VÁLTOZÓ TEREKBEN - interjú David Buchbinderrel

VÁLTOZÓ TEREKBEN – interjú David Buchbinderrel

A Játéktér 2013 tavaszi számából.

David Buhcbinder zenész, zeneszerző, a Diasporic Genius alapító-igazgatója. A vele készül skype-konferencia rövidített, szerkesztett változatát közöljük. A kérdéseket összeállította: Fodor Piroska, Légrádi-Nagy Melinda, Sipos Noémi és Tompa Enikő.

David Buchbinder Torontóban, Kanadában él és alkot. Eredetileg többszörösen díjazott zenész (film, színház, televízió és koncertek számára szerzett zenét), aki trombitán játszik és több zenekarnak is vezetője (Flying Bulgar Klezmer Band és Medina), most éppen több kultúrát felölelő interdiszciplináris projekteket vezet és hoz létre. Jelenlegi projektje, a Diasporic Genius[1] egy olyan összművészeti koncepció, amelyet elsősorban a torontói bevándorlók számára hozott létre azért, hogy számukra fizikailag és pszichológiailag is megváltozott környezetet hozzon létre. Magyarországi zsidó család leszármazottjaként David saját történetén keresztül is értelmezi a bevándorlás kérdését, így történt, hogy ő lett Torontóban az első Ashkenazi fesztivál szervezője, valamint hogy 2012 nyarán Magyarországra érkezett, hogy felkutassa családja gyökereit.

A marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, Kulturális Menedzsment mesterszak másodéves hallgatói 2012 őszén skype-on keresztül készítettek interjút David Buchbinderrel. Kérdéseik elsősorban a kulturális, etnikai és művészeti sokszínűséget, a művészet és mindennapi élet összefüggéseit érintették, és felmerült egy, a város újjáépítését szolgáló merész kezdeményezés is.

Zenészként határozod meg magad – jazz és világzenei formációkban vagy trombitás, valamint ismert zeneszerzőként alkotsz – hogyan lettél érdekelt társadalmi kérdésekben?

Valószínűleg több oka is van ennek, de kezdjük például a városokkal, amelyekben élünk – a környezetre mindig különösen figyeltem. Számomra a mindennapi és a kreatív élet elválaszthatatlan. Figyelem, ahogy a művészet hat: ahogyan zene, a festmények hatnak rám, sőt a fizikai tér is hatással van rám és másokra. Azt hiszem, ez mindig is érdekelt engem, annak ellenére, hogy hosszú ideig nem is voltam tudatában. Megnézek egy épületet és figyelem, milyen érzéseket kelt benne. Tulajdonképpen ez esztétikai kérdés: melyik az a tér vagy épület, amely inspirál és melyik az, amely taszít. Érdekes, ahogy ez a vonzás különbözik, mivel a belvárosban, ahol lakom, minden inspirál, viszont minden, ami a II. világháború után épült, taszít. Tehát leginkább ezekre az érzésekre figyelek.

A másik ok, amiért ezt a projektet elindítottam, hogy szeretem az embereket, szeretem a történeteiket, a lelküket. Számomra ez olyan, mint a táplálék. Zenészként a legnagyszerűbb élmény az, amikor az embereket elviszed egy utazásra, beleviszed őket egy történetbe, amelyet hangokon keresztül közvetítesz. És szeretek olyan alkotásokat létrehozni, amelyek önmaguk felé fordítják az embereket. Körülbelül ez a háttere az én érdeklődési körömnek.

Mi volt az első projekted?

