Varga Anikó: Kézikönyv kezdőknek, haladóknak

A Játéktér 2014. téli számából

A Színházi nevelési programok ké­zikönyve című kötetről[1]

Az utóbbi években – főként a 2010/ 2011-es évadtól kezdődően, ahogyan ezt Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám köny­ve is jelzi – a színházi nevelési tevékenység Magyarországon jól látható virágzásnak indult. Alig akad ma olyan magyarországi színház, amely ne végezne ilyen tevékenységet; az uta­zás szempontjából is rugalmasabb független társulatok zöme fontosnak tartja, hogy neve­lési előadással is megszólítsa a (főként) gim­nazista korú nézőközönséget. Létrejöttek a műfajnak szentelt fesztiválok, a felsőoktatási képzésben megerősödött a drámapedagógia, megsokasodtak a területről szóló szakírások. Fontos mozzanat volt, hogy az idei POSZT versenyprogramjába a válogatók – a színházi nevelésről szóló beszélgetéssorozat mellett – meghívtak egy nevelési előadást[2] is. E legiti­mációs gesztus által a színházi nevelés az ed­dig csak hagyományos színházesztétikai elvek mentén gondolkodó szakemberek fókuszába is bekerülhetett. A Színházi nevelési progra­mok kézikönyvének tehát az áll a hátterében, hogy „a színházi nevelési programok száma csaknem a duplájára nőtt az elmúlt három év­ben” (5.), szerzői pedig azzal az igénnyel hozták létre az átfogó kutatásuk eredményeit bemu­tató könyvet, hogy a lehető legpontosabban térképezzék fel ezt a színházi területet.

A könyv nem csupán teljesíti ezt a válla­lást, de szem előtt tartja a hasznosság szempontját: áttekinthető tematikus egységekre tagolódik. Így könnyedén megtalálja benne a számára releváns információkat a potenciális olvasók mindegyike – pedagógus, drámape­dagógus, színházi szakember, kutató, befoga­dó intézmény munkatársa, szülő, diák stb. A bevezetőben a kiadvány létrejöttéről, a kuta­tás céljairól, valamint a könyv szerkezetéről és használati módjairól olvashatunk. Ezt követi a könyv mintegy felét kitevő katalógus, amelyet szintén használati útmutatóval láttak el szer­zői, és amely 119 szervezet 172 programjának leírását (valamint kb. 250 kapcsolódó program – tábor, képzés, konferencia stb. – ismertető­jét) tartalmazza – ezek a színházi nevelési tevé­kenységek a 2011/2012-es évad felhozatalát tükrözik.

Mielőtt az olvasóban kérdés merülne fel a programok számarányaival kapcsolatban: a kutatás nem pusztán az úgynevezett komp­lex színházi nevelési előadásokat (TIE)[3] listáz­za, hanem vállalva a teljes terület felmérését, tágan értelmezi a színházi nevelés műfaját, és ide sorol minden olyan programot, amely együttesen megfelel öt kritériumnak.[4] Az ala­csony küszöbű kritériumok alkalmazását a konszenzusos szaknyelv és meghatározások hiányával érvelik meg a kutatók: nem előzete­sen meghatározott kategóriákat szerettek vol­na visszatükrözni a felmérésben, hanem inkább azt megnézni, hogy a felmért anyag milyen következtetésekre ad lehetőséget. A kataló­gus informatív blokkja egységes, jól átgondolt szempontrendszer szerint tájékoztat a szer­vezetekről (elérhetőségükről, profiljukról stb.) és azok nevelési programjairól. A programok leírása lenyűgözően pontos és átlátható: jelzi a korosztályt, a műfajt, a központi témát, a kiin­dulási alapanyagot, az alkotók és foglalkozás­vezetők nevét, a program által kínált részvé­teli módokat, az alkalmak számát és hosszát, az utaztathatóságot, az árat, a bejelentkezési lehetőséget, a nemzeti alaptantervhez való kapcsolódást, a program szerkezetének és cselekményének részletes leírását, illetve részt­vevői és kísérői/megfigyelői véleményezést is olvashatunk a programokról.

