejthető, hova fut ki a történet, világos, mire utal. Ugyanakkor épp a világos szimbolika lesz akadálya annak, hogy nagyobb, mélyebb utazást tegyünk a problémában, amit az EXIT felvet. És bár nem nyit nagyobb értelmezési kört az elő­adás annál, amit felmutat, ezt mégis egy érezhetően odaadó, figyelmes színészi munka hitelesíti.

———————————-

EXIT. A bemutató időpontja: 2017. május 21., Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temes­vár / Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad / Zombori Nemzeti Színház. Rendező: Schilling Árpád; A színészek improvizációjának felhasználásával írta: Schilling Árpád, Láng Annamária; Drama­turg: Bíró Bence; Tolmács: Kedves Emőke, Molnár Zoltán; Produkciós koordinátor: Dobre Júlia, Fekete Réka, Gálovits Zoltán, Bojana Kovačević, Ságodi Ildikó; Szereplők: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt, Ninoslav Đorđević, Éder Enikő, Andrei Elek, Branislav Jerković, Mátrai Lukács Sándor, Dragana Šuša, Tokai Andrea, Vass Richárd, Carmen Vlaga-Bogdan.