Az első nagy szervezésem egy fesztivál volt: New Jewish Culture (Új Zsidó Kultúra). Akkoriban már zsidó zenét (Klezmer) játszottam, amely éppen újjászületőben volt. Egy Kelet-Európából bevándorolt zsidó család második generációjába tartozom, de az arra a régióra jellemző zene (Jiddis) még nem volt itt jelen. A kelet-európai zsidó kultúra átöröklődött a nagyszüleimmel, de a szüleimben és bennem már nem élt. Öt éve dolgoztam zenészként, amikor adódott a lehetőség, hogy Torontóban, a Harbourfront Centre-ben, létrehozzunk egy fesztivált. Ez egy nagy kulturális központ, öt-hat külső és belső előadótérrel, és gyönyörű, víz melletti parkkal. Mindez 1995-ben volt: Ashkenaz Festival-nak neveztük el; az új Jiddis kultúra fesztiváljának. Az Askenázik a kelet-európai zsidó közösség tagjai, nyelvileg a Jiddishez köthetők. Ez a mi fesztiválunk, a mi kultúránk, amelyet fontos megünnepelni és megosztani, de a legfontosabb mégis az, hogy ez hogyan kapcsolódik Torontó sokszínű kultúrájához. Amikor a fesztivál helyszínére érkezel és végigjárod ezt az óriási területet – képzeljük csak el; ez egy hatalmas helyszín szabadtéri koncertek, színházi előadások és kiállítások számára – az összkép egy varázslatos világot tár eléd, mintha egy álomba kerülnél, egy egészen új tapasztalásba, amely természetesen ebben a kelet-európai világban gyökerezik, és az ottani a zsidó kultúrában. Érzed a régi és a kortárs formák kontinuitását, a zsidó kultúra és a város többi részének összefonódását, amelynek szervességét minden látogató vagy néző résztvevőként éli meg.

Nagyjából hány nemzetiség vesz részt ezen a fesztiválon?

Toronto a leginkább sokszínű város a világon. Még akkor is, ha kisebb, mint New York vagy London, sokkal több itt a bevándorló. Egy felmérésben egyszer azt olvastam, hogy nagyjából 60 különböző nyelvet beszél egy körülbelül ezer lakos számláló közösség. Szóval

az Ashkenaz Festival volt a legnagyobb rendezvény, amelyet szerveztem, ameddig el nem kezdtem a Diasporic Genius-al foglalkozni. Persze mindeközben zenéltem és dolgoztam és ez befolyásolta leginkább a mostani projektemet: hogy olyan multidiszciplináris eseményeket alkossunk, amelyek – ahogyan én nevezem ezt – a felszín alatt futó kulturális DNS-t működtetik. Arra gondolok, hogy a hagyományos kulturális formák egy új alkotás forrásaként szolgálhatnak.

Ez jelentette a Diasporic Genius kezdetét?

Igen, ekkor már hat éve hasonló rendezvényekkel foglalkoztam, és a feleségemmel együtt már létrehoztuk az első multidiszciplináris show-t, az Imagine the Sound of Peace -t (Képzeld el a béke hangját). Egyszer csak ráébredtem, hogy erősebb kapcsolódásra, résztvevőkre van szükségem. Miközben többeknek elmondtam az elképzeléseimet, valaki a következőkkel provokált: “És mindez hogyan fér össze? Show-kat akarsz létrehozni, kis közösségekben akarsz emberekkel foglalkozni és a békéről beszélni – mi a közös mindebben? Szerintem felejtsd el a show-kat és foglalkozz csak a többivel.”

Ez azt jelenti, hogy a nézőket változtattad játszókká, résztvevőkké alakítottad valami módon?

Eleinte nem. Először csak körbevettem a nézőket az alkotókkal, előadókkal, zenészekkel. Minden a nézők közt és körül zajlott – megtehettük, mert egy óriási raktártérben történt az egész. Amikor a Diasporic Genius indult, eszembe jutott a két évvel azelőtti provokatív kérdés, és hirtelen megvilágosodtam: átláttam, hogyan működtethető együtt minden, amivel eddig foglalkoztam, hogy mindez miképpen kapcsolódik össze.

Mindenekelőtt ott van a sok különböző kultúra Torontóban, amelyek összekapcsolódnak, hogy új zenét, új alkotásokat hozzanak létre. Aztán ott van a megépített tér problematikája: a tény, hogy a városunk egy olyan lelketlen formában épült ki, amely nem támogatja a közösséget, a helyi gazdaságot és az emberek közti kapcsolatot sem. Mindezt egyszerre magam előtt láttam és rájöttem, hogy ezen úgy lehet segíteni, ha használjuk a hétköznapi ember képzeletét, hiszen a kreativitás, a képzelet az, amellyel minden ember egyformán rendelkezik. És úgy gondoltam, ha mindezt felszínre tudjuk hozni, a hétköznapi emberekben, a művészekben, akkor el lehetne jutni odáig, hogy közösen építsük át a gazdaságot, a közösséget, az építészetet: szó szerint átformálhatnánk a várost. Torontóban nincsenek terek, kávézók, ahol az emberek összegyűlhetnek. Csodálatos kávézó-kultúránk van, de nem visszük ki a közterekre, pedig a terek, piacok az emberiség történetében mindig a kereskedelem, az ünnep és fejlődés alapját szolgálták. Valahogyan ezt a régi világot kellene visszahozni úgy, hogy 21. századi falu központokat és városi tereket építsünk. És mindezt elérhetjük úgy is, hogy nem egy befektető vagy az önkormányzat mondja: “építsetek egy teret és vegyétek rá az embereket, hogy használják”. Amit tehetünk, az, hogy az emberek kapacitását, beleszólását növeljük a közösségen belül és velük együtt kezdünk el fizikailag tereket átformálni, újakat építeni, a kreativitáson és művészeten keresztül.

