Varga Anikó: Aminek történnie kellett volna

Teszáry Judith pszichológus Stockholmban él, a Svéd Pszichodramatikusok Egyesületének vezetője. A morenói pszichodrámát Zerka Morenótól tanulta. A Sajátszínház projekt szocio-pszichodráma műhelyét vezette, amelyen szomolyai roma nők vettek részt, és a szociális és egészségügyi intézményekkel kapcsolatos tapasztalataikat dolgozták fel. Ez a műhely egy színházi előadás elkészítéséhez is szolgáltatott anyagot: a szomolyai nők Éljen soká Regina! c. előadását április végén mutatták be a budapesti Trafóban. Judith-tal a szocio-pszichodráma módszeréről és a műhelymunka tapasztalatairól beszélgettünk.

Fotó: Horváth Kata

Mikor kezdtél el foglalkozni a pszichodrámával és mi ennek a módszernek a lényege?

Még egyetemistaként részt vettem egy dán pszichodramatista előadásán, és nagyon megtetszett, hogy itt nem csak elmondod, hanem kivetíted a belső tartalmakat, konfliktusokat, a kapcsolati mintáidat a színpadra. Amilyen autentikusan csak lehet, újrajátszol helyzeteket, a csoport többi tagjaiból kiválasztva a számodra fontos egyéb szereplőket, és így kifejezetheted azokat az érzéseidet, gondolataidat, amiket akkor nem tudtál artikulálni. Ebben a legfontosabb eszköz a szerepcsere.  Mivel szerepet cserélsz, nem csak magadat látod a másik helyzetéből, de a másik szempontjait is megéled, megérted – ezáltal teljesebb lesz a kép. Egy vékony kis történetből komplex történet kerekedik.

Milyen helyzetekben használtad ezt a módszert?

Amikor tanulni kezdtem a módszert, családterapeutaként dolgoztam, és ebben is használtam a pszichodráma technikákat, fantasztikus hatékonysággal. Általában mindenfélét rávetítünk a partnerünkre, amit a másik nem ért igazán, hiszen ezek nem róla szólnak. Azzal, hogy be lehet hozni a család többi szereplőit a helyzetbe – akit egy üres székkel is jelezhetünk –, érthetővé válik, hogy kivel kapcsolatban vannak elintézetlen érzelmi viszonyok.

Nem határolod el élesen egymástól a szocio- és a pszichodrámát. Mi a különbség a kettő közt?

A pszichodráma a személyes szerepekkel foglalkozik, az egyén számára fontos történésekkel és viszonyokkal. A szociodráma a társadalmi szerepekkel dolgozik, legyen szó az egyén és egy bizonyos munkacsoport, vagy különböző csoportok közti konfliktusokról. A szocio-pszichodráma egy személyen keresztül, mégis társadalmi kérdéseket vizsgál: van, amikor szociodrámából alakul következő alkalommal egy személyes élményen alapuló pszichodráma, vagy fordítva, egy személyes élményből lesz társadalmi kérdés – ahogy ez a Szívhang műhelyén sokszor megesett. Az eszközök viszont ugyanazok: a szerepcsere és a duplázás, amikor nem tudsz/mersz kimondani valamit, de a másik, belehelyezve magát a szerepedbe, ki tudja mondani, hogy mit érzel, mire gondolsz. Ezzel is teljesebbé teszi a szerepet.

Hogyan készültél a Szívhangok műhelyre?

Sokat beszélgettem a projekt kutatásvezetőjével, Horváth Kata társadalomtudóssal, antropológussal. Ő lakott Szomolyán, az egyik roma családnál, és sokat mesélt a faluról, a szokásaikról, az életükről, a nehézségeikről. Részben pedig úgy készültem, hogy a műhely kezdete előtt lementünk Szomolyára, terepszemlére.

Mi volt a foglalkozások célja? Honnan akartál eljutni a résztvevőkkel hova – beszélhetünk-e ilyesfajta előre tervezésről, vagy teljesen arra az anyagra hagyatkoztál, amit hoztak?

A szocio-pszichodráma olyan módszer, amiben a tartalom az itt és mostban, az aktuális helyzetben szövődik, épül a csoportban. De az előre meghatározott tematikus fókusz, a különböző intézményekkel, és főként az egészségüggyel kapcsolatos tapasztalataik rengeteg élményt hívtak elő, amiket elmeséltek és el is játszottunk. A feldolgozás lényege, hogy hogyan lehetne ezeket másként csinálni: azt is megnézzük, aminek ideális esetben történni kellett volna. Tehát igyekszünk a jó élményt beépíteni, visszahozni. Másrészt nagyon fontos kijátszani a dühöt, rendesen kiadni azokat az érzelmeket és indulatokat, amiket a résztvevők a valós életben, abban az érzékeny és kitett helyzetben nem mernek, nem tudnak megélni.

