Ungvári Zrínyi Ildikó: Sirály-repedések
Fotó: Vargyasi Levente
Az érzékek színháza. Meg kell dolgoznod azért, hogy megértsd, mit hallasz, mit látsz. Pedig egyszerű, és jóhiszeműen kínálják fel.
A szerb Sirály, Tomi Janežič az alkotója-karmestere, ő maga is játékos. De most hiányzik, mint Csehov próbafotójáról Mejerhold. A hiányzókért folyik ez a játék, mondja a jelen levő, rendezőt helyettesítő színész, aki tulajdonképpen nem színész, mégis ő játssza Trigorint, a már befutott, de kétes ízlésű írót.
Az alkotási folyamat elemeit, szereplőit így bizonytalanná téve, az érzékeinket bombázza a játék: a zaj, amit hallunk, egy másik eseménynek a tárgyszerű zaja. Az eseményt begöngyölő, kísérő zaj – az élet zaja, ami máshonnan szól. Majd felvételről tapsot hallunk, és rájövünk: ebben az előadásban egy másik előadás van. Erre a hiányra kell ráhangolódnunk, ezt kell keresnünk, és erre millió apró repedést kínál az előadás.
Egy rés, egy repedés mentén közelítjük meg a színészt, aki beszél: próbál, nézői székre ül, hozzánk fordulva magyaráz. De a hangja nem az övé: a súgó súgja, aki teljes mértékben a játék részévé válik, önmagát súgja szét, önmagát énekli egy közösen előadott dalban. És nemcsak a súgóban rejlő szereplőt, Arkagyinát látjuk. Hanem a szereplőben, a mindannyiunkban rejlő súgót: az alkotót is, de a félkész alkotni vágyót, az amatőrt, az önmagát pusztító író-Kosztyát, a színésznek készülő és meztelenre vetkőző, magamutogató Nyinát.
Majd egy további repedés, sőt, hasítás révén elválik tőlünk a látvány és ottmaradunk a hangzó dialógusok oldalán, elválasztva az őrült, extatikus testektől, amelyek mint lovak vágtatnak körbe-körbe. Homályos felület ereszkedik nézők és játékosok közé, mégsem záródunk ki, mert az áttetsző műanyag lemezt a szereplők festik színesre, műalkotásba fojtva a nézőt – és meghagyva neki a maga igazát.
Képet és testet, hangot és testet bátran szétválaszt a játék – ki beszél, ki haldoklik, amíg Trigorin olcsó és ízléstelen ruhákba csomagolja magát? Ki az, aki kutyát és sirályt játszik? Ki áll ott mozdulatlanul Kosztya halála után, míg szemünk előtt két filmfelvétel is pereg egy eddig nem látott Kosztya-Nyina jelenetről? A színész testileg jelen van, de lénye virtuálisan sokszorozódik.
Rések egy örökre odaveszett egységen, átmenetekben, filmen látott próbafolyamatban: a színész feltárulkozásának zavarbaejtően igaz felkavaró pillanatait látjuk, és, ugyanakkor, végtelen kiszolgáltatottságát érezzük át a rendező által irányított emberi játszmában. Intim jelenet ez, csak a rendező van jelen. És a kamera (ami már a teljes nyilvánosság). A lencse néha megmutatja az üres nézőtéret. Pedig éppen ott, azokon a néma székeken ülünk, mi nézők, akiknek itt a szentgyörgyi térben a tenyere lelkesen csattan.
