Varga Anikó: Békeidő – de nem most

Varga Anikó: Békeidő – de nem most

A Temesvári Csiky Gergely Színház Békeidő c. előadásáról.
Fotók: Nagy András

Hajdu Szabolcs temesvári rendezése önreflexív történetre épül. Az előadás főszereplője Langermann Sándor (Szabó Domokos) egykötetes író, akinek nemrég halt meg az apja, és aki arra kap felkérést, hogy írjon egy színdarabot két színésznőre. Nem halad a munkával, alkotói válságba kerül, a gyászból és a családi-párkapcsolati bonyadalmakból fakadó levertség egyre mélyebb depresszióba, majd betegségbe sodorja, s ebbe végül belehal. Az előadás témája önmagában nem újdonság – végtelen az alkotás helyzetéről és állapotairól szóló alkotások száma –, s ha van tétje, akkor az arról szól, hogy a színházi nyelv, amelyen keresztül elénk tárul a történet, képes-e olyan világot konstruálni, amely új perspektívába helyezi az erről való tudásunkat.

Hajdu előadása mintha a színpad képlékenységével folytatna kísérletet. Azzal, miként határozzák meg a különböző játékregiszterek – az akciószerűen eszköztelen vagy pedig a kidolgozott, jelzett színháziasság – a történet terének és állapotainak érzékelését. Eleve úgy indul az előadás, hogy nem húzza meg a kezdés határait: a színház belső lépcsőházán keresztül jutunk el a speciális játéktérbe, egy méretes fólia igluba. Aztán, mivel színházi világnap van, az idei üzenet rituális felolvasását egy másik előadáshoz tartozó szereplő hajtja végre; Dario Fo gondolatait a színházcsinálók és a hatalom viszonyáról a gorillamezbe öltözött Balázs Attila közvetíti.

Ez alatt a színészek bedíszleteznek, könyveket pakolnak a polcra, asztalt és székeket hoznak be. A civil matatás – amelyhez a rendező szolid moderátori, majd a későbbiekben megfigyelői jelenléte is hozzátartozik – szinte észrevétlenül vált át író-olvasó találkozóba, amely köznapian tétova, mégis seperc alatt provokál egy színházi(as) verekedést a hallgatóság soraiban. A nyelv ürügyén kirobbant balhé szereplőit kivonszolják a színről, a hallgatóság távozik, csak két nő marad a térben, az egyik (Tar Mónika) sokkos állapotban van, kávét kap, és miközben kortyolgatja, egyre érthetetlenebb, feszültebb monológot ad elő kávéfogyasztási szokásairól, majd elterül a földön. Úgy terül el, ahogy a későbbiekben az előadás szereplői is – köztük az író apja – sorra megjelennek, lerogynak, majd távoznak, és akiknek a körvonalait egy helyszínelő rendőr (Bandi András Zsolt) próbálja krétával körberajzolni.

Néha gazdag installációként, mégis tárgyias pőreségében látjuk a színpadot, máskor szürreális belső térként, a szeméttel telihordott elme, a limlommal dekorált képzelet kivetüléseként – s ennek megfelelően a játéktérben megjelenő alakok hol egy „külső” történet „valós” szereplőiként, hol az alkotói válsággal küzdő író képzeletének szüleményeiként értelmeződnek, akiknek bőrét oly könnyű vásárra vinni.

Ez a viszony persze nem vagylagos. Hiszen Hajdu a folytonos és visszafogott regiszterváltásokkal, illetve azok egyidejűségével pont azt a hierarchiát teszi ingataggá, amit a „valóság” és „fantázia” viszonyában szoktunk működtetni. Nem a különböző fikciószintekre osztott történet van, hanem a valóság észlelésének játékosan performált problémája. Ezt néha valóra váltott gondolatbűn formájában látjuk, mint amikor Langermann a kukoricára allergiás barátjával (Kiss Attila) sörözik, mégis a sörfajtákról való beszélgetés lassan elvezeti őt oda, hogy megkóstolja az író által fogyasztott olcsó Bucegi-t, s míg Langermann a mosdóban pisil, ő a heveny allergia miatt kimúlik a színen, mint a képzeletjáték áldozata.

