Varga Anikó – Adorjáni Panna: Várdakeserű, Várdaszűz

Varga Anikó – Adorjáni Panna: Várdakeserű, Várdaszűz

Kisvárdai fesztivál(napló), június 21.

Fotó: Bíró Márton

V. A.: A mostani büfé nem az, ami volt régen. (Nem is süt most nap az égen, lehűlést jósoltak a meteorológusok.) A Művház környéke megújult: lekövezett járda fogad, nyírt – hát gyepnek azért még nem gyep, de – fű, szolid sátor, abrosszal terített asztalok (itt fogunk idén reggelizni meg vacsorázni). A VB-vel sem kell nyílt színen konkurálnia a fesztiválközpontnak. Aki izgulni szeretne, az épület mögötti sátorban megteheti.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház dobbant, az első előadás a Táborosi Margaréta rendezte Az ember komédiája, ami Sziveri János életéről, alakjáról szól – meg nem is. Sziveriről is szól, meg valami többről is, a költő egyedi jelenségén túl egy nagyon ismerős – a profetikus szerepkörben mozgó, a személyes szenvedéstörténetet folytonos (ön)iróniával megtörő alkotói alkatról, léttapasztalatról. Urbán Balázs a másnapi szakmai beszélgetésen joggal jegyzi meg, hogy nem minden költő lenne alkalmas egy ilyen előadás alapanyagának lenni. Táborosi rendezéseiben – még most is emlékszem a pár évvel ezelőtt látott tanyaszínházas rendezésére, A falu rosszára – az elmélyült játékosságot szeretem leginkább, a részletekre kiterjedő figyelmet, ami mögött a világ szenvedélyes, örömteli megfigyelésének munkája áll. És azt, hogy ez a tudás mégsem tüntetően jelenik meg a színpadon. A Bakos Árpád által megzenésített Bábel szombat délután többször is felhallatszik a szerkesztőségi szobába, mintegy felkészít az előadásra, amit harmadjára látok, mégis újra meglep a sok apróság, amire eddig nem volt szemem, újból megragad a Mészáros Gábor figuráján keresztül áttűnő szívós törékenység.

Fotó: Bíró Márton

Egyelőre kevesen vagyunk még, kollégáimmal osztott műszakban dolgozunk, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy most átadom Adorjáni Pannának a szót, vagy billentyűzetet: övé a szombat második előadása, és az első kisvárdai nap fele királysága.

A. P.: Mindenekelőtt be kell vallanom valamit: tegnapig Várdaszűz voltam. Ebben a kicsiny szakmában ez nagy szó, ezért igyekszem is úgy tenni, mint aki már évek óta visszajár. Megérkezésünk után Köllő Katával felmegyünk az irodába intézkedni, aki sorra csodálkozik rá a helyszínt illető változásokra, és magyarázza, hogy mi hogyan volt régebb.

Valahogy ez a bensőségesség határozza meg az első két előadást is. Eleinte nehéz is koncentrálnom, hiszen minden olyan közeli és meghitt, az előadások is hirtelen és mintegy véletlenszerűen kezdődnek el, hiányzik például a telefonok kikapcsolására figyelmeztető szignó. A Kosztolányi Dezső Színház Sziveri-előadásába ezért lassan és nehezen kapcsolódom be, de aztán sikerül, és azután egyre jobban tetszik.

Másnap a szakmai beszélgetésen Szűcs Katalin Ágnes elmondja, hogy a látszat ellenére az első nap két előadása nagyon sok mindenben hasonlított. A mozgásszínházi elemekkel operáló és érzékekre ható Az ember komédiáját a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Hogyne, drágám! című zenés tragikomédiája követte, amelyet Székely Csaba írt, Sebestyén Aba rendezett és eredetileg szilveszterre készült. Ahogyan a szabadkai előadásban, itt is sok szó esik a kisebbségi magyarságról, illetve román-magyar és magyar-magyar ellentétekről. Az utóbbi előadás viszont a vígjáték, musical és politikai szatíra műfaji egyvelegében és (ön)ironikus, néhol kabarészerű poénokban fogalmaz a kisebbségi identitásról, egyszerre teremtve meg az esélyt arra, hogy könnyedén közeledjünk ehhez a kényes és érzékeny témához, de ki is nevethessük saját, szánalmas patetikusságunkat. Másnap kiderül, hogy a szövegkönyv tulajdonképpen a próbafolyamat alatt született, és ez részben magyarázatot ad arra, hogy miért maradt bennem hiányérzet az előadás megnézése után. Bár rengeteg jó lehetőséget és számos izgalmas jelenetet tartalmazott, a produkció nem volt elég feszes és profi, sem elég fanyar és reflektív, és most már félig-meddig értem is, hogy miért. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy ilyen szigorú szabályokkal és sajátos dramaturgiával rendelkező műfaj megbírja a work in progress módszert. Kár, mert egyébként sokat lehetett nevetni a három óra alatt, és még többet és jobban is lehetett volna. Nevetni pedig olyan ritkán szoktunk/tudunk a színházban.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa