Ungvári-Zrínyi Ildikó: Béjart Balett: Aria

Ungvári-Zrínyi Ildikó: Béjart Balett: Aria

@ Parti Nagy Lajos után szabadon

Három táncosnő ül a hintán – leszállnak, táncolnak, spiccelve bicegnek. Hogy lehet spiccelve bicegni? A klasszikusan kecses mozdulat minden második lépésnél bumfordiságba vált, egy feszes mozdulatot egy esetlen követ, egyik láb mintha ormótlan tárggyá válna, míg a másik tündérien lejt. Gil Roman, Béjart tanítványa, akárcsak a mester maga is, beépíti az emberi test estelenségét a kidolgozott tartásos mozdulatok közé. Ezzel szétrajzolja az emberi test tapasztalatilag is feltételezett egységét. Béjart táncosainak teste minduntalan szétesik a mindennapi, a groteszk mozdulatok hatására, és aztán pillanat alatt újra összerakódnak mégis. Csiszolt hajlások, megdizájnolt végtagok újrafeszülését látjuk, amelyeknek azonban kétes a dicsősége az imént megismert ügyefogyottságok után. És minden mozdulat az ellenkezőjébe is átvált: a határozottat, az elhatározott test megnyilvánulását többszöri bizonytalan próbálkozás előzi meg – vagy fordítva, egy csiszolt gesztus hirtelen görcsbe rándul, ösztönös kapaszkodó mozgásokba fordul át: a lefeszített lábfej rugdalózó-kacsázó végtaggá válik. Ez a tánc és iróniája – ahogy automatikus puszta testté is degradálja a táncost, örökmozgóvá vagy pórázon vezetett sunyító állattá –  felbontja a tájékozódás koordinátáit: melyik formát kell kiindulópontnak tekintenünk, a klasszikusat vagy az esetlegeset? Melyik az igazi forma, melyik a méltó, a kifejező, a hű, a szép? Béjar balettje a művészi kifejezésmód alapkategóriáit gondoltatja újra a lélegzetét visszafojtó nézővel.