Valaki melléd fekszik és támogat

Borítókép: Varga Csenge-Orsolya, Jézsó Melissza, Nagy Imola (osztályvezető), Simon Júlia-Annamária.

Csoportos interjú Jézsó Melisszával, Simon Júlia-Annamáriával és Varga Csenge-Orsolyával, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős teatrológia szakos hallgatóival. Az interjút készítette: Székely Anna.

Aki a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakára jelentkezik, egy igazi családba csöppen. Attól a pillanattól kezdve, hogy a három évfolyam először találkozik az évnyitón a harminchármas teremben, számíthatnak egymásra. Másodévesként bizton állítom, hogy végzős teatrológia szakos hallgatóinkra nővéreinkként tekinthettünk, amíg volt szerencsénk együtt a teatrológia-családhoz tartozni. Ez idő alatt igazán megismerhettük egymást. Bemutatnám kedves nővéreimet: Jézsó Melisszát, Varga Csenge-Orsolyát és Simon Júlia-Annamáriát! És milyen csodálatos gondolataik támadtak, micsoda gondolatok!

Ebben az évben ti voltatok a rangidősök az egyetemen. Visszatekintve milyen érzés volt a teatrológia-család legkisebb tagjának, elsőévesnek lenni?  

SIMON-JÚLIA ANNAMÁRIA: Az elsőévet egy teljesen másfajta egyetemi létnek éltem meg, mint az utóbbi kettőt. Már önmagában az is számottevő különbség volt, hogy akkor még hatan kezdtük a képzést; később két osztálytársunk rendező, egy pedig színész szakra jelentkezett át. Alapvetően a teatrológiai képzés elsőéves tanrendje beavató jellegű és rendkívül intenzív, mondhatni mélyvíz volt. Szerencsére nagyon kedves és segítőkész felsőbb éveseink voltak. Volt velük egy közös óránk, amelyen csomót játszottunk. Mi még izgultunk a drámajátékok miatt, ők meg állították: „Addig jó, míg játszotok! Nagyon fog majd hiányozni.”

VARGA CSENGE-ORSOLYA: Nem hittem nekik. 

JULCSI: És most nagyon hiányzik. Az évfolyamok közötti kapcsolathoz hozzátartozik az is, hogy másodéven volt rendezős műhelyünk, amikor veletek is együtt tudtunk működni. Az ötlet az volt, hogy a szerepek (színész, rendező) a teatrológia szakon belül legyenek kiosztva. 

CSENGE: Elsőéven talán jobban benne voltunk az egyetemi „lecsóban”. Inkább színisekkel, médiásokkal keveredtünk-kavarodtunk. Másodévtől elkezdtünk összecsiszolódni más teatrológia osztályokkal. Októberben, amikor Melissza és Julcsi gyakorlatozott, a többiek pedig átjelentkeztek más osztályokba, egyedül maradtam, és nagyon furcsa volt minden. Ti befogadtatok engem, az egyetlen olyan másodévest, aki fizikailag jelen volt az egyetemen. Ez volt az első nagy, teatrológia szakos osztályok közötti élményem.

JÉZSÓ MELISSZA: Nekem az elsőév volt a kedvencem: minden nagyon új volt, mindenki kedves volt mindenkivel. Fontos mozzanat volt az, amikor két hét után fesztiválra küldték az osztályt, ott össze tudtunk csiszolódni. Még fogalmunk sem volt a blogolásról vagy a kritikaírásról, de nekivágtunk! 

Ahogy mondtátok: hatan kezdtétek, hárman maradtatok. Két éve ti vagytok a Három nővér. 

JULCSI: Irina.

CSENGE: Mása.

MELISSZA: Natasa. Olgát kiírtuk. Szeretem, hogy ilyen családias volt a hangulat. A tanároknak is könnyebb volt figyelniük ránk, a visszajelzésekre is több idő jutott. Hárman éldegéltünk, majdnem együtt is laktunk!

CSENGE: Amikor felkészítőkre jártam, többen mondták: a teatrológiának az a gyengéje, hogy egy ponton kiürül az osztály. Bár akkor még nem ismertem a leendő osztálytársaimat, csak Bencét, elhatároztuk, hogy nem mi leszünk az az osztály, ahonnan elhajóznak. Ahányan kezdjük, annyian fogjuk elvégezni! Ez totálisan megváltozott. Tényleg három-nővérek vagyunk. 

