Vágyaink nyomában – interjú Kocsis Annával
Fotó: Vigh László Miklós
Interjúsorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Az interjú március elején, a járvány kitörése előtt készült. Kocsis Annával Adorjáni Noémi másodéves teatrológus-hallgató beszélgetett.
Kocsis Anna 1991-ben született Győrben. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ötödéves hallgatója, alapképzésben Gáspárik Attila és Gecse Ramóna osztályában tanult. Februártól a nagyváradi Szigligeti Színház színésze.
Mi volt az első emlékezetes színházi élményed?
Kiskoromban rengeteget jártam a győri Vaskakas Bábszínházba. Mivel a nagynéném az igazgatója, elég sokat lófráltam az épületben, a takarásban, az öltözőben, a színpad mögött és később aztán a színpadon is. Nemcsak az előadások, de a színház minden részlete lenyűgözött. Imádtam, hogy az én hangomon szólalt meg a bemondóban az, hogy „Kezdődik az előadás, jó szórakozást!” – és az egész óvoda irigyelt.
Mikor döntötted el, hogy színész leszel?
Szerintem még soha senki nem vágyott úgy A kis herceg szerepére, mint én kilencévesen az iskolában, mikor a tanárom, Erika néni kiosztotta a szerepeket. Olyan boldog se volt senki, mint én, mikor megkaptam. Úgy éreztem, mintha lett volna egy saját játszóházunk, amelyben önfeledten játszhatunk.
Miért szereted a színházat? Mit jelent számodra játszani?
Egy olyan hely, ahol harcba tudok szállni önmagammal, hogy a bennem lévő érzelmeket, gondolatokat energiával közvetíteni tudjam egy szerepen belül. Szeretem, ha az amúgy zárkózott személyiségem feloldódik és kinyílik a színpadon. Ha elbújhatok egy szerep mögé, vagy ha az megmutatja, milyen is vagyok valójában. Vonz az a koncentrált, hiperérzékeny, kihegyezett állapot, amelybe a színpadon kerülhetek. És jó érzés, ha ezzel másoknak is adhatok.
Milyen volt számodra az egyetem?
Magyarországról érkeztem Marosvásárhelyre, ezért ez nekem óriási váltás volt, amit eleinte nem viseltem túl jól. Ismeretlen volt az ország, a román nyelv, az emberek. A szerelmem meg Budapesten… Haza akartam menni. Úgy igazán másodévtől érkeztem meg az egyetemre, miután lenyugodtam és rájöttem, hogy milyen szuper helyen is vagyok, csodás emberek között. Onnantól viszont óriási bizonyítási vággyal, meg – azt hiszem – szenvedéllyel vetettem bele magam a munkákba. Nagyon szerettem Gecse Ramónával és Berekméri Katussal dolgozni, akiktől rengeteg női energiát kaptam.
Milyen volt az osztályközösség?
Az első két évben eléggé kezelhetetlen osztály voltunk. A tanároknak háborút kellett vívni ahhoz, hogy kihozzanak belőlünk valamit. Egymással is háborúztunk, nem értettünk egyet semmiben, egyénileg akartunk érvényesülni. Harmadévtől váltunk igazi, egységes osztályközösséggé. Azt hiszem, összehozott bennünket a Szutyok című előadás, ami egy komolyabb csapatmunka volt, és közös céllá vált. Így a végére nagyon megszerettük egymást; úgy érzem, nehéz lesz az elszakadás.
Melyik volt a legemlékezetesebb munka számodra?
Az említett Szutyok, Pintér Béla darabja, amelyet Gecse Ramóna rendezésében harmadéven mutattunk be. Az osztályteremből átvittük az egyetem Stúdió Színházába, majd megnyertük vele a kecskeméti Szín-Tár Fesztivált. Az előadásban Szutyok szerepét játszom, egy árvaházból kikerült kamaszlányt, aki szeretetlenségben és kirekesztettségben nőtt fel. Úgy érzem, hogy két év alatt kacskaringós utat sikerült bejárnom ezzel a szereppel. Rengeteget tanultam arról, hogyan kerüljek közel egy karakterhez. Volt, hogy elengedtem, eltávolodtam tőle, aztán újra megtaláltam. Mindenképpen nagy hatással volt és van rám ez a szerep.
Volt olyan mélypontod, amikor azt érezted, hogy abba akarod hagyni? Ha igen, hogyan lendültél túl rajta?
Rengetegszer. Sajnos elég könnyen el tudom saját magamat bizonytalanítani. És persze, volt világvége-, „mindent feladok”-pillanatom. Hazamentem, behúztam a függönyt és bezárkóztam pár napra… Azon gondolkodtam, miért is akarom ezt csinálni az introvertált személyiségemmel. Aztán mindig akadt valaki, aki helyrebillentett ebből az állapotból, és újult erővel kezdtem neki megint!
Van olyan szerep, amelyre vágysz?
Eddig nem igazán vonzottak a naiva-szerepek. Nem is vagyok naiva-alkat… De mostanában lehet, hogy vágyom rá titokban.
Az egyetem elvégzése után hogyan képzeled el a jövőd?
Szerettem volna visszamenni Magyarországra. Az idei évtől azonban Novák Esztertől a nagyváradi Szigligeti Színházba kaptam szerződést, aminek nagyon örülök, ezt nagy lehetőségnek érzem. Egyelőre eléggé lefoglal, hogy itt tudjak bizonyítani, beilleszkedni és játszani.
Mi a különbség az egyetemi és a társulati lét között?
Még elég friss nekem, hogy társulati tag vagyok egy színháznál. Izgalmas meg ijesztő is, hogy nincsenek körülöttem a megszokott partnerek, akiket minden ízükben ismerek, és ők is engem. Eltűnt az egyetem azon védettsége, hogy én még itt „úton” vagyok, és ezért hibázhatok. Most már papírforma szerint végzett színésznőként állok a színpadra, ezt sokkal nagyobb felelősségnek érzem. Az egyetemen, ha valamiért lassabban érkeztem meg egy szerepbe, ott volt a biztonság, hogy az osztálytársaim és a tanáraim is tudják, mire vagyok képes. Most már „élesben” megy a dolog. Úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak, hogy „rossz” legyek. De azt hiszem, nagyon jó csapatba érkeztem most, ahol tanulhatok, bizonyíthatok, ahol nyitottak, és segítőkészek velem, a kezdő színésznővel.
