Varga Anikó: Egy megborult elme bábszínháza

Varga Anikó: Egy megborult elme bábszínháza

Egy őrült naplója. Orlai Produkciós IrodaFÜGE Produkció – Katona József Színház –  MASZK Egyesület

Fotó: Révész Róbert/THEALTER Fesztivál

A THEALTER Fesztivál idén bemutatóval indult, a Bodó Viktor rendezte Egy őrült naplója, ami ősztől a Jurányi Házban fut tovább, jó felütése volt a szegedi rendezvénynek, ami hagyományaihoz híven most is izgalmas merítését adta a független-progresszív alkotásoknak – a kezdő előadásra a szakmai figyelmet azonban erősen hívta az is, hogy a Szputnyik feloszlásával főként külföldön dolgozó rendezőnek kevés munkája elérhető Magyarországon, de épp ennyire Bodó-Keresztes Tamás ígéretes alkotópárosa.

Pedig méreteiben aprócska, amolyan low-budget előadás ez, alig pár négyzetméteren játszódik. Viszont sűrű négyzetméterek ezek: a két fal közé szorított szoba képtelen nézőpont-játékaival festményszerűen hat, olyan akár a Van Gogh szobája Arles-ban, bár a merészebben torzító vonalak inkább későbbi, expresszionista stílust idéznek (a díszletet Keresztes Tamás tervezte). A vörösen málló falak, a torz ajtó, kétlábú asztal, ferde ülőkéjű szék, az enyhén lejtő, hézagos deszkázatú padló, az átlósan lecsapott ablak, azaz a lineáris perspektíva szabályait felmondó tárgyak és tér minden viccessége mellett szorongást áraszt. Mintha egy töredezett tudatállapot kivetülése lenne az egész, egy szétfutó én valóságészlelése, ami állandóan váltogatja az érzékelés pozícióját. S ez a furcsa, ideges vibrálás tökéletes összhangban van Keresztes Tamás Popriscsinjével, ezzel a szegényes öltözetű, túlérzékeny, vékony, szikár hivatalnokkal, akinek kifinomult mozdulatait állandó feszültség kíséri, minden pillanatot telítve a kiszámíthatatlanság veszélyével.

Bodóék olvasatában valahogy így néz ki az őrület, aminek század eleji hangulatához egy teljesen kortárs, és a térélményre rímelő hangkulissza társul, mivel egy loopernek köszönhetően Keresztes a karakter fejében történő zsibongást is kinyitja, élőben létrehozva és keverve a narráció „zenéjét”. Miközben az előadás ambíciója láthatóan nem csak egy állapotrajz, és azt sem lehet állítani, hogy ebben a káoszban ne lenne rendszer, méghozzá csavaros, bizonyos értelemben épp az őrület fogalmával szembenálló. Gogol novellájában ugyanis a megőrülés egyszerre fut, és szoros viszonyban áll egy furcsa eszmélés-történettel: Popriscsin kezdetben áhítatos sóvárgással beszél felettesei világáról, és mindezt belengi a szerelem érzése, de a megfeszített munka során, hogy behatoljon az arisztokraták világba, értelmezze annak ismeretlen kódjait, pont a maga végletesen megalázott helyzetével szembesül, azzal, hogy reménytelenül bezárt saját társadalmi osztályába. A valóság megpillantásának momentumait egyébként nagyon komikusan – ennek éleit Keresztes jól hangsúlyozza, ellenpontozza – éppen az arisztokraták kutyáinak levelezésében találjuk: Popriscsin saját elmeszüleményén, egy abszurd fikción keresztül látja meg magát, amint kopottan, borzosan, idétlenül várakozik a kegyelmes úr előszobájában.

A nyomor elveheti az ember eszét, de ahogyan ezt az összefüggést a szöveg, úgy az előadás sem állítja ok-okozati tételként, az őrület jelensége több, megfoghatatlanabb egy ilyen jellegű kauzalitásnál. Mégis, valamilyen formában Bodóék előadásában ez a végzetes megbillenés nem pusztán tragikomikus fordulat, de az emberi méltóság helyreállításának lehetőségévé válik. És ennek vannak eksztatikus pillanatai.