Úgy gondolom, mindannyiunknak hasznos tapasztalat, hogy a dolgok nem indulnak el olyan könnyen és gyorsan, hogy néha nehéz az embereket meggyőzni, bevonni, és hogy mindehhez rengeteg türelemre van szükség. David, te hogyan tudtál embereket vonzani ehhez a projekthez?

Türelmetlen vagyok, azt akarom, hogy a dolgok gyorsan történjenek meg. Amikor van egy elképzelésem, amelyet én látok, arra számítok, hogy az mindenki más számára is világos. Azután nagyon frusztrált leszek, mert azt hiszem, elegendő, ha kinyitom a szám és beszélni kezdek, és az emberek ugyanazt látják majd, amit én. De ez nem így működik. Sok időbe telt, amíg ezt megértettem, és ezért arra kényszerültem, hogy kitaláljam, hogyan tudom elmagyarázni, amit csinálunk, hogyan írjak, hogyan kommunikáljak róla. Hadd jegyezzem meg, hogy a közösség, amelyben dolgozunk nagyjából egy új, háború utáni létesítmény.

Szóval pontosan olyan létesítmény, amilyet ki nem állhatsz?

Igen, ez érdekes. És ezt itt egyébként a természetes környezet formálja. Torontó legnagyobb völgyének a szélén van, ez határozza meg az egész épületegyüttest. Nagyjából úgy fest, mint egy patkó. Egyetlen fő út van a völgyben, ahol alacsony épületek vannak, és ezeket veszik körül a völgyön kívüli felhőkarcolók. Mindennek a közepén van egy park és amellett egy bevásárlóközpont, amely ez idáig az egyetlen közösségi teret jelenti. Az egész a hatvanas években épült, eredetileg, mint hivatali lakópark, olyan 12 000 középosztálybeli ember számára. Eleinte ők is laktak itt, de hamarosan ideköltöztek a bevándorlók, akik 1965-től és 1970-től több hullámban érkeztek. Nagyon sikeres volt akkor. Az emberek ideköltöztek, megvetették a lábukat az országban, majd a legtöbbjük továbbállt. Akkoriban egy bevándorló gyári munkásként is megengedhetett magának egy házat, és így is tett. Ma ez lehetetlen, hiszen egy ház túl sokba kerül, így sokan itt ragadtak. Az elmúlt húsz év alatt a közösséget macedónok, görögök, ciprusiak, magyarok, romák (Magyarországról például sokan érkeznek mostanában), pakisztániak, afgánok, indiaiak, Sri lankaiak, bolgárok és afrikaiak alkották. A környező negyedekben pedig jamaicaiak és Nyugat- indiaiak is laknak. Angol nyelvű kanadaiak is élnek itt az idősebb generációból. Hihetetlenül változatos élmény, ahogy leülsz a bevásárló központban, és az egész világ elsétál melletted. És persze minden nemzetiség hagyományos étele megtalálható. Kevés jövedelmű, de jól képzett emigráns közösség. Rengeteg olyan ember van itt, aki nem használja azt, amit tanult. Tehát elvesztegetett emberi erőforrásról van szó.

Nehezebben találnak munkát azért, mert bevándorlók?

Kanada szívesen látja a képzett munkaerőt és aztán ellehetetleníti őket. A foglalkoztatáshoz kanadai munkatapasztalatra van szükségük, ami nincs, tehát nem kapják meg a munkaköri hitelesítést. Ahhoz, hogy hitelesítést kapjanak egy szakmában, nagyon nehéz vizsgákat kell letenniük. Valójában egész Észak-Amerikában ezen a vidéken a legmagasabb a PhD-vel rendelkezők hányadosa. De itt most nem ez a lényeges. Ez a projekt minden rétegből jövő embert szívesen fogad, azokat is, akik nem rendelkeznek magas képzettséggel. Egy évvel ezelőtt, pontosabban tizennégy hónapja elkezdtem történet körökkel (story circles) dolgozni. Miért éppen történet-körök? Mert megértettem, hogy a történet a legjobb motor, a legjobb eszköze annak, hogy az emberekből felszabaduljon a tudás, hogy kapcsolatba lépjenek a kreatív képzeletükkel, és hogy új történetet alkossanak abban az új térben, ahol élnek.

