Varga Anikó: Éb(e)ren alszik

Varga Anikó: Éb(e)ren alszik

Figura Stúdió Színház: A téboly hétköznapjai című előadásról.

A Figura társulata előszeretettel építi előadásait improvizációs alapokra, említhetjük a Goda Gábor rendezte Aranylegyet, de improvizációs jelenetek sorozatából áll össze A téboly hétköznapjai című előadás is, amelyet a budapesti közönség a Közép-Európa Táncszínház Vendégváró Fesztiválján – egy frissen indult, erdélyi színházakat bemutató kezdeményezés keretén belül – tekinthetett meg február elején.

Fotók: Jakab Róbert

A KET színháztermében a két oldalról felépített nézőtér üres sávot fog közre, ezen a viszonylag keskeny ösvényen játszódik a Figura előadása. A fekete sáv két végén, a színházi fény határán túl pizsamás színészek ülnek, innen lépnek be a különböző jelenetekbe, amikor rájuk kerül a sor. A játékba kerülés módja, a székek formálta kispad is hajaz a sportcsapatszerű feelingre, de ezt erősíti az egyforma jelmez. Ráadásul a színészekhez közel egy idősebb úr ül, mintha edző volna; utólag derül ki számomra, ő az előadás rendezője.

A játék meze találó, egyenesen a témához viszi a nézőt. Az alvás, illetve a kórházi (netán tébolydabeli) létezés egyenruhája egyszerre utal azokra a tevékenységekre, állapotokra és terekre, amelyeket a normalitás – a közösen osztott valóság – konszenzusának megsértésével, kibillentésével kapcsolunk össze. Ezek az utalások nem konkrétak, ahogyan a téboly fogalma is inkább metaforikus a Figura előadásában, az általánosan vett emberihez, a mindennapi élet tapasztalatához kötődik. Olyan etűdök sorozatából áll össze ugyanis az előadás, amelyek köznapi szituációkat helyeznek szokatlan, álomszerű kontextusba, s ennek általános közege lesz a kellékek nélküli, üres, fekete tér. Megjelenik két ember, mintha díszletmunkások lennének, aztán kiderül, hogy a színházbelső szétszedésének terve egy meglehetősen giccses lakásfelújítás megbeszélésére montírozódik. Egy házaspár életének kilengéseit figyelhetjük a keringő harmonikus és a veszekedés hirtelen váltásaiban. Három nő képtelen párbeszédet folytat, miközben újságot szeletel: mintha zöldséget hámozna az ebédhez. Három ember újságot olvas, ugyanazt a cikket különböző nézőpontból kommentálja – majd széket, és ezzel együtt identitást, véleményt is cserél. Két ismerős találkozik az utcán, és a formálisan udvarias, érdeklődő mondatokat az agresszió egyre durvább mozdulatai kísérik. A születésnapi ajándékozás egy egész életet lepergető, kegyetlen játékká válik. Egy nő úgy meséli el az álmát, hogy közben az álom világából beszél ki a nézőhöz. De látunk buli-jelenetet, rappelést, fanyar bohóctréfát is.

Ezek a mozzanatok nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, nem céljuk, hogy lineárisan követhető történetté alakuljanak. Ugyanakkor az etűdös szerkesztés más jellegű dramaturgiai kérdéseket vet fel, például hogy a különálló jelenetek milyen ritmust szabnak meg, milyen ívet hoznak létre az előadás egésze felől nézve. A téboly hétköznapjainak jelenetei olyan sort alkotnak, amelyben minden szekvencia ugyanazt a típusú színházi poentírozást, logikát ismétli. Az ismétlés hajlamos eltompítani a néző figyelmét, s az alkotók láthatóan érzékelték is a veszélyt, mert az előadás közepébe hangos rap-jelenetet iktattak. Ami valóban felrázza a nézőt – hiszen másként, direktebben leszünk megszólítva – de a nagyobb szerkezeti problémára nem ad választ, utána az előadás visszatér a jelenetezés régi medrébe.

Persze a szerkezeti probléma mindig gondolati is. Annak a jelzése, hogy az előadás szövetében az egyes elemek nem mélyítik el egymást eléggé. Katona Imre rendezése improvizációkból indul, viszont félúton megáll, ott, ahol markáns döntést hozhatna arról, mi célja ezekkel az apró – néhol kidolgozott és szellemes, máshol vázlatosságában maradt, banálisnak tűnő – színházi szösszenetekkel.


Pedig sok jó ötlet van az előadásban, és néhány jelenetben érzékenyen valósul meg a téma által kínált „sűrű fogalmazás”. Például a Tamás Boglár által előadott jelenetben egy nő tűnik elő a sötétből, két kezében több kézitáskát szorongat, és úgy kezdi mesélni az álmát, hogy az apró jelzések – a minimális, mégis pontosan használt kellékek; a sötétség meghatározhatatlan teréből való felbukkanás; az elveszettség érzése; az álom furcsa helyzetére való ránevetés – az álom közegét is színpadra idézik. A narráció és játék átmenetei azt a köztes állapotot érzékeltetik – és ez a kettős érzékelés színházi önreflexióvá válik –, amikor fél lábbal az álom hangulatában vagyunk, még átitat minket egy teljesen más világ, és részletesen emlékszünk rá, de már élesedik bennünk az ébrenlét fókusza: ebből fakad a nevetés. A nő kuncogva mesélni kezdi, hogy azt álmodta, Kolozsvárra kellett mennie, mert sok elintéznivaló dolga („dóga”, mondja, máris nénikévé változva) volt ott. Miután elintézte, vissza akart indulni, de nem találta szokott helyén a buszmegállót. Később, más jelenetek után a nő ismét visszatér – ez a kísértetiesség is vicces, hatásos –, és tovább meséli a történetet. Nem találta a buszmegállót, mondja, pedig biztos benne, hogy ott kell lennie: átnéz az út túlsó oldalára, és meglátja a megállót.