Milyen helyzeteket hoztak a szomolyai nők?

Főleg a gyerekszüléssel kapcsolatos helyzeteket – ami központi élmény számukra –, és hogy miként bántak velük. Például, hogy a kórház lemond egy újszülött gyerekről, bedobva azt egy „sufniba”, azzal, hogy ez a gyerek beteg, úgysem fogja túlélni – és az anya, egy fiatal asszonyka nem adja fel, odamegy, megkeresi a gyereket, és a szíve melegével, a szeretetével bízik abban, hogy a gyereke túlél. Van egy olyan érzésed ezzel az intézményi magatartással kapcsolatban, mintha azt gondolnák, még egy cigány gyerekkel kevesebb nem számít. A fiatalasszony nem hagyta magát, és ma semmi baja a gyereknek. Ilyen történeket hoznak.

Hoztak történeteket az orvosi kezeléssel, a gyógyszerezéssel kapcsolatban. Fiatal lányoknak olyan erős vérnyomáscsökkentő gyógyszereket írnak fel, amiktől rosszul lesznek, az összes mellékhatásukat szenvedik. És nem érthető az egész, mert annyira nem volt magas az a vérnyomás. Persze, nem vizsgálták meg őket rendesen. De felmerültek például a munkáltatáshoz, a közmunkához kapcsolódó kérdések. Az eszméletlen hidegben ezek a nők kapával, csákánnyal vágják a fákat, mert nincs megfelelő eszköz. Nincs védőruha, a védőcipő fémmel van ellátva, ami a hidegben rögtön áthűl, az ujjuk majd lefagy. Pihenő nincs, nem tudnak sehova bemenni felmelegedni – tüzet gyújtanak, hogy melegedjenek. A munkakörülményeknek súlyos egészségügyi következményei vannak: vért pisil mindegyik, mert felfáznak és a veséjük tönkremegy.

Hogyan vizsgáltátok a személyes történetek szociális kontextusait, és hogyan vettek részt a nők egymás történeteiben?

Részben úgy, hogy különböző szerepeket játszottak: az orvosét, az ápolóét, és annak a szerepébe is bekerültek, aki megélte a helyzetet. De úgy is bekerültek, hogy tanúi voltak az eljátszott történetnek, amire visszajeleztek a saját élményanyagukon keresztül.

Szomolyán a roma és nem roma lakosság közt van egy merev, rasszizált határ, és épp emiatt a projekt kezdeti ambícióját, hogy nem roma nőket is behívjon a csoportba, már a tervezés fázisában elvetették. Hogy dolgoztál ezzel a viszony-problémával?

Azzal foglalkoztunk, hogy a cigány-magyar viszony és a hierarchia viszonyok hogyan függnek össze egymással. Az egészségügyben az ápolók és orvosok, az iskolában a tanárok közt alig van roma. Ugyanakkor a rosszak mellett a nőknek vannak jó élményeik is. Van egy-két orvos, aki megmentette az életüket, meg emberként kezelte őket, a helyzetnek megfelelően elsősorban beteg vagy szülő, és nem roma asszonyként. Rettentően fontos, hogy miként élik ezt meg, hogy tisztelik őket vagy sem. A roma-nem roma viszonyban kedvenc témájuk volt a polgármester, jól is játsszák őt, élesen, pontosan, a mondatait és a dolgokhoz való hozzáállását egyaránt. De fontos téma volt az egymás közti, a családdal való kapcsolatuk is.

Mi volt a foglalkozások munkamenete?