Popriscsint sokféleképpen látjuk. Leginkább (szomorú, izgága) clownként; Keresztes ahhoz nagyon ért, hogy az önkívületi, eszelős állapotokban a józanság uralma alól elszabaduló test mechanikus mozdulatait humorrá fordítsa.  Egy háborgó felpörgés után sebesen elindul az ajtó irányába, lendületből lefejeli a bejárati függöny karnisát, majd azonmód elterül, hogy a sötétből egy pillanattal később egy másik nap dátumára ébredjünk. Szép, hogy ennek a groteszk figurának finoman, már-már civilesen emberi kiszólásai is akadnak – az általam látott színreviteleknek többnyire nem sikerült kimozdulniuk a történet „irodalmias” megformáltságából, Róbert Júlia több fordításból összedolgozott szövegében viszont van valami nem erőltetett mai nyelviség –, például ahogy haraggal, és milyen finoman elkáromkodja magát. Szép kontraszt az is, hogy ebben a történetben, az idilli-plátói (és eszményiségében előadott) szerelemben megjelenik a hús-vér test, ahogy a fal mellé kuporodott írnok keze a durva pokróc alatt le-föl jár. Tudom, tudom – mondja azután, és ez nekünk szól, és tele van lemondó keserűséggel.

Popriscsin az utcáról, a külvilágból indul, beránt minket őrületének kis szobájába, és végigkalauzol megborulása összes apró állomásán, hogy ez a trip szükségszerűen ott érjen véget, ahonnan nem mutatkozik visszaút: a tébolyda koszos kövén, a világból, a számozható időből és végül az életből nem csak metaforikusan, de szó szerint is kivetve. A halál előtti józan pillanat, és utána a földről még egyszer felemelt fejjel odavetett nonszensz megjegyzés pedig töményen mutatja fel az emberi létezés aligha racionalizálható tragikomikumát.

Bodó rendezése sűrű, invenciózus szövet. Ennek az invenciózusságnak sok eleme technikai természetű, amihez Keresztes játéka könnyedén, tehetséggel viszonyul, mégis elgondolkodtató egy vonatkozása. A technikai jelleget kicsit tágabban értem az elektronikai eszközökénél, inkább olyan meghatározottságként, mint ami ennek a zseniális és torz perspektívájú díszletnek is a következménye, ahogyan részben a clown-játék „bűvésztrükkjeinek” is: hogy perfekcionizmusra kényszerít, szűk teret enged a hibának. (Pl. ha nem megfelelő pontossággal állítja a színész a kétlábú asztalt a falnak, vagy nyúl a looperhez, vagy egyéb tárgyhoz, az elronthatja a hatást.) Nem mintha Keresztes bakizna, ennyire koncentrált, pontos játékot ritkán látni. De a technikai jelleg hordozza a mutatvány-feszültséget (akkor is, ha nincs baki), és ennek megfelelően annak a kérdését, hogy mit lehet/kell elrejteni vagy éppen megmutatni a hatás alkotóelemeiből a hatás érdekében – ebben pedig vannak számomra, igaz, kis következetlenségek. Például a helyszínváltást segítő díszletesek suta szerepbe lépéséhez képest Popriscsin bábművészetének láthatatlan segítője valóban láthatatlan marad (ami ugyan érthető, mégis ellentmondásos).

Máshol azonban a technikai jelleg igazán szellemes gegeket teremt. Tévedés, hogy az agy a koponyában fészkelne, mondja tökéletes meggyőződéssel Popriscsin. Tudvalévő, hogy ezt egy szél hozza, ami a Kaszpi-tenger felől fúj – és amikor megérint egy hirtelen jött, hűvös áramlat a szegedi zsinagóga nézőterén, felnevetek. Még egyazon lendülettel felvetem a fejem: magasan fölöttünk ipari ventilátor.

———————————

Egy őrült naplója. Bemutató dátuma: 2016. július 22. Orlai Produkciós Iroda – FÜGE Produkció – Katona József Színház –  MASZK Egyesület; Rendező: Bodó Viktor; Író: Nyikolaj Vasziljevics Gogol; Dramaturg: Róbert Júlia; Díszlet: Keresztes Tamás; Grafika: Nagy Gergő; Szakértő: dr. Zalka Zsolt; Asszisztens: Szakács Zsuzsi; Szereplő: Keresztes Tamás.