JULCSI: Nem olyan áldott állapot ilyen kevesen lenni. De ezzel nem vagyunk egyedül. Különlegesnek inkább a tavalyi végzős évfolyam számít, ők heten végeztek, ami ezen a szakon rekordlétszám. Számomra ezek a kis osztályok érthetetlenek valahol, mert bár persze túltelített a szakma, és nincsen szükség ennyi irodalmi titkárra, dramaturgra, kritikusra, ez mégis egy nagyon jó képzés. A teatrológia a színház bármely területével foglalkozó ember számára releváns alapképzés tud lenni. Viszont azt gondolom, hogy a volt csoporttársaink, Rózi, Lili és Bence, most jó helyen vannak. Nagyon örülök, hogy váltottak, annak ellenére, hogy hiányoznak. 

CSENGE: Bár mi is jó helyen vagyunk.

Mi sodort a színházi szakma irányába? Honnan jött az ötlet, hogy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre, teatrológia szakra jelentkezzetek, erre a „jó helyre”? 

CSENGE: Amikor kicsi voltam, nem szerettem a színházat; a bábszínházban sem hittem igazán, kerültem a nézőtereket. Bármit elkövettem, hogy ne kelljen odamenni. Aztán tizennégy évesen kitaláltam, hogy színháztörténész leszek. Marosvásárhelyi lévén, amikor a líceumi éveink alatt a legjobb barátnőmmel eljöttünk a Köteles utcába cigizni, vagy hazafelé elmentünk az egyetem mellett, mindig mondtuk egymásnak: nem baj, majd egyszer a kapun belül leszünk mi is, nem csak leskelődünk befelé. Aztán eltelt tíz év, és én eljöttem teatrológiára, azzal a vággyal, hogy kritikus leszek, de semmiképp sem dramaturg. Utána, amikor elmentem gyakorlatra, rájöttem, valójában sem kritikus, sem színháztörténész nem akarok lenni, mert ez a dramaturgi munka tényleg vagány. Tíz-tizenegy évvel később behoztam a kapun belülre a kamaszkori álmomat. 

MELISSZA: Egy amatőr színtársulatban nőttem fel, már nagyon kicsiként eldöntöttem, hogy színész leszek. Jelentkeztem színész szakra, de nem sikerült bejutnom. Aztán pótfelvételi előtt felfigyeltem a teatrológia szakra, utánanéztem, és azt gondoltam, nem is lehet annyira rossz. Felvételiztem, és nem bántam meg. Megszerettem a tantárgyakat, a tanárokat és az osztályt is. A színházzal kapcsolatos vágyaim valóra váltak. 

JULCSI: Az első élményem a színházzal a zalaegerszegi Griff Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnikája. Gyerekszereplőt kerestek az egyébként bábelőadásba. Bár én kisebb voltam, mint ahány évest kerestek, a nagymamám mégis úgy döntött, ilyen apróságokra nem adunk. Az újságban látta a hirdetést, elvitt a felvételire. Végtelenül beszédhibás voltam, de felvettek. Az a szomorú, hogy alig-alig emlékszem a dolgokra, inkább csak a hangulata maradt meg: ahogyan fél évig ingáztam az óvoda és a színház között, és úgy tanultam szöveget, hogy nem tudtam olvasni, ezért mindenkivel felolvastattam, aki éppen elsétált mellettem. Aztán jött egy jó nagy kitérő: matek tagozat, közgazdaságtanra való készülődés. Az utolsó évben becsípődött, hogy valami mással kellene foglalkoznom. Azt tudtam, hogy színházi háttérmunkával szeretnék foglalkozni, és lehetőleg Budapesten. Az a város sok minden miatt vonzott, de máshogy alakultak a dolgok. 

Boros Kinga tanárnőnk az egyetem kapujának segítségével szokta megmutatni, milyen, amikor kritikusként kívülről szemléled a színházi életet, és milyen, amikor a kapun belül dramaturgként vagy jelen. Kint vagy bent szeretnétek helyet foglalni?  

JULCSI: Bent. 

CSENGE: Bent. 

MELISSZA: Inkább bent. Habár a szaknak hála megszerettem az írást is!

JULCSI: Melissza olyan kritikákat ír már elsőév második hete óta, hogy az hihetetlen. Csuklóból oldja meg a fesztiválblogolós helyzeteket. 

MELISSZA: Julcsi pedig zseniálisan tud bánni a szöveggel. Érzéke van ahhoz, hogy a legfontosabb mozzanatokat hagyja meg, és izgalmas dramatikus ívet adjon egy történetnek. Csengének meg a random mémoldalakat meghazudtoló poénjait szeretem. 

JULCSI: Mikor össze-vissza beszélünk, Csenge egy frappáns mondattal zseniálisan lezárja a témát. Meg lenyűgözően improvizál! 

