Ungvári Zrínyi Ildikó: Mintha először

Ungvári Zrínyi Ildikó: Mintha először

A Játéktér 2013. nyári számából

Interjú Háy Jánossal

Fotó: litera.hu

Olvastam nemrég, hogy gyerekkorodban csupa háborús történetet hallgattál esti mese gyanánt. Vajon ebből alakult ki a drámai szöveg/helyzetek iránti fogékonyságod?

Nem tudom. Össze is köthetném, de kicsit erőltetett lenne. Néhány éves voltam.

Voltak ezek közt tragédiák is?

A történetek főleg arról szóltak, hogy miképpen lehet életben maradni, persze, nem mások élete árán. A nagyapámnak ez volt a legfontosabb. Éveken át láthatta, milyen könnyen jön a halál, s ez megerősítette benne a hitet az életben. Nyilván sokat szenvedett, de soha nem beszélt a szenvedésről, kizárólag az örömről, a szerencséről, arról, hogy a legnehezebb helyzetben is mennyi jó dolog történik.

Valami mesei abszurditás majdnem mindig van a drámáidban. Nagyon megfogott, és nagyszerűnek tartom A Senákban azt a momentumot, amikor a befejezésben a két ló befordul az udvarra. Úgy érzem, hogy az ilyen erős képeknek a valóságba tolulása drámáidban a gyermeki fantázia szaggatottságából származik.

Műalkotást csak úgy lehet létrehozni, mintha először pillantanál a világra. A felfedezni akarásnak és a naiv rácsodálkozásnak egyszerre jelen kell lenniük a szövegek talapzatában. Ezt talán nevezhetjük meseszerűnek vagy gyermekinek, nyilván azért, mert a felnőtt gondolkodás általában az „ezt már ismerem”-mel operál. De amúgy bármi másnak is nevezhetnénk, például eleven figyelemnek.

Hogyan születtek ezek a drámák? A mondatok maguktól alakulnak drámává benned, kikövetelik a drámaformát? Vagy valaki kérte, hogy dolgozd át pl. a Gézagyerek című novellát?

Elég sok drámát írtam a Gézagyerek óta, a legtöbb esetében volt egy megrendelés a háttérben, egy színházi elvárás vagy a Géza esetében egy ösztöndíj. Amúgy íróilag érdekelt a dialógusokban való világépítés. Hogyan lehet ezt megkomponálni, hogyan tudok úgy írni, hogy egyáltalán nincs narráció. Ráadásul, mivel én nem vagyok igazi színpadi szerző, elsősorban az érdekelt, hogy koherens, a színpad nélkül is megélő szövegeket hozzak létre.

Úgy érzem, a Gézagyerek tragédiája nemcsak egy különös embernek a tragédiája, hanem az ember istenülésének általános modernitáskori problémája. Ide kapcsolódik a felejtés ehhez képest nagyon emberi (becketti) motívuma is. Hol ütközik ezekbe a témákba az íróember? Az utcán? Az irodalomban?

Mindig arról írok, ami engem aktuálisan foglalkoztat. Amikor a Gézagyereket írtam, ott szereplő létkérdések voltak számomra a középpontban. Valóban a felejtés, a „mitől azonos valami magával”, s hogy elképzelhető-e legalább időlegesen, hogy van centruma a világnak, s persze egy csomó más is, az érzelmi viszonyok, a munkához és a mindennapokhoz való viszonyunk. Ilyesmik, nem tudom, már régen írtam, most másokat írok. Az ember gondolkodása változik, ahogyan változik az is, hogy honnét néz a világra.

Milyen tekintetben mások azok, amiket mostanában írsz?

Megváltozott a helyszín. Életmódban hozzám jóval közelebbi emberekről s főleg kapcsolati problémákat feszegető darabokat írok. Ez magával hozta a nyelv megváltozását is. Ezek a – nevezzük így – „polgári közegben” élő emberek másképp szólalnak meg, és máshonnét néznek a világra, bár a lényeg nem változik, ők sem akarnak mást, csak élni valahogy.