A katalógus összeállítását segítő kutatás módszertanának különálló fejezetet szentelnek a szerzők. Itt azt fejtik ki, hogy milyen szem­pontok szerint válogatták be a katalógusban szereplő programokat, valamint hogy milyen eszközökkel (internetes kutatás, kérdőív, sze­mélyes látogatáson alapuló megfigyelési jegy­zőkönyv, résztvevőkkel való csoportos interjú stb.) végezték az adatgyűjtést, konkrét táblázatokkal szemléltetve mindezt. Az egyes nevelési programok megfigyelési jegyzőköny­véhez szintén összetett módszert dolgoztak ki a szerzők – ennek a leírása is olvasható –: a megfigyelők előzetesen összeállított sorveze­tő szerint jegyzeteltek, majd összevetették az eredményt. Az átláthatóság kedvéért a szerzők a gyakorlatból származó dilemmákra, befolyá­soló tényezőkre is kitérnek, amikkel az eljárás során szembesültek: például a személyes érintettségre, a szervezésből fakadó nehézségekre.

Az Elemzés és statisztika című fejezetben a magyarországi színházi nevelés „nagy képé­nek” elemzésére tesznek kísérletet a szerzők 13 nagyobb – tartalmi, formai, szervezési és financiális szempontokat érvényesítő – témát tartva szem előtt. (260.) Ez a rész magát a kutatás folyamatát bontja ki és annak ered­ményeit elemzi számszerűsített adatok – pl. a kérdőívek száma, a székhely szerinti szerve­zeti eloszlás, a színházi nevelési tevékenység éves lebontású elemzése – mentén.

A Kategorizálási javaslatok című fejezet – az érintett szakmai közeget konstruktív vitára szólítva – a műfaji definíciókat illetően fogalmaz meg javaslatokat. Ennek szükségessége alig­ha kérdéses: színházi neveléssel sokféle vég­zettséggel és tapasztalattal rendelkező ember foglalkozik, a terület rendkívül szerteágazó, benne többféle módszer és hagyomány (an­golszász tanítási dráma, német színházpeda­gógia, magyar drámapedagógia, Ruszt József beavató színháza) keveredik – az alapvető fo­galmak pedig tisztázatlanok. A konszenzuális szaknyelv kialakításának feltétele, hogy maga a műfaj átlátható legyen, illetve elkülöníthető az olyan határterületi műfajoktól, mint a cse­csemőszínház, szociális színház, pszichodrá­ma, szociodráma, gyermek-pszichodráma, vitaszínház, play back színház, bibliodráma, improvizációs színház, közösségi színház stb. – ezek mindegyikéről külön leírás olvasható a könyvben, kitérve a nevelési programokhoz való viszonyukra. Rendszerszerű megközelítést ad a színházi nevelési programok kategori­zálása forma, pedagógiai cél, irányzat, illetve színházi alapanyag, korcsoport, formanyelv, interakció és bevonódás, felkínált nézőpon­tok és szerepek szerint. A pontos megkülönböztetéseket vélhetően a szakmabeli olvasók hasznosítják leginkább, de a színházi nevelés iránt érdeklődők számára is rendkívül hasznos lehet ez a fejezet, hiszen az értelmező leírások pontosan láthatóvá teszik a különbséget felké­szítő beszélgetés, interaktív színház, osztály­terem-színház, komplex nevelési előadások (TIE) között.