A bemutatkozással kezdődött, hogy ki miért van ott. Azt is érdemes volt tisztázni, hogy mi a szocio-pszichodráma, mert fontos tudniuk előre, hogy miben vesznek részt. Az alkalmak úgy indulnak, hogy körbeadunk egy követ, mint egyfajta indián beszélő botot, így sorban elmondhatja mindenki a magáét. Ezt a rituálét minden csoport könnyen megszokja, ráhangolódnak, hogy odafigyeljenek a másikra. Fontos, hogy rendesen meghallgatjuk a másikat, nem véleményezzük, nem kritizáljuk, nem adunk tanácsot, hanem úgy, ahogy van, mindenki a saját igazsága és élménye szerint mondja el a történetét. Vannak bemelegítő gyakorlatok a spontaneitás növelésére: például a résztvevők megtanulják egymás neveit, vagy hogy honnan jöttek. A szomolyai nők egy helyen élnek, de itt is kérdés volt, hogy milyen a kapcsolati hálózat, az egymáshoz való közelségek-távolságok viszonyrendszere, hogy milyen rokonságban állnak egymással. A kapcsolatok vizsgálata a szociometria módszerével történik. Kik vagyunk itt és miért – ezzel jó általában kezdeni. Utána arról beszélgetünk, hogy milyen problémák foglalkoztatják őket, mik az élmények, amikkel érdemes dolgozni. A pszicho-szociodráma természetes módszer, és nagyon könnyű az emberek számára, mert jobb élményszinten eljátszani valamit, mint csupán elmondani.

A játékban mi jelöli ki számodra a hangsúlyokat: hol állítod meg, kérdezel, mész bele a helyzetbe? Mi alapján „rendezed” a játékot? És minek kell megtörténnie vagy feloldódnia benne?

A játékot végig én rendezem a színpadon, miközben ügyelő is vagyok, dramaturg és helyzetanalitikus (ún. social investigator). Vázlatosan berendezzük a helyiséget, és úgy játsszuk el a történetet, mintha itt és most történne, a jelenben. Azzal, hogy a protagonista kialakítja a berendezést, maga is rámelegszik a helyzetre. Leírja és előjátssza, hogy milyen egy rendelőintézet, hol az ajtó, hol ül ő, hogy néz ki az ápolónő, aztán az ápolónő szerepébe belép valaki, kialakul egy dialógus kettejük közt, majd szerepcserékkel is megnézzük a helyzetet. Ezt úgy kell megrendeznem, hogy hallható és látható legyen, tehát betartva az élvezhetőség színházi feltételét a csoporttagok számára. A lezárásban pedig teljesebbé tesszük a történetet, azt is eljátszhatjuk egy kiszélesített valóság jegyében, hogyan kellett volna a dolgoknak jól megtörténniük.

Mennyire tartottad szem előtt, hogy ez a műhely anyagot szolgáltat egy készülő előadás számára?

Semennyire. Viszont minél jobb produkciót tudtam én ott alkotni, annál nagyobb lehetőségük lett a színházasoknak. Ha tiszta, jól felépített drámákról van szó, nekik is könnyebb.

A résztvevők számára milyen tapasztalattal járt ez a folyamat?

Fontos volt nekik a bizalom növekedése, a csapatépítés, az érzés, hogy összetartanak – mert ők többnyire együtt is dolgoznak –, tehát hogy segítik, támogatják, meghallgatják egymást. És hogy van egy hely, ahol elmondhatják a dolgokat, mert meg lesznek értve és hallgatva.  Ez óriási dolog. Már az elmondással is tisztul a történet saját magukban, és nem ragadnak bele mindenféle régi sztereotípiákba, ismétlésekbe. Egyszer Eda (Romankovics Edit, a színházi műhely vezetője és az előadás rendezője – szerk. megj.) elment ebédszünetben az ÉMÁSZ-hoz az egyik asszonnyal, számlákat intézni. De előtte eljátszottuk, és utána már magabiztosabban ment, nem ellenségnek nézte a hivatalnokot. Tehát megnőtt az önbizalmuk és az önértékelésük. Olyan gazdagsággal, olyan fantasztikusan tudnak mesélni az élményeikről, hogy egészen hihetetlen. Ezt kell erősíteni, az önkifejezést és a büszkeséget.

Volt olyan foglalkozás, ahol az előítéletekkel foglalkoztatok.

Az nagyon jópofa szociodráma foglalkozás volt, amikor a kölcsönös előítéletekről volt szó. Azt javasolták, hogy legyen három külön csoport, a romák, a „cigányszerető” és a „cigánygyűlölő” magyarok. Ezt a három csoportot állítottuk fel a színpadra. Mindenki eldönthette, hogy melyiket szeretné kipróbálni, de aztán pozíciót cseréltek úgyis. Moreno, a szocio-pszichodráma megalkotója rendszerteoretikus volt, és ezeknek a foglalkozásoknak a célja, hogy szisztémában lássuk a dolgokat. A megkülönböztetés nagyon fáj nekik, különösen mert sok igazságtalanság van benne. Azt mondják a résztvevők, hogy a nem roma közmunkások keményen alkoholisták, és ennek ellenére mégis jobb helyzetben vannak hozzájuk képest.