A három év alatt igazán megismertétek egymást. Rengeteget terveztetek, sok mindent megvalósítottatok. Mesélnétek a színházi tapasztalataitokról mint dramaturgok és asszisztensek? 

MELISSZA: Tiszaújvárosból jövök, a Miskolci Nemzeti Színház előadásain nőttem fel. Az elsőév utáni nyáron Béres Attila megrendezte ott a Rómeó és Júliát, és abban a produkcióban gyakorlatozhattam. Másodév után a Loupe Színházi Társuláshoz kerültem, ahol Horváth János Antal a Túl élest rendezte meg. Ez egy angol kortárs darab, ami az egészségügyről szól, pontosabban arról, hogy a segítőket ki segíti. Nagyon szerettem a Loupe-ban azt, hogy úgy nagyítanak rá tabutémákra, hogy azt teljesen lenyelhető legyen, de az előadás vége nagyot üssön. Csodálatos emberekkel találkoztam. És a fesztiválok! A TESZT volt a kedvencem. Semmit nem aludtunk, csak írtunk és előadást néztünk, a színészekkel beszélgettünk hajnalig. Videókat készítettem: vlogoltam az előadásokról, az egész ottlétünkről. 

CSENGE: Önmagamhoz hű voltam az elsőéves gyakorlatválasztásban. Mindenki hamar kiválasztotta magának a spotot a listából, kivéve engem. Úgy voltam: írok a vásárhelyi színháznak, de kiderült, hogy nincs szükségük gyakornokra. Észrevettem, hogy Kézdivásárhelyre lehet menni, hamar lecsaptam a lehetőségre. Az ottlétem visszajelzés volt arra, hogy jó helyen vagyok, és rájöttem arra, mennyi mindent megtanultam egy év alatt. Másodéven meg szerencsém volt, mert visszahívtak. A szerződés aláírásakor jöttem rá, hogy most rendes dramaturgi munkaszerződéssel fogok dolgozni, és kikerülök a plakátra mint alkotó. Lazának tűntem, nem mutattam, de belül meg voltam ijedve. 

JULCSI: A Radnóti Színházba mentem elsőév végén, ahol Sebestyén Aba vendégrendezett, Lev Birinszkij Bolondok tánca című forradalmi vígjátékát. Tanulságos találkozás volt a kőszínházi működéssel. Alig pár hónappal később, a másodév első vizsgaszessziója alatt, sikerült elmennem Kárpáti Péter rendezőasszisztenseként a Kerekasztalhoz. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami velem történhetett: elképesztően izgalmas volt a folyamat, ahogyan Kárpáti hosszúimprovizációs technikájával elkészült a Szörnyfogócska előadás. A feladatom az imprók legépelése volt, ami abszolút létjogosulttá tette a jelenlétemet. Hatalmas munka volt, de hasznosnak éreztem magam. Sokat tanultam arról, hogyan jó és érdemes színházi nevelési előadást csinálni. Ennek a munkának aztán folytatása lett, ugyanis Péter is, és a Kerekasztal is külön-külön visszahívott dolgozni. Nagy sikertörténet számomra. Ezek után a projektalapú független vonal lett szimpatikus, a kis létszámú alkotócsapat miatt.

CSENGE: Nem tudom, milyen nagy létszámmal dolgozni, maximum hét fős színészcsapat volt nálunk is, ami sok mindent megenged alkotás szempontjából. 

Kisebb alkotócsapatban hasonlóan családias hangulat alakul ki, mint az egyetemen. Milyen maradandó tanulságokkal gyarapodtatok a gyakorlataitok során? Voltak váratlan pillanatok, amikre most már fel vagytok készülve? 

MELISSZA: Miskolcon én voltam a gyógyszeres és vizes néni. 

CSENGE: Az nem mítosz, hogy lennie kell nálad mindennek, ami hasznos: fájdalomcsillapító, sebtapasz, papírzsepi, gyújtó (főleg, ha nem cigizel). 

JULCSI: Tampon! 

CSENGE: Bármi, ami nélkül úgy érzed, nem mersz elmenni egy másik városba, az kell a színházba. A laptopodon kívül még öt kiló dolog, ami megmenthet másokat is. Telefontöltő… cukor! Az első gyakorlatomon elájult a rendező. Lefektettem a földre, tartottam a lábait, amíg helyrejött. Így megszületett az a mondás, hogy: „látjátok, a dramaturg tényleg a rendező támasza”. 

