Varga Anikó: Az iduri szörny

Varga Anikó: Az iduri szörny

Fotók: Gáborják Ádám

A JAK (József Attila Kör) második alkalommal meghirdetett drámapályázata – az elgondolás, hogy a színházi írással kísérletező szerzők titkos mappáiban pihenő szövegeinek közvetítő terepet teremtsenek (többnyire a szakmai) nyilvánosság felé – a hasonló célú fórumok működése mellett is pontosan jelzi, hogy van erre igény.

Vannak megbúvó szövegek, s bár vélhetően erre is akad példa, előcsalogatásukat nem feltétlenül romantikusan, a semmiből való felfedezésként érdemes elgondolni: inkább az a tipikus, hogy egy-egy szöveg több pályázatot is megjár, és a többségében irodalmi vagy színházi területhez kötődő szerzők köre sem tágul a világegyetem határaival arányosan. A megbúvás a pályázati szűrők sokféleségéből (is) adódik össze. Míg egy bemutatót megcélzó színházi kiírás esetében például nagyobb elvárás a drámai forma kidolgozottsága, a JAK projektjéhez hasonló, a Dramaturgok Céhe által a POSzT-on évente megrendezett Nyílt Fórum esetében pedig többségében bejáratott színpadi szerzők új munkái kerülnek fókuszba, addig az Add ide a drámád műhelyszerűbb kezdeményezés. Nem csak abban az értelemben, hogy – amiként a projekt vezetői, Deres Kornélia és Herczog Noémi hangsúlyozzák – a válogatás nyitott a kócosabb, merészebb, nem tökéletesen kidolgozott, ám erős, érdekes színházi vízióval rendelkező szövegekre, de úgy is, hogy a drámaantológiaként megjelentett négy drámából, az AID első kiadásához hasonlóan felolvasószínházi sorozat készült, idén a kaposvári egyetem harmadéves színész szakos hallgatóinak közreműködésével. A felolvasószínház ez esetben a szövegek játékos színházi tesztjeként is működik, amelyet az előadásokat követő beszélgetések reflexiós körrel bővítenek. Ennek a kihívása, hogy a köztes műfajban született alkotói és nézői tapasztalat, illetve a szöveg értő olvasásának különböző tükrei miként mutatják a drámát, mint színházi anyagot.

Az AID2 száznégy pályamunkából kirostált négy nyertes drámája közé (Almássy Bettina: A felhők is a menyország részei?; Sopotnik Zoltán: Saját perzsa; Csicskár Dávid: Kálmánember) Moşu Norbert Az iduri szörny című mesejátéka is bekerült – a szövegből Magács László rendezett felolvasószínházat.

Moşu drámája a felnőtté válás (traumatikus) történetéről szól. Egy királyi udvarban indul a történet, egy ereszd el a hajamat ünnepi mulatsága utáni káoszban: mindenki másnaposan szédeleg, a királyt a kút aljáról kell kihalászni, egy faágon pedig a buli hevében felkötött öreg szolga lengedezik. A groteszk fejetlenség mintha Malvin király lelkiállapotának kivetülése lenne, aki gyötrő rémálmokról számol be a Jóskának nevezett jósnak, ő pedig házi pszichológusként ezeket rögtön a titokzatos iduri szörnnyel hozza összefüggésbe, homályosan utalva a jogtalan trónbitorlásra. Jóska megoldásként a szörny kézre kerítését szorgalmazza, s az lesz méltó erre a feladatra – melyhez siker esetén Malvin lánya és királysága jár –, akinek sikerül kihúznia az ősök kardját a kőből. Akad ilyen ember, nem is egy, mivel a drámában ez a próbatétel nem a bevett népmesei fordulatot követi, ahogyan a szörny utáni kalandos expedíció sem, amelynek kis csapata a hős katona Rúfuszból, Flórából, az elkényeztetett királylányból, a reménytelenül szerelmes Biri bohócból, a Biribe viszonzatlanul szerelmes, katonai ruhába bújt Emeséből és Jóskából verbuválódik össze.

