Üzenet a színházi világnap alkalmából

Üzenet a színházi világnap alkalmából

(Borítókép: Jon Fosse. Fotó: Boris Roessler / picture alliance / Getty Images Hungary)

A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) üzenete a színházi világnap alkalmából 2024. március 27-én. Az üzenet szerzője: Jon FOSSE norvég író, drámaíró.

Üzenet a színházi világnap alkalmából

2024, Jon FOSSE

A művészet béke

Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.

De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain.

A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait. Nemcsak a mi egyedi tulajdonságainkat egyesíti, de bizonyos értelemben minden embercsoport, például minden nemzetét is.

Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót.

Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szembenáll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiírtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát. Terrorizmus van a világban. Háború. Mert az embernek van egy állatias oldala, amit az az ösztön táplál, hogy az idegent fenyegetésnek érzékelje ahelyett, hogy egy lenyűgöző rejtélyt látna benne.

Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is.

Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön.

A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.

Magyar fordítás: Németh Nikolett

Jon Fosse neves norvég író 1959-ben született. Kiterjedt munkáiról ismert, melyek között színdarabok, regények, verseskötetek, esszék, gyerekkönyvek és fordítások is szerepelnek. Fosse írói stílusát a minimalizmus és az érzelmi mélység jellemzi, talán ennek is köszönhető, hogy ő a világ legtöbbet játszott drámaírója. 2023-ban irodalmi Nobel-díjat kapott újszerű drámáiért és prózájáért, melyekkel hangot ad a kimondhatatlannak.

Fosse munkáit több mint ötven nyelvre lefordították, darabjait pedig világszerte több mint ezer színpadon mutatták már be. Minimalista és introspektív, gyakran a lírai próza és költészet határán egyensúlyozó drámái Henrik Ibsen 19. századi drámai hagyományát folytatják. Fosse munkásságát a szakemberek a posztdramatikus színházzal kapcsolatban is emlegetik, legjelentősebb regényeit pedig minimalizmusuk, líraiságuk és rendhagyó szintaxishasználatuk miatt posztmodernként és avantgárdként jellemzik.

Fosse drámaíróként Nokon kjem til å komme (1996; Valaki jönni fog, 2002) című drámájával szerzett nemzetközi elismerést – a darab a radikális nyelvroncsolásáról és az emberi érzelmek hatásos kifejezéséről ismert. Olyan művészek ihletésére, mint Samuel Beckett és Thomas Bernhard, Fosse a helyi hagyományokat modernista technikákkal ötvözi. Művei nihilista megvetés nélkül jelenítik meg az emberi létezés bizonytalanságát és sebezhetőségét.

Drámáiban Fosse gyakran hiányos szavakat vagy cselekvéseket használ a feloldatlan feszültség érzetét keltve. A bizonytalanság és a szorongás témáit olyan darabokban tárja fel, mint a Natta syng sine songar (1998; Esti dal, 2002) és a Dødsvariasjonar (2002; Halálvariációk, 2004). Fosse bátorsága, hogy elmerüljön a mindennapi élet szorongásaiban hozzájárult a széleskörű elismertség megszerzéséhez.

Olyan regényei, mint például a Morgon og kveld (2000; Reggel és este, 2015) és a Det er Ales (2004; Aliss at the Fire, 2010), jól jellemzik egyedi nyelvhasználatát, melyet szünetek, megszakítások, tagadások és mélyreható kérdésfeltevés jellemez. A Trilogien (Trilógia, 2016) és a Det andre namnet (2019; A másik név, 2020) szeptológia tovább demonstrálja, ahogy Fosse fáradhatatlanul kutat a szerelem, erőszak, halál és megbékélés témáiban.

Írói képalkotása és szimbólumhasználata költői műveiben, például a Sterk vind (2021) és a Dikt i samling (2021) című verseskötetben figyelhető meg legjobban. Fosse Georg Trakl és Rainer Maria Rilke műveit fordította újnorvégra.

Összességében Jon Fosse művei az emberi létezés lényegét kutatják, a bizonytalanság, a szorongás, a szerelem és a veszteség témáival foglalkoznak. Egyedülálló írói stílusával és a mindennapi helyzetek mélyreható feltárásának képességével a kortárs irodalom és színház meghatározó alakjává nőtte ki magát.