Varga Anikó: Café, café, café

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Biró Márton

Moliendo Café. Csiky Gergely Állami Magyar Színház és Temesvári Állami Német Színház

Európában a XVII. század óta iszunk kávét, és ha jól belegondolunk, mennyi rituálénk kapcsolódik hozzá, igazán nehéz elképzelni, milyen lehetett az emberi élet előtte. A kávéhoz nincs, akinek ne lenne viszonya, akár mert fogyasztó, akár mert nem; nincs, akit ne kapna el a könnyed érzés svungja, ha felidézi az illatát, aminek felhője ezer élményt hordoz. A kávé nem is annyira termék, mint inkább szertartáshelyzet, így szinte predesztinálva van arra, hogy – sokszor szellemes – kulturális metaforává váljon. Nem véletlenül ihlette meg Purcăretét: „A kávé, akárcsak a színház önmagában, teljesen szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen része az életünknek – azaz valójában egyik sem létfontosságú, mégis fogyasztjuk őket. A kávé maga az abszolút szükségtelenség.” – mondja a mester, finom iróniával a színházról.

A temesvári magyar és német társulat közös produkciójának hívószava a kávé, nem pusztán a nyomon követhető téma értelmében, de magában a színházi helyzetben és improvizációs munkamódszerben is megnyilvánulva – már amennyiben elfogadjuk, hogy a kávé ihlette alkotások (mint Jarmusch Kávé és cigaretta c. fimje) és az áttételességet vonzó téma szinte magától értetődően implikálják a szabad asszociációra alapozó közelítést, az etűdös szerkesztést. Olyan előadást látunk hát, ami harminchat színész improvizációs munkáját lenyomatozza – és ami nagy szabadságot kínál a befogadónak, mi több, a verbalitás hiánya révén arra buzdítja őt, engedjen a jelenetek érzéki sodrásának.

Silviu Purcărete rendezését nem könnyű leírni, megragadni, elbeszélhető történetté formálni. Képek és helyzetek egymással laza, vagy alig viszonyban álló jelenetsorait látjuk a Dragoş Buhagiar által tervezett térben felbukkanni. Buhagiar egyszerű, fekete stúdiót csinált a temesvári színház terméből (paravánokkal takarva el a volt bálterem aranyos cirádáit) és hatalmas plexifallal választotta ketté a játékteret, amelynek első részét maguk a színészek díszletezik be fekete tonett székekkel és asztalokkal az előadás kezdetén. Minden szereplő, újabb jelenet valami rejtélyt hoz magával ide. Vissza-visszatérő vendége a kávéháznak egy elegáns, jól öltözött úriember (Georg Peetz): rendszeresen tiramisut rendel a pincérektől, és már az első falatot kiköpi, majd hidegvérű felháborodottsággal távozik. Arisztokratikus provokációjára a sokadik próbálkozás után vág vissza a főpincér: három csicsergő-csivitelő szakácsnő jelenik meg és szó szerint a kényes ízlésű vendég fején kutyulnak össze kakaóport, mascarponét, babapiskótát, tojást, cukrot. Az elegáns kávéházi emberek közé máskor macsóparaszt (Mátyás Zsolt Imre) keveredik, kosárkájából szalonna-hagyma-kenyeret, no meg bicskát húz elő: a szemközt ülő öltönyös férf leinti és tejszínhabos kávéval kínálja. A tejszínhabot szájába lapátoló férf élvezete begerjeszti a kisestélyis nőket; alsógatyájából előhúzott bankókkal fizet a mennyei csemegéért, majd hátán-vállán csüngő nőfürttel távozik. De lesz itt kutyatulajdonosok találkozója is; a gazdik, akár a pórázon vezetett színészek, más-más típust és fajtát utánoznak: elegáns nőcit csaholó pudlival; csapzott kutyatartót, a szélrózsa eltérő irányaiba húzó állatokkal; férfikosztümös nőt magabiztos doggal; konszolidált városi polgárt frusztrált pincsivel. Egyszercsak átsuhan a téren egy cica(nő) és a felbőszült ebekkel együtt magával rántja a jelenetet. Egy szülinapi zsúrra három malac érkezik. Mit malac, disznó az aljasertés-fajtából: a pocakos, vaskos combú, álarcos férfik randalíroznak, hánynak, pezsgősüvegbe vizelnek, másokkal ezt megitatják – a jó ízlés minden határát áthágják és majdnem meg a hölgyeket. Kiskosztümös nők, férfik csoportja vetkőzik előttünk alsóneműre, a plexifal mögött vízköpős szoborcsoporttá állnak össze, csakhogy itt nem víz, de tej és vizelet csurog a lent ülők szájába, miközben Mozart Requiemje zeng: munka, mámor, hierarchia, szolgaság, alázat és alázás fogalmai válnak képpé.

Noha ezek a jelenetek nem állnak lineáris rendbe, az előadás felkínál egy olyan olvasatot, ami finom keretként egybefogja őket. A kezdőképben a plexi mögött bodorított parókás barokk öltözetű urat (Balázs Attila) látunk, aki időnként zsákkupacra vetődik, majd idegesen átkopog az előtérben mélán szivarozó, katonakabátos férfiak (Mátray László), aki egy réz kávéfőző edényecskét tart kezében. Az előadás végére a barokk úr öltönyös férfiá vedlik, az előadás során pedig ez a katonafgura fej nélkül tér vissza egy-egy jelenetben – hogy mintegy rá vonatkoztathassuk az akár rendezői szentenciaként is hangzó előadás végi mondatot: a kétszáz zsák kávé, amit Bécs vára alatt hagyott, semmire sem volt jó, hacsak arra nem, hogy létrejöjjön ez a „mihaszna” előadás.