Moşu drámája ugyanis épp a klasszikus népmesei fordulatok, figurák és motívumok átírása mentén alakul: sorra nem az történik, amit a hagyományos mese dramaturgiai mintája szerint elvárnánk. Az ettől való következetes eltérések pedig mintha magát a mese rendjét, világmagyarázó képességét kérdőjeleznék meg, amelynek a témával összefüggésben van értelme, hiszen ha a felnőtté válás története az egyszerre nyugtalanító és felszabadító átmenetiségről szól – amelynek során a szereplők a hatalom és a szerelem problémáiba avatódnak be –, s ezt a mese szokás szerint megnyugtatóan zárja le, akkor a dráma épp erre a rituális útvonalra, az útvonal bejárhatóságára tekint szkeptikusan. Az iduri szörny főszereplőjeként Biri, aki a dráma elején titokban – mintegy mellékesen, senkitől nem látva – kihúzta a kardot a kőből, majd visszadugta, a történet végén hirtelen (a szövegben egyébként nem előkészített) jellemváltással keserű zsarnokká avanzsál. Nem kér sem az őt csicskáztató Flórából, akiből kiábrándult, sem Emeséből, akihez közel került, hanem, kiütve a nyeregből Rúfuszt, csak a hatalmat kéri, és mindent rendbe tenni szándékozó uralkodását az öreg Malvin kivégzésével indítja.

Az iduri szörnyben a kitüntetettség problémája kerül asztalra, nem annyira a társadalmiként értett hatalom, mint inkább a szerelem próbáin keresztül. (Legalábbis a szerelmi jelenetek élőbbnek, kidolgozottabbnak, drámaiabbnak hatnak a hatalmi szálnál, amely sokszor tűnik úgy, mintha a mesedramaturgiától való eltérés lendületében ötletszerűen szövődne.) A szerelem próbája a népmeséktől eltérően itt nem technikaiként mutatkozik (teljesíteni kell a feladatokat és a végén ott a jutalom), inkább a jelenség (erotikus) természetére kérdez: mi van akkor, ha az ember nem a rendes, jószívű csajba szeret bele, hanem a dögös, ám elkényeztetett hisztérikába, aki folyton megalázó játszmákat folytat. Vagy mindegy is a jellem, elég, ha az érzés nem kölcsönös, mint Biri és Emese esetében. A dráma kamaszproblémaként állítja elénk a dilemmát, amelyet nem old fel.

A Magács László rendezte felolvasószínházi előadás jó érzékkel éppen ezt domborítja ki, sokszorosan játékba hozva a szövegben is fellelhető (nemi) identitást illető bizonytalanságot is, hiszen Jóskát és Rúfuszt nők alakítják, Emese pedig sokáig katonaként vesz részt a közös kalandban. Az átöltözések és álöltözetek közt kavarogva Emese végül lelepleződik, feltárja az érzelmeit, Jóska pedig ráébred arra, hogy valójában nőnek érzi magát. Magács rendezésében a dráma első felvonása, amely az Átrium előterében zajlik, a kaposvári színészhallgatók remek játéka ellenére hosszúra nyúló, vázlatos jelenetekkel teli expozícióként hat; a színházi értelemben is izgalmas játékot a színpadon folytatódó kaland-helyzetek hozzák meg, amelyekben kifinomulnak az interakciók, kiélesednek és téttel telítődnek az udvarlás, a csábítás, a féltékenység gesztusai, így a karakterek is bonyolultabbá válnak.Míg Moşu drámája a könnyed játékosság sodrásával tartja életben az olvasói és nézői figyelmet, ez a játékosság és könnyedség pedig egyaránt vonatkozik a műfaji játékokra és a nyelvi megformáltságra – nem törvényszerű, de a színpadképes dialógusokban talán közrejátszik a szerző színházi gyakorlata (Moşu a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió színésze), s ezt azért is érdemes kiemelni, mert a két válogató tapasztalatai szerint a pályázatra beérkezett művek meglepően nagy hányada a drámai műnemhez automatikusan anakronisztikus nyelvezetet társít –, addig a szöveg gyengeségei részben ebből fakadnak. A mese rögzítettségét az esetlegességgel megingató átírás sokszor úgy enged a játék vonzásának, hogy közben sem a karaktereket, sem a konfliktust nem mélyíti el igazán. Biri hirtelen változása dramaturgiai és gondolati szempontból sincs előkészítve, Malvin elnagyolt figurája és az amúgy is titokzatos iduri szörny homályos szerepe azt jelzi, Moşunak a szerelem keserédes kalandjáról van elsősorban mondanivalója. Az előadást követő beszélgetésen a színészhallgatók lényegében ugyanerre reflektáltak, amikor azt mondták, a próbák során sokszor érezték, hogy több lehetőség lenne a karakterekben és a történetben, ám ezeket a szöveg csak egy adott szintig dolgozza ki.

Drámát írni persze önmagában sem könnyű vállalkozás. Az erdélyi színházi kultúrában – a műhelyszerű összedolgozások mintája hiányában – talán még ennél is nehezebben ragadnak színházi tollat a fiatalabbak. Moşu szövege, amely érzékeny kísérlet, s minden hibája ellenére megengedi magának a játék szabadságát, talán erre nézve is felszabadító példa lehet.