Az Utószó helyett című fejezetben a szer­zők tömören összegzik kutatásuk eredményeit. A következőben áttérnek annak a kör­nyezetnek az ismertetésére, amelyben maga a kutatás fogant, mintegy történeti áttekintést adva a területről: felsorolják a korábbi kutatá­sokat, definíciós kísérleteket és szakmai ren­dezvényeket (képzéseket, fesztiválokat, kon­ferenciákat, szakmai fórumokat, folyóiratokat, kiadványokat, könyveket). A könyv végén talál­ható Fogalomtár pedig a kutatásban is használt szakkifejezések meghatározásait tartalmazza.

Míg Magyarországon a rendszerváltás óta léteznek színházi nevelési szervezetek (közü­lük a legrégebbi és legelismertebb a Káva Kul­turális Műhely, valamint a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ), és maga a terület a közel­múltban gyors fejlődésnek indult, addig erdélyi viszonylatban a színházi nevelési eszközöket és lehetőségeket még csak most kezdik el használni az ez iránt elhivatott pedagógusok és színházcsinálók. Jellemzően a független szférából, illetve az intézményeken belül is a fiatal alkotóktól erednek ezek a kezdeménye­zések[5] – a kőszínházi kulturális rendbe alig szivárgott még be annak a felismerése, mek­kora lehetőségről van szó. A könyv szerzőinek megállapítása szerint például több mint száz­ezer fiatalt érintenek a jelen katalógusba sze­dett programok, azt az eljövendő felnőtt gene­rációt tehát, amely egyszerre kaphat oktatási, életmódbeli segítséget, és kerülhet közvetle­nebb viszonyba a színházzal. A Cziboly–Beth­lenfalvy páros által szerkesztett könyv nem csak az ismeretek rendszerezése, a szakmai tájékozódás lehetősége miatt értékes. A min­ták és eljárások sokasága révén azok számára is rendkívül termékeny lehet, akik saját kezde­ményezéseiket vetnék össze a már létezőkkel, vagy inspirációs forrásként használnák azokat.

_____________________________

[1] Cziboly Ádám–Bethlenfalvy Ádám: Színházi neve­lési programok kézikönyve. Magyarország 2013. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

[2] A hosszabbik út c. előadásról van szó – a Kerek­asztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkcióját Grigor Attila rendezte Nick Hornby Hosszú út lefelé c. regénye nyomán.

[3] „Komplex színházi nevelés (TIE – Theatre in Edu­cation): olyan színházi nevelési program, amelyben  színházi előadásrészletek vagy jelenetsorok, felké­szítő és feldolgozó beszélgetések és dramatikus munkaformák egyaránt megtalálhatók, jellemzően többféle munkaformát, ezekben gyakran többféle szerepet és nézőpontot kínálnak a résztvevőknek, ezen munkaformák között gyakoriak a váltások, a színházi részek és a felkészítő/feldolgozó részek nem válnak el, hanem együttesen adnak ki egy szerves egészet, a program 2–4 óra időtartamú, többnyire tanrendbe van illesztve, és meghatáro­zott korcsoportba tartozó résztvevőknek készült.” (416.)

[4] Az öt kritérium: „1. elsődlegesen a köznevelésben érintettek számára készült, 2. színházi, bábszínhá­zi vagy táncszínházi előadás vagy jelenetsor van benne, 3. pedagógiai célja van az alkotóknak, 4. a résztvevők a program során annak menetét ér­demben befolyásoló vagy az abban történtekre ér­demben reflektáló interakciókban vehetnek részt, 5. repertoárszerűen többször, minden alkalommal különböző célcsoportoknak játszott program; minden program egyszeri alkalom, az alkalomhoz kapcsolódva elő- és utókövetés lehetséges.” (16.)

[5] A katalógus – amely e tekintetben jelzetten hiányos – csupán néhány erdélyi nevelési programot tartal­maz: a Nagyvárad Táncegyüttes 9000 kilométer és a Szigligeti Színház Iskola a színházban – színház az iskolában c. programjait, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Ajtót nyitok c. interakciós versösszeállítását, valamint a kolozsvári Váróterem Projekt Bánk bán? Jelen! c. előadását.