Purcărete a kávéházat mintha olyan (átmeneti) helynek látná, amin kísértetszerűen suhan át idő és történelem, és amiben a szociális minduntalan szürreálissá fordul-nagyítódik. Visszatérő vendég nem csak a tiramisumániás, aki az „igazi” ízben az originális, magasrendű (és mindig múltba vesző) kultúra attitűdjét-formáját vadássza, de egy elhagyott orosz menyasszony is. Ahogy kicsapódik a kávéház ajtaja, hungarocell-hóvihar süvít be vele az ajtón, szinte érezni a benti meleget, emberi párát – kétségbeesetten keresi a háborúba indult férfit, és nők karéjában ülve megleli katonáját. Aki nem túl lelkes menyasszonya láttán, a gurulós bőröndből előrántott csecsemő még kevésbé győzi meg, csak a bodros ruha alól előkapott gépfegyver lesz elég nyomós érv a hazatérésre. A kávéház a kultúra helye, ágya – a jelenetek idézetességét tekintve is: erőszakos művészfilm, krimi, történelem, klasszikus zene, popkultúra, irodalom (Borges), némafilm (gegek) mind felbukkan ezekben – és az emberi létet érintő egész töredékességében is teljes megjelenése gondolatilag finommá és játékossá teszi a temesváriak előadását.

Minden szépsége, bája ellenére azonban az előadás felveti a kérdést – főként az impróhoz való markánsabb színházi viszony hiánya okán –, hogy maga a rögtönzés módszere legitimálhatja-e a rendezői könnyedkezűséget (még ha ez arányban áll is az alkotói szándéknyilatkozattal). Purcărete bonyolult színházi gondolkodó, mestere a nagy tömeget differenciáltan mozgató egyéniségekre, karakterekre bontó – kompozícióknak, amik óriási festményként különböző rétegeit mutatják egy-egy komplex előadásegésznek. A temesvári produkció ezt a rétegző gondolkodást kevésbé érvényesíti. Az etűdök ugyanazt az ötletszerűségre épülő színházi logikát ismétlik (minden jelenet hasonló ritmust követ), önmagukon belül pedig a kontrasztos építkezést (ellentétes minőségek, képzetek kerülnek meghökkentő, jelentéses módon egymás mellé) – és így, legyenek bár önmagukban kidolgozottak, ugyanazon a jelentéssíkon mozognak, kevésbé járulva hozzá az előadás érzéki/gondolati perspektívájának mélyítéséhez. S mindez kelt egy olyan érzést, mintha az improvizációs alapanyaggal való rendezői munka nem lenne teljesen végigvezetve – pl. a különböző jeleneteket összekötni hivatott „átívelő” vagy visszatérő mozzanatok, szálak (ilyen a telefonján játszó fiatal srác, akit mindig elzavarnak a kávéházi helyéről; sok esetben pedig a pincérek jelenléte) nem szervesülnek eléggé. Az előadás nyelvezete arra nem ad esztétikai értelemben izgalmasabb választ – ilyen elvárás felmerülhet nagy rendező esetében –, hogy ha egy előadás alapanyagát szolgáltató módszerként van felfogva az impró, miért nincsen a jelenetek összessége rendezőileg jobban ki- és összedolgozva, ha pedig az improvizáción mint színházi lehetőségen van a hangsúly, akkor miért nem mozdul el az előadás egy merészebben performatív irányba, vállalva akár az esetlegességet, kidolgozatlanságot, szöszösséget is. A rendezői munka a tömegjelenetek kidolgozottságában is hagy hiányérzetet, Dragoș Buhagiar térelgondolása pedig hatásos, lenyűgöző, de meglepően kihasználatlanul hagyja a temesvári színház plexivel elzárt hátsó részét: nem pontosan defiiált, milyen történések rétege, helye ez.

Mindez nem jelenti, hogy a Moliendo Café ne lenne ajándékszerű élmény a néző számára, arról nem beszélve, hogy a két társulat koprodukciós munkája kontextusában is remek és üdvözlendő projekt. A színészi összjáték lendülete, kedve viszi magával a nézőt, bepörgeti a közös élménybe és saját képzeletébe egyaránt – színházban jobb aligha történik velünk.

_________________________________

Moliendo Café
Rendező: Silviu Purcărete
Díszlet- és jelmeztervező: Dragoș Buhagiar
Zene: Vasile Șirli
Zenészek: Valentina Peetz, Cosmin Hărșian
Szereplők: Aszalos Géza, Baczó Tünde, Balázs Attila, Isa Berger, Enikő Blénessy, Dana Borteanu, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Aljoscha Cobeț, Isolde Cobeț, Csata Zsolt, Dukász Péter, Éder Enikő, Richard Hladik, Rareș Hontzu, Ioana Iacob, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátray László, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Georg Peetz, Puzsa Patrícia, Horia Săvescu, Tatiana Sessler, Simó Emese, Tar Mónika, Daniela Török, Silvia Török, Oana Vidoni, Radu Vulpe, Anne-Marie Waldeck, Harald Weisz.