A valóság észlelésének problémája máshol a képpé váló pszichózis állapotain keresztül kerül színre. Ahogy a torzonborz író egyre mélyebbre merül a gátoltság mocsarába, úgy húzza maga után a környezetét, a terepmunkára kiparancsolt barátnőt (Magyari Etelka), akinek – miközben tökéletesen használhatatlan párbeszédfoszlányokat gyűjt szerelme színdarabjához (ezt Langermann egy az egyben szállítja a viccesen kudarcos próbára) – eltorzult arcán jelenik meg a lelki baj. Egy veszekedés éles pillanatában pedig pszichedelikus vízióvá sűrűsödik a lelkiállapot: a barátnő felrúgja az asztalt, s ennek hátlapján egy műfűben álló, kitömött borz figyel, üvegszemekkel.

A Békeidő világának lakóiban mintha rendre egy – a halál közelségét jelző – belső métely kerülne felszínre, s ebben a nyelvi artikulációnak különös szerep jut. A köznapi beszéd jelentéktelensége (pl. sörözés közben), értelmetlensége (pl. a kávémonológ esetében), halandzsaszerűsége (Balázs Attila polgármesteri beszédében) egyszerre fedi el és takarja ki az emberi lények távolságtartó empátiával szemlélt lelki torzulásait. A Langermannban burjánzó rákos daganat pedig kívülre kerül, az egyre betegebb író napról napra több szereplő terhével kel-fekszik zihálva – azokkal az egyenruhába bújt fantázia-alakokkal, akik egykor gyönyörű kórusként követték egy vers megírásának mozdulatait.

Hajdu rendezése nem mond többet az alkotásról – a szenvedő, kissé elhanyagolt, és folyamatosan dohányzó író ikonikus alakján ironizálva némiképp –, mint hogy törékennyé tud tenni, s ez nem veszélytelen. Ám ezt kidolgozott jeleneteken keresztül teszi, amelyek a többi szereplő momentumaival – az anya (Tasnádi-Sáhy Noémi), a szektás húg (Török-Illyés Orsolya), a temetkezési vállalkozó (Bandi András Zsolt), a megerőszakolt riporternő (Lőrinc Rita) vagy a nevetőgörcsbe fulladó gyászbrigád jeleneteivel – kiegészülve sajátosan groteszk világot formálnak. Mindeközben az előadás felvet kérdéseket: például a rendezői jelenléttel kapcsolatban, amely egy idő után – nem zavaróan, mivel Hajdu „asszisztenciája” visszafogott – de személyes értékűnek tűnt számomra. Az is elgondolkodtató, milyen jelenetek követik a temetést: dramaturgiai szempontból az anya monológja (ebben egy új életről számol be új szerelmével) nem hangsúlyos lezárás.

Iuliana Vîlsan díszletei és jelmezei mindig izgalmasan dúsak, részlet-gazdagok, ami által sokszor kerülnek a dekorativitás közelébe, s ez itt meg is megtörténik, amikor egy-egy pillanatban indokolatlanul erősen fókuszálják a tekintetet a különben csodás kalapok. A havas díszlet-installáció nagyon hatásos, de veszélyesnek tűnik a nézőtérről való kihaladás rövidke ideje és a bedíszletezett hatalmas tér közti (jelentés)arány. Mindettől függetlenül a Békeidő izgalmas színházi kísérlet, a tekintetben is, hogy olyan színházi elgondoláshoz (is) közelíti a temesvári színészeket, amely az erdélyi színházi hagyománytól idegen: a civilebb, esztétikailag nem annyira megtisztított, akciószerű játékhoz.

A szereplők ötleteinek és improvizációinak felhasználásával írta és rendezte: Hajdu Szabolcs
Díszlet- és jelmeztervező: Iuliana Vîlsan
Világítás-tervező: Nagy András
A rendező munkatársa: Gálovits Zoltán

Szereplők: Balázs Attial, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Hajdu Szabolcs, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Szabó Domokos, Tar Mónika, Tasnádi-Sáhy Noémi, Török-Illyés Orsolya.