A közösség megjelenítése fontos szempont a Gézagyerekben, sokféle tekintet jelenik meg benne: a Gézáé, a munkatársaké, a szomszédoké, az isteni tekintet. Mit gondolsz a közösség esélyeiről a (poszt)modern világban?

Emlékszem még a gyerekkorom falusi közösségére, ahol a munka szervezte meg a közös életet, a hétköznapokat, és tulajdonképpen az ünnepeket is. Azt hiszem, az ilyesmi nagy erő a közösség tagjainak, s persze, nagy teher azoknak, akik nem tudnak oda teljességgel szocializálódni. Nyilván bármilyen korban élünk, az ember fogja keresni a kapcsolódásokat a másik emberhez. Egy tradicionális társadalomban ez könnyebb volt, vagy inkább magától értetődőbb. De hát nem élünk és már nem is fogunk olyan társadalomban élni. Ebben persze nincs semmi elkeserítő, csak másmilyenség. Nem hiszek amúgy a teljes atomizálódásban, s hogy afféle magányos tévelygők vagyunk a világban, helyesebben, ha igen, akkor az nem a modernitás miatt van, hanem mert a fontosabb dolgainkban mindig is egyedül voltunk és egyedül leszünk. Például, amikor meghalunk.

Milyen volt a marosvásárhelyi Gézagyerekkel való találkozásod? Mit gondolsz, átfordítódott a dráma egy másik (erdélyi) színházi nyelvre?

Szerettem nézni, hogy mennyire őszintén benne vannak a színészek, s hogy a rendezés elmozdult a kisrealizmustól. Nem szeretem a gumicsizmás, otthonkás, viaszosvásznas előadásokat. Én nem írok úgy naturálisan, ahogyan szokás Magyarországon néha rendezni.

Egyik interjúdban fogalmaztad meg, hogy a drámai szövegnek van valamiféle esendősége – nem olyan sérthetetlen a formája, mint pl. egy versnek vagy novellának. Különösen az ilyen sok fragmentummal dolgozó szövegnek széles az értelmezhetősége, sokféleképpen lehet színpadra fordítani. Fontos-e így számon tartani a színrevitelben a szerzői intenciót, milyen változtatásokba egyezhet bele a drámaíró?

Ezt mindig a konkrét helyzet határozza meg. Az etalon persze a leírt szöveg, s ha az jól van megcsinálva, nagy esélye van a pontos értelmezésnek. Amúgy nem szeretem, ha valaki belemaszatol a szövegembe. Általában nem járulok hozzá, és ha igen, akkor is inkább én csinálom, mert így van esélye, hogy nem kerülnek akusztikailag és jelentésében idegen nyelvi elemek az anyagba.

Inspiráló-e számodra, a magyarországi drámaíró számára az erdélyi színjátszás és színészek? Egyáltalán előfordult, hogy egy színészi gesztus megihletett?

Egy magyar irodalom van, s nekem az rossz, ha a munkáim elakadnak, mondjuk a román határnál. Én érzem magam csonkának. Nagyon nagy öröm, ha megszűnik ez a mesterséges behatároltság, s ezt persze minden irányra értem. A színházi gesztusok amúgy nem ihletnek meg, a világot nézem, s bízom benne, hogy holnap és holnapután is rá tudok tekinteni eleven szemmel.

Mennyire érdekel az, hogy hogyan rendezik a darabjaidat? Egyáltalán, mire jó egy írónak a színház?

Örülök, ha jól rendezik meg, s persze bánt, ha hibákat, pláne ha hamisságokat észlelek. Minden előadást végiggondolok, hogy milyen volt, mi volt benne a jó, mi a rossz, s hogy az arány milyen, a számomra nem szimpatikus gesztusok nem gátolják-e, hogy az előadás működjön. Hogy mire jó? Leélheti egy író úgy az életét, hogy még nézőként se kukkant be a színházba, de ha valaki megpróbál színpadra való munkákat írni, annak nehéz színház nélkül működni.