Vágyom a mély vízre – interjú Pál Zoltánnal

Interjúsorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Az interjú március elején, a járvány kitörése előtt készült. Pál Zoltánnal Máthé Barbara másodéves és Ősz Mesi, harmadéves teatrológus-hallgatók beszélgettek.

Érettségi után egy másik egyetemre felvételiztél. Mikor döntöttél úgy, hogy mégis színészi pályára lépsz, és miért választottad a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet?

A marosvásárhelyi Sapientiára, elektronika és távközlés szakra jelentkeztem először. Ezt a döntést a szülői nyomás és a saját ötlettelenségem szülte, habár szerintem már akkor is tudtam, hogy nem abból szeretnék megélni. Másodéven döntöttem úgy, hogy nem szeretném tovább csinálni, és akkor tudtam meg azt is, hogy Marosvásárhelyen van színművész szak. Utánanéztem a felvételi követelményeknek, elhatároztam, hogy megpróbálom, és szerencsére fel is vettek. Ami az ittlétet illeti, volt szerencsém nagyon jó társaságba csöppenni. Minden kihívásnak, akár szakmai, akár magánéleti volt is az, közösen álltunk elébe.

Jellemző a színis osztályokra, hogy nagyon együtt léteznek és ahogy mondtad, a magánéleti kihívásoknak is közösen álltok elébe. Sohasem okozott ez gondot?

Nem okozott gondot… Na jó, ez túlzás, néha igen. De ez természetes, mert főleg az első három évben tényleg reggeltől estig együtt vagyunk. Ezek nem azért alakulnak ki, mert mi, színisek annyira nyitottak lennénk, hogy mindent meg akarunk osztani magunkról, és mindent tudni akarunk a másikról, csak egyszerűen elkerülhetetlen. Az első három évben biztosan. Amikor napi tíz órát együtt vagy valakivel, beleértve a hétvégéket is, ha másért nem, már csak unalomból is meséltek egymásnak, és kiderülnek dolgok. 

Március elején mutattátok be Susan Sontag Alice az ágyban című darabját Balázs Zoltán rendezésében. Mesélnél a vele való közös munkáról?

Különleges embernek tartom Balázs Zoltánt. Hihetetlenül gyorsan, személyesen, pontosan és őszintén kommunikál. Nagyon aprólékosan dolgozik, óriási energiát fektet a munkájába és a színészeibe. Minden színésznek egyénként is segíteni akar a fejlődésben. Cserébe elvárja, hogy ugyanakkora lendülettel, figyelemmel, energiával, tisztelettel és pontossággal álljon a színész is a munkához. Kemény elvárásai voltak, sokszor egyik napról a másikra, viszont pontosan látta, hogy hol vannak a határaink, és ehhez mindig alkalmazkodott. Mindezt azért mondtam el, hogy hangsúlyozni tudjam, szerintem kevés olyan rendező van, aki ennyi energiát fordít azokra a színészekre, akiktől pár hét után elköszön. Sokat tanultam tőle ezalatt az idő alatt, és hálás vagyok, hogy vele is dolgozhattam.

Mik a terveid a jövőre? 

Mindenképpen szeretnék leszerződni egy állandó társulathoz. Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy egy ideig kőszínházban volna a legjobb tapasztalatot szerezni. Megtapasztalni, hogyan működik egy nagyobb társulat, mert ebbe csak belekóstolni volt esélyem. Utána… Nem is tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy az egész pályámat egy színháznál szeretném eltölteni, de jelenleg mindenképp egy állandó társulat tagja szeretnék lenni.

Néhány osztálytársad kisebb, független társulat létrehozásán dolgozik. Te azt mondod, hogy mindenképpen kőszínház. Miért?

Egy kőszínházban van egy bizonyos rutin. Szerencsés esetben több helyről érkeznek rendezők, tapasztalt, és mindenféle korú színészek dolgoznak, fiataloktól kezdve egészen idősekig. A fiatalok alapította társulatoknál nagyjából csak fiatalok dolgoznak. Amivel semmi baj nincs, ugyanolyan szívesen dolgozom együtt fiatalokkal is, de most azt tartom szem előtt, hogy miből tudnék a legtöbbet tanulni, és mi lenne az, ami rövid időn belül a legtávolabb tudna vinni. Úgy látom, a kőszínház ebből a szempontból számomra jobban megfelel. A másik a dolog pénzügyi oldala. Huszonöt éves vagyok, most fejeztem be az egyetemet. Nem esne rosszul, ha lenne stabil fizetésem, hogy el tudjak kezdeni egy önálló életet.

Van álomszereped?

Volt, de öt év alatt ez sokat változott. Ebben a pillanatban azt mondanám, hogy az álomszerepem egy főszerep lenne, mert még nem volt részem ilyen szintű feladatban. Nincs konkrét dráma, mert az öt év alatt rájöttem, hogy prekoncepcióval nem lehet nekifogni semminek. Ha most eldönteném, hogy Rómeót akarok játszani, és a fejemben már meg is lenne az elképzelés, hogy ez a karakter milyen, kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok abban, hogy ütközne a rendezői szándékkal. Szóval, próbálok nem így hozzáállni. 

Ha álomszerep nincs is, olyan rendező van, akivel nagyon szeretnél együtt dolgozni?

Eddigi tapasztalataimból kiindulva Balázs Zoltánnal nagyon szeretnék még együtt dolgozni a jövőben, ha akad rá alkalom. Most mint mesteris egyetemistákkal dolgozott velünk. Kíváncsi lennék, hogyan dolgozna velünk mint felnőtt színészekkel. 

Miben más a kettő?

Az egyetemen van egy bizonyos védettség. Elnéznek a színiseknek bizonyos dolgokat, amiket egy színésznek nem. 

Például miket?

A hibákat. Diákként elnézőek veled szemben, nem olyan éles a helyzet, és semmi következménye nem lehet annak, ha rosszul szerepelsz, maximum arra fogják, hogy még egyetemista vagy. Amikor színészként dolgoznak veled, eltűnnek az elnéző tekintetek, többet követelnek. Szerintem ez jó.

Érezted úgy az egyetemi éveid alatt, hogy nem várnak tőled eleget, vagy hogy többet bírnátok?

Igen. Éreztem ilyet. De ez személyes, nem érvényes az egész osztályra. Soktényezős ez, de miután kikerül az ember a színművészetiről, ez mind nem számít. A rendező felnőtt színészt vár, akivel lehet dolgozni. Nem érdekli, hogy neked eddig mit és mennyit sikerült megtanulnod. Olyan, mintha mély vízbe dobnának, amire én ebben a pillanatban nagyon vágyom.