JULCSI: Fontos tapasztalatok. Annak ellenére, hogy gyakran elhangzik, láthatatlan a mi munkánk, a dramaturg abszolút látható az alkotótársai számára. A visszajelzést is onnan kell várni. Ha valakinek oda tudok nyújtani jó pillanatban egy zsebkendőt, jól érzem magam. Az is érdekes, melyik rendező hogyan tudja használni a dramaturgot, vagy a színészek hogyan tudnak viszonyulni hozzánk. Azt a tendenciát látom, legalábbis az egyetemen biztosan, hogy ezek az együttműködések egyre termékenyebbek, és igénylik a jelenlétünket. 

Azt, amit mondasz, Julcsi, hogy a mi munkánk láthatatlan, gyakran halljuk a 33-as terem falain kívül. De milyen ikonikus mondatok hangzanak el a teremben? 

CSENGE: Ugye, Julcsi? 

JULCSI: Ó, balsors! 

MELISSZA: Ha kevés az idő, nem szabad sietni.

JULCSI: Kalandra fel! Szeretném meghívni a kedves társaságot egy kávéra! 

MELISSZA: Bumbusok! 

Kedves mondatok, kedves élmények. De melyek a legkedvesebbek, amelyekre szívesen emlékeztek? 

JULCSI: A gólyabál. Akkor még hatan voltunk. Nagyon szenvedős volt a készülődési folyamat, de éppen ezért elképesztően felszabadító és váratlan volt az előadás, amit összehoztunk. Mélységekkel, magasságokkal. Meg a Yorickban az after! 

MELISSZA: Amikor Csengénél találkoztunk hárman, és véletlenül összeöltöztünk. Meg tavaly, amikor kimentünk Csengével május másodikán a Maros-partra. Megvertem kártyán, és lovat sétáltattunk. 

CSENGE: Azok a pillanatok mind megmaradtak, amikor ott voltunk egymásnak. Rossz időkben egymást támasztottuk, mint a jó dramaturgok. Ez nekem annyira szívet melengető és felejthetetlen dolog. Nem egy konkrét pillanat, hanem az érzés, hogy emberek ennyire tudnak hatni egymásra, ennyire lehet számítani rájuk. Ez meghatározza az egész létemet.

MELISSZA: Kollokviumon úgy írtunk, hogy mindenki bent volt a szobában.

CSENGE: Már kellett volna menni a következő előadásra, de mi ott ültünk a szobában, és vártuk Julcsit, aki még írt. 

JULCSI: Olvastam fel a mondatszerkezetet, és szomorkodtam, hogy nem elég szép. Mindenki velem együtt agyalt, és próbált rájönni, mitől tetszene nekem. Majd rohantunk az előadásra. 

Kárpáti Péter ajánlata: minden nap egy dráma. Nektek melyik a kedvencetek, ami gyakran szerepel a listátokon? 

MELISSZA: A legkedvesebb drámám Csehov Sirálya. Volt szerencsém látni Londonban Ostermeier rendezésében, Cate Blanchett főszereplésével. 

JULCSI: Schimmelpfennig: Az arab éjszaka. Tiago Rodrigues: Katarina és a fasiszták meggyilkolásának szépsége. 

CSENGE: Gianina Cărbunariu: Stop The Tempo. Az utóbbi évben még az Alaszka, háromszor is elolvastam.  

Mit üzentek azoknak, akik erre a szakra készülnek? 

JULCSI: Ez egy nehéz egyetem. Nem azért, mert nehéz elvégezni, vagy lehetetlen elvárások lennének, hanem mert emberpróbáló helyzetekbe kerülsz. Ezért gondolom, hogy nagyon személyiségformáló is. Megtérül! Nagyban tudod alakítani, hogy az itt töltött idő mit adhat neked, értem ez alatt a szakmai gyakorlatokat, az egyetemen belüli együttműködéseket. Az, hogy folyamatosan túlvállaltam magam, rengeteget tanított. Ehhez az kellett, hogy ne a képzés kötelező részét szerezzem meg, hanem azon felül gondolkodjak a lehetőségeimben.  

CSENGE: Ha lázadó vagy, gyere ide! Ha makacs vagy, engedj belőle! Akárhogy nézzük, ez egy kis közeg, ezért mindenképp legyetek ott egymásnak, és legyetek ott magatoknak! Rajtad múlik mit hozol ki belőle: ultramegajót vagy semlegeset. És ha semlegeset akarsz, akkor bármilyen egyetemre is mész, nem lesz kiemelkedő élményben részed.  

MELISSZA: Nézz körbe, mert azok az emberek, akik körülötted vannak, azok lesznek a családod az elkövetkezendő három évben. Becsüld meg őket, és vigyázzatok egymásra, mert megéri! Itt amikor fáradt vagy és lefekszel a földre, akkor valaki melléd fekszik és támogat.