Tehát ezzel dolgoztam: egy helyi közösségi egyesület segítségével heti találkozókat szerveztünk és elkezdtük a történet-köröket. Miközben már javában dolgoztam, Inge Lise Oelrich, aki Svédországban ugyanezzel foglalkozik, valósággal kitanított, tréningezett engem heti skype-beszélgetéseinken; ilyenkor mindig tanultam valami újat, majd elmentem a körbe és kipróbáltam. És mindennek azonnali hatása volt mindannyiunkra. Azonban nem növekedett. Egy kis csoporttal dolgoztunk, akikkel nagyon előrehaladtunk, de nem sikerült új embereket behozni. A résztvevők nagyon szerették, de nem tudták elmagyarázni a külső embereknek, hogy miről is van szó. Én arra számítottam, hogy elkezdjük, és az emberek jönnek majd és a történeteknek formát adunk a művészetek által, a tudomány és matematika vagy városi tervezés által. Hiszen ez nem korlátozott: nem úgy működik, hogy egyik oldalon az élet, másikon a művészet. A művészet összefonódik minden más emberi tevékenységgel.

Csodálatos eredményeket értünk el, kicsit több mint egy év alatt, de a munka nagy kihívás volt, mivel senki nem értette igazán, miről is beszélek. Részleteket értenek, de nem látják az összképet. Ezért a munka lassan ment, de amikor úgy éreztük, tavaly júniusban, hogy készen állunk, megtartottuk az első fesztiválunkat. Azután ismét fejlődött a dolog lassanként, míg az elmúlt hónapokban nagy fordulatot vettünk. Idén ősszel kaptunk egy helyet a bevásárló központban, létrehoztunk egy kreativitás központot és hirtelen elkezdtek jönni az emberek. Még mindig nem tudják, mit csinálunk, de azt látják, hogy művészettel foglalkozunk.

Még most is hetente találkoztok?

A bevásárlóközpont tulajdonosai akkor ingyen és meghatározatlan időre adták ki nekünk a teret. Valójában ma már nincs is meg, mert végül bérbe adták valaki másnak.

Nagyon szépen kialakítottuk a helyet és elkezdtük a történet-köröket, a kreatív műhelyeket tartani, még szüreti fesztiválunk is volt. Az emberek eljöttek: körbeültünk és beszélgettünk – olyan hellyé vált, ahová be lehetett ugrani. Ez több volt, mint heti egy alkalom. Egy adott ponton azt hittük, elveszítjük, ezért mindennapossá tettük, csak hogy több embert vonzzunk. Több egyesület is meghívott, hogy náluk is tartsunk hasonló foglalkozásokat. És ebből rájöttünk, hogy az egész történetmesélésben a legjobb dolog, hogy hordozható. Úgyhogy most egyik célunk az, hogy kialakítsunk egy módszert, amelynek segítségével cégekhez, szervezetekhez, különálló csoportokhoz tudunk embereket küldeni, hogy történet-kört tartsanak. Csapatépítő jellege van, és bármikor, ha kihívás vagy probléma elé kerül az ember, az én tapasztalatom szerint ez az egyik legjobb eszköz, amihez folyamodhat. Tehát az alkalmazási lehetősége óriási. Látjuk annak a lehetőségét, hogy ez a program kinövi az adott közösséget, sőt akár az országot is. Úgy gondolom, van rá esély, hogy nemzetközi szintűvé növekedjen.

Persze vannak kihívások, például azokkal, akik nem szeretik a bevándorlókat. A bevándorlóknak is megvan a maguk problémaköre. Engem leginkább az érdekel, hogy egy új kultúrát hozzak létre, ahol a különböző kultúrák együtt áradnak. Nem egy mozaik darabkái vagyunk. Ez egy képlékeny platform, amit, úgy vélem, meg kell osztani a világgal.