Más etűdben is szervesül a többrétű fókusz. Szülinapi ajándékozásnak vagyunk tanúi: egy nő (Vajda Gyöngyvér) meglepetésdobozt nyújt a másiknak (Tamás Boglár). Az ünnepelt kinyitja, rettentően örül, mire a másik nő azt mondja: „annyi éves vagy, ahány cukorka van a dobozban.” És a szülinapos elkezdi számolni. Eljut az ötig, viháncol, felnevet: még gyerek. De sajnos több cukorka van a dobozban, és Tamás Boglár egyre kétségbeesettebben számol tovább. Sejtjük, hogy nem a harmincas számnál fog megállni, mégis az a nagyszerű, hogy az idő pergését a színésznő a testével, hangjával, mimikájával hozza létre – anélkül, hogy belecsúszna az öregedés realista eljátszásának csapdájába. Hiszen a jelenet poénja az a rettenet, hogy az idő különböző módokon múlik; másként éljük meg saját belső történetünk felől, mint amilyen nyomokat hagy rajtunk. „Nagyon szeretlek” mondja nyomatékosan, kárörvendő hangon az ajándékozó a számolás végén. Ebben a hangsúlyban keveredik a női rivalizálás helyzetéből fakadó káröröm – ha már az idő kegyetlen múlása a téma – az igazmondás hatalmi „szadizmusával”; hirtelen egy autoritás, egy szülő-tanár-rendőrszerű figura hangját is halljuk, aki végtelen kéjjel szolgáltatja ki a másikat a fájdalmas igazságnak: „meg fogsz halni”.


A „sűrű fogalmazás” – amit a köznapi téboly és a téboly köznapiságának érzékeltetése kíván – a különböző nézőpontok egymás mellé helyezésén, egyidejű működtetésén múlik. Azonban sok jelenetben a kontraszt egyszerűsége és mechanikussága inkább a színházi helyzet „mondanivalóját” helyezik előtérbe. Például szép jelenet, amikor egy házaspár (Vajda Gyöngyvér, Kolozsi Borsos Gábor) kerül ki a küzdősávra: némán, egymásba feledkezve keringőznek, a mozdulataik, és ők maguk is harmóniában vannak egymással. Majd hirtelen egy veszekedés helyzetébe lépnek át, üvöltöznek, sértegetik egymást: e két állapot közt ingáznak a színészek. Egy hosszú, közösen eltöltött élet története kerül a szemünk elé, a jelenet ennek a komplexitását érzékeltetné. Ám az ismétlődő váltások nem hoznak új jelentést az etűdbe. Annak az igazságnak a felmutatásában, hogy jó és rossz összetartozik, a jelenet a néző megelőlegezett tudására számít, nem a színházi nyelv jelein keresztül születő revelációra. Talán akkor érzünk illusztratívnak valamit a színházban, ha a jelenet a színházi nyelvtől, és az azzal folytatott játéktól távolodik el a (kívülről érkező és lefordításra szánt) gondolat kedvéért. (Vajon az egyik – akár testi – állapotból nyomtalanul lehet átugrani a másikba? A különbözést kizáró, elfedő ismétlés nem éppen a színházi jelezés természetével kerül ellentmondásba?)


Az ismétlés mechanikussága olykor épp a nézőt tartja távol a játéktól. Ez történik az újságolvasás jelenetében, ahol egy macskákról szóló cikkel kapcsolatban három különböző karaktert hallunk megnyilatkozni, és a színészek (Vajda Gyöngyvér, Tamás Boglár, Kolozsi Borsos Gábor) ezeket az identitásokat, akárcsak az ülőhelyüket, vagy kalapjukat könnyedén felcserélik a másikkal. Már az első helycserénél végigjátssza a néző a variációs lehetőségeket, és ezek mind be is következnek, anélkül viszont, hogy meglepetést rejtenének magukban. A titkot nehéz létrehozni, még olyan jelenetben is, amely különben titokzatosnak tűnik, mint az előadást kezdő etűd: ebben egy bohócpár (Tamás Boglár, Moşu Norbert-László) kerülget félelemmel és kíváncsisággal egy széket; ám a tárgy „mágneses”, egyszerre taszító és vonzó erejét nem lehet pusztán a tárgyra bízni: ezt a hozzá való viszony teremthetné meg.

A Figura előadása izgalmas témát feszeget. De a jó jelenetek, ötletek ellenére egy végig nem vitt munka állomásának tűnik. Hiányzik belőle a részletezőbb kidolgozás, és egy kicsit a különálló, zárt jelenetezéstől való elszakadás ahhoz, hogy a téma ne pusztán téma maradjon (amire gyakorlatszerű variációkat lehet adni), hanem bonyolult szövetté, kérdéssé váljon.

Játsszák: BOROS MÁRIA, KOLOZSI BORSOS GÁBOR, MIHÁLY ALPÁR SZILÁRD, TAMÁS BOGLÁR, VAJDA GYÖNGYVÉR, MOŞU NORBERT-LÁSZLÓ

Szerző / Rendező: Katona Imre