Bíró Árpád: Váradról Várdára

Bíró Árpád: Váradról Várdára

Kisvárdai fesztivál(napló), június 22.

Fotó: Alkésztisz – Rab Zoltán. A patkányok – Szkárossy Zsuzsa

Amikor Kisvárdára készültem, mindenki jó tanácsokkal látott el: volt, aki a strandot említette, mások a laza, osztálytalálkozós hangulatot, de volt olyan is, aki az éjszakákba nyúló szerkesztőségi munkára szeretett volna – ha másképp nem is – lelkileg felkészíteni. Arra viszont senki sem tudott és nem is tud tuti receptet adni, hogy miként lehet ötezer karakterbe belefoglalni egy fesztiválos második napot. Mert ugye van itt merítés: hangulatképek a nézőtéren, csendéletek a fesztiválsátorban, meg emellett előadások is. Ez az „emellett” marad csak a szerkesztőknek, akik sajátos életformájukból kifolyólag éppen akkor dolgoznak, amikor a kisvárdai művészlelkek egy hangos csendéletté állnak össze.

Persze, igazán nem mellékes, hogy mit láttunk vasárnap, hiszen a Magyar Színházak XXVI. Kisvárdai Fesztiváljának második napján egy versenyen kívüli és két versenyelőadás is terítékre került. A hátramaradó kb. négyezer karakterben ezekről szeretnék beszélni.

A programban elsőként a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatkozott be Alkésztisz című produkciójukkal. Az előadást, amely az idei POSzT zsűrijének különdíját is kiérdemelte, Sorin Militaru jegyzi, aki Székely Csaba újragondolt szövegével együtt kívánja megteremteni az euripidészi szöveg kortárs olvasati lehetőségét. A programfüzet szerint az ünnepelt kortárs író „jelenkori történetet farag”; ennek kapcsán azonban felmerül a kérdés: kell-e, és ha igen, hogyan lehet aktualizálni az antik szüzsét úgy, hogy ne csupán formalitás maradjon mindezen törekvés.

A vásárhelyiek Alkésztisze mindenképpen kortárs környezetben játszódik: egy tehetős család készülődik vacsorához. Nem az összetartozás, hanem a feszültség ideje ez: felvillantja azokat a vonalakat, amelyek mentén a szereplők viszonyrendszere megkonstruálódik. Mindez azonban felszínes gesztus: sem a szöveg, sem pedig a rendező nem játsza ki eléggé a helyzetben rejlő potenciált, így mondatok, konfliktusok maradnak függőben.

A család vacsoráját váratlan vendég zavarja meg, maga a halál, akinek a felbukkanása az, ami valójában árnyalja a szereplők jellemeit. Sőt mi több, helyzetet teremt a játékra – amellyel aztán csak kevesek és keveset élnek. Admétoszért (Bányai Kelemen Barna), a család nagyrabecsült férfiújáért jött el Thanatosz (Sebestyén Aba), és mivel senki más nem vállalkozik arra, hogy kiváltsa a családtagot, a mindeddig jelentéktelennek tűnő, mellőzött Alkésztisz (Tompa Klára), a feleség áldozza fel magát. Áldozata a krisztusi gesztussal egyenértékű – ennek vizuális megjelenítési formája a padlózat ikonszerű kivitelezése is. Még kérdéses számomra, hogy mennyire volt hiteles a pokoljárás jelenete, az viszont kétségtelen, hogy akusztikus és vizuális megjelenésében hatásosnak (hatásvadásznak?) bizonyult, Vlaicu Golcea munkájának pedig vitathatatlan érdeme van abban, hogy legalábbis zeneiségében megszünteti a helyszín és a helyzet adta klisékockázatot.

Az Újvidéki Színház A patkányok című előadásával társulat és közönség egyaránt volt mit kezdjen, annak ellenére, hogy Hauptmann szövege nem adta könnyen magát. Már csupán abból az egyszerű tényből kifolyólag sem, hogy mintegy esettanulmány-szerűen sorakoztatta fel egymás mellé a nyomor különböző formáit, melyek közös, kiábrándító tapasztalata az elpatkányosodás gesztusa lesz. Ebben a folyamatszerűségben pedig úgy válik meghatározóvá egyes szereplők jelenléte, hogy közben az egyéni teljesítmények egy nagy, közös munkába tagolódnak be. Még írhatnék a térről, aminek az arányait a kisvárdai színpad felborította, meg arról is, hogy az első részt kicsit hosszúnak ítéltem meg, de jelenleg elragadtatott vagyok, és borzasztó késztetést érzek, hogy

  1. Újvidékre költözzek
  2. közelebb költöztessem az Újvidéki Színházat magamhoz.