A nyáron voltam Magyarországon és Szerbiában, ahol óriási problémák vannak: az emberek nem értik meg, hogy mindannyian ugyanahhoz az emberiséghez tartozunk, hogy mindenki rendelkezik tehetséggel, ami varázslatos dolog, amit a világnak adhat. És ezt most ott nem tisztelik.

Kanadában van esély arra, hogy sokkal előbbre haladjunk, hogy egy olyan új képet alkossunk meg, amelyben az emberek nem úgy dolgoznak együtt, mint egy óriási vegyes-levesben, ahol nincs különbség a kultúrák közt. Inkább csak sokkal rugalmasabbakká válnak, oly módon, hogy gyakorlatilag megalkossuk azt a 21. századot, amely azoké a városoké, helyeké, közösségeké, országoké lesz, akik rájönnek, hogyan lehet ezt a közösséget elérni.

Fel tudsz idézni egy-két olyan történetet, amelyek különösen fontosak számodra? Megosztanád őket?

Van pár egyéni példám, de előbb hadd jegyezzem meg, hogy hosszú távon ugyanazokkal az emberekkel vezetni egy ilyen kört azt jelenti, hogy kialakul benned egy részletes kép minden egyes ember tapasztalásairól. És rendkívüli dolog, hogy anélkül, hogy konkrétan rákérdeznék részletekre, a történetekből nagyon sokat lehet megtudni a helyi gazdaságról, közösségről, a terekről.

Szóval van egy nő Afganisztánból, aki született tehetség. Az ő történetéből tudom, hogy milyen a faluja, milyenek a házak, hogyan építkeznek, hogy az ablakaikat bizonyos szögben helyezik el ahhoz, hogy bejöjjön a fény, és a hegyek, amelyek annyira fontosak nekik, látszódjanak. Tudom, hogyan zajlanak az ünnepek, hogyan szervezik a piacot – mindez az ő személyes tapasztalatain keresztül olyan, mint egy kincs, amely bennem is és a többiekben is tovább él.

De az utóbbi hónapok egyik legcsodálatosabb élményét az első gyakornokunk okozta, aki pakisztáni. Tavaly fejezte be a középiskolát és jelenleg a történet-körök és a közösségi építő munka gyakornoka. Vele pár hete kétnapos műhelymunkán vettünk részt, Inge Lise Oelrich, a történet-körök svédországi megalapítójának vezetésével.

És a műhelymunka során volt egy revelációja a képzeletről. Olyan volt, mint egy vallásos kinyilatkoztatás, amikor a gyakornokuk ezt mondta: “Hirtelen megértettem a képzeletem erejét, felfogtam, hogy nincs határa, most már értem, hogy bárhová el tud vinni.” A lány szinte lángolt, égtek a szemei az elragadtatástól. És ő az, aki most velünk dolgozik.

És itt egy utolsó történet, ami azért is érdekes, mert a legelső történet-körben bukkant fel. Egyik titkunkat most elárulom: amikor először vesz részt valaki ilyen foglalkozáson, az első kérésünk, hogy mondja el a neve történetét. Sok minden lehet egy névben: hogy ki adta, mit jelent – ha jelent valamit –, hogy miképpen szólítanak az emberek. A közösség egyik, mára már egyik legmeghatározóbb tagja ebben a körben ébredt rá arra, hogy a neve nem csupán annyit jelent, hogy a nagybátyjától származik. Hirtelen felismerte a kettejük kapcsolatát: mindent, amit öntudatlanul is átadott, tanított neki.

Hat évvel azelőtt, amikor Torontóba érkezett, hamar egyfajta közösségi szervezővé vált: segített egy park átalakításában és azon fáradozott, hogy összehozza az embereket. És a történet-kör volt az első alkalom, amikor rájött, hogy mindebben a nagybátyja munkáját viszi tovább, aki Indiában fontos közösségi vezető volt, és sokat dolgozott a közösség átformálásán. Ennek ő gyerekként szemtanúja volt, ezt vitte tovább – és ez a felismerés teljesen új utat és energiát adott az addigi munkájának.

Ezek szerint vannak standard kérdések, úgy mint a „mondd el a neved történetét”. Tudnál még ilyet említeni?

A történet-körben három-négyféle formát alkalmazunk. Előbb van a személyes történet, aztán a népmese vagy bölcseleti példázatok – olyan kultúrtörténetek, amelyek vallási vagy nemzeti eredetűek –, és a harmadik a kitalált, improvizált történet, amelyet ott helyben alkotsz, az előző kettő felhasználásával. Ezek tárják fel leginkább a személyiséget. Mindhárom formában jól kidolgozott munkamódszerünk van.