Miben érzékelik ezt a jobb helyzetet?

Például a „kápó”, a munkavezető nem szól rájuk, nem piszkálja őket annyit. Nem úgy parancsol nekik, nincs benne az a megalázás. Kialakul egy olyan hangnem, ami már túl durva, és rossz, hogy ennyire megszokták ezt a hangnemet egymás közt is, és a munkavezetőtől is. De lehet egy finomulás a kommunikációban. Ha kívülről látod magad, akkor az lehetőséget ad arra, hogy ráláss az egész szisztémára is, hogy hogyan vagy része ennek, és hogy viszonyulsz ezekben a helyzetekben.

A romák lényegesen kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, és sokkal kevesebb eszközük is van kimozdulni a nehéz élethelyzetekből. Ha strukturális problémák kerülnek elő, egyénként mit lehet tenni – ez megfogalmazódott a foglalkozásokon?

Eddig nem jutottunk el a foglalkozásokon, mert ebben forradalmibbnak kell lenni, összefogni és együttműködni, együtt követelni jogokat. Most egyszerűen csak azzal foglalkoztunk, hogy feltárjunk helyzeteket, rálássunk azokra és elérjünk egyéni változásokat. Ez talán sikerült. Az, hogy közösségként fellépjenek, olyan módon, hogy az elfogadható, emészthető legyen, egy másik szint – nem az volt a cél, hogy forradalmat csináljunk. A kollégáim, akik Fehéroroszországban pszichodrámát tanítanak, mesélték – van ugyanis egy intervíziós csoportunk, ahol egymást segítjük a nemzetközi munkáinkban –, hogy a tolmács beépített ember, és be voltak tojva egy kicsit. De mondtam, nem kell izgulni, ti nem forradalmat csinálni vagytok ott, nem az állam ellen vagytok, hanem megtanítjátok az embereket egy módszerre, aztán majd arra használják, amire akarják. Fontos, hogy tudd, mi a szereped.

A te szereped itt a feltárás volt?

Igen, hogy bátran, nyíltan merjenek mesélni, eljátszani, hogy jó élményeket szerezzenek, hogy megéljék: másként is lehet, mint meghúzódni, vagy kiverni a balhét. Ugyanakkor a színpadon ki lehet verni a balhét, a dühödet kifejezheted, mert az fontos, ha megaláznak. Például az egyik résztvevő a közmunkán a földhöz vágta a kapát, mert nem akart átmenni egy másik munkacsoportba, és aztán három évig nem kapott se munkát, se pénzt. Pusztán, mert odavágta a kapát. Szóval nagyon kemény büntetőrendszer van.

És mit változtathat ezen a pszicho-szociodráma?

Strukturálisan szinte semmit. De most már jobban kiállnak egymásért. Az történhet, hogy most már ő is jobban el tudná mondani, hogy miért nem akart átmenni a másik csoportba. Mert – ilyen apróságokon múlnak ezek a dolgok – pénteken jött a fizetés, az OTP még nyitva volt, és ők ehhez közel dolgoztak. De akkor ezt még nem tudta elmondani, csak hogy nem akar átmenni a másik csoportba.  De a változás jelének tekinthetjük, hogy például a polgármester elengedte őket a közmunkáról a próbákra és az előadásokra. Valamint, hogy a pincérek kezdeti lekezelő attitűdje – ott, ahol rendszeresen ebédeltünk – teljesen megváltozott a végére, és szinte „fan club”-ként működtek. Tehát bizonyos folyamatok beindultak.

Vagyis segít a problémákat jobban kifejezni és ezáltal a viszonyuláson változtatni?

Pontosan, az asszertivitást növeli, és akkor lehet egyről a kettőre jutni, mikroszinten. Ahhoz, hogy nagyobb lépés történjen, meg kellett volna dolgozni a társadalom másik rétegeit, amit szívesen vállaltam volna. Ez nagyon izgalmas lett volna.

Milyen visszajelzést kaptál a résztvevőktől?

Nagyon jókat. Hogy mennyire fognak hiányolni, hogy a bizalom mennyire megnőtt, és milyen jó, hogy lehetett jönni. Számolták, hogy hány nap múlva lesz a legközelebbi foglalkozás. Várták és beszéltek róla, nem volt hiányzás.