A személyes történetben elmondhatsz történeteket a hajadról, a kezedről, akár az egész testedről, de megoszthatsz valamilyen tapasztalatot, vagy beszélhetsz az emberi kapcsolataidról, helyekről, ünnepekről, megpróbáltatásokról, a kultúrádról. Szóval ebbe minden beletartozik, ami rólad vagy a te életedről szól: utazások, veszteségek, játszmák. Például azt mondom, gondolj egy olyan személyre, aki a legfontosabb volt számodra gyerekkorodban –lehet ő az egyik szülő, vagy báty, nővér, vagy bárki más, például egy tanár, vagy valaki, akivel életedben csak egyszer találkoztál. Hagyd, hogy a képe megjelenjen előtted és utána meséld el annak az embernek a történetét. Nem egyszerűen csak mesélni fogsz róla: lényeg egyfajta képleírásban van, ami így megragadható.

Hogyan lehet tőkét hozni egy ilyen projektbe? Egyáltalán, lehet valami pénzt vonzani egy ehhez hasonló kezdeményezésbe? Meg lehet győzni cégeket vagy magánembereket, hogy támogassák?

Eddig támogatásokból éltünk, a munka természetének köszönhetően pályázhatunk művészeti tanácsoknál, alapítványoknál. Nemrég kaptunk egy alapítványtól támogatást, mert érdekli őket a történet-kör mint felnőttoktatási program. Vannak magántámogatóink is, például egy építkezési vállalat is adományozott, és ebben az esetben a mi feladatunk az, hogy felfedezzük, hogyan lehet ezt a befektetést felhasználni.

Van egy óriási kulturális fesztivál, amely szorosan kötődik az évszakokhoz és bemutatja a munkát, amely a közösségen belül történik. Ez akár egy kulturális központtá is fejlődhet, amely a mi célunk lesz, ha ezzel a módszerrel haladunk tovább. Ezek a fesztiválok bár közösségi szintűek, művészileg magas színvonalat hoznak: összekapcsolják a profi alkotókat közösségi csoportokkal, és valami egészen újat hoznak létre. Ez nem csak egy helyes kis kulturális fesztivál, ahol van egy kis ez meg egy kis az –ami elég konzervatív és hátra tekintgető dolog lenne –, hanem olyasmi, amilyet még senki nem látott korábban. Egy ilyen a városra nézve is kedvező, hiszen felhívja rá a figyelmet, új befektetőket hoz és lassan olyan hellyé alakul, ahol asz emberek szívesen laknak. Ebből az ötletből kiindulva éppen most tárgyaltunk mikro-hitelek ügyében egy bankkal, hogy egy példát mondjak.

Melyek a hosszú távú elképzeléseid: át szeretnéd építeni egész Torontót, szeretnéd, ha a történet-kör beutazná a világot? Mi a végső cél?

Nos, ahogyan a barátom is ráébredt, hogy a képzeletének nincs határa, úgy ennek a munkának sincs. Nagy valószínűséggel ez egy forradalmi modell lesz a civil fejlesztésben, ami segíti alakítani és re- integrálni a gazdaságot és a városi építkezést a közösségi életbe.

Középpontban a kreativitás, a közösség és az ünnep áll. Nem beszélhetünk erről sohasem eleget: úgy gondolom, hogy évszázadok óta a legzseniálisabb emberi innováció az ünneplés. Szerintem létrejöhetnek majd különböző bázisok szerte a világban, és ebben az a jó, hogy nem úgy kell elképzelni, mint egy franchise-t, hiszen mindenik különbözik majd, mindegyik egyedülálló lesz a maga módján, és minden közösség maga fedezi majd fel a lehetőségeit. És lesznek olyanok, akik majd későn kapcsolódnak be, lesznek olyanok, akik majd egyszerűen építenek valamit a városi park körül, mert ez lesz a közösségük hasznára, meg olyanok is, akik húszemeletes házakat építenek és kávézókat és piactereket és előadó-tereket. Úgy vélem, hogy a dolog nyitja az alapgondolat komplexitásában rejlik és abban, hogy nem méretre szabott dolog. Olyasmi, amit mindenki magára szab.

fordította: Bogdán Zenkő



[1] A Diaszpóra Géniusza a projekt nevének a szabad fordítása.