Ungvári Zrínyi Ildikó: Az ünnep mint színház

Hogyan kerültél a kőszínház falain kívül­re az utóbbi időben?

Ahol van egy folytonosság a keresésben, ott a falak előbb-utóbb ledőlnek, és idővel új­raépülnek. Igazából én a színházat a falakon kívül kezdtem. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió kezdeteinél még nem beszélhettünk kőfalakról. Az ott eltöltött négy évben az volt az izgalmas, hogy szinte minden műfajt kipró­báltunk. Az alternatív színháztól kezdve, a fizi­kai színházon, Csehovon, gyerekelőadásokon, misztériumjátékokon, a teljesen improvizatív előadásokon keresztül egészen a performansz világáig.

A Figuránál szempont volt, hogy a színhá­zat ki kell vinni az utcára?

Ott igazából nem a hely volt a fő szempont, hanem az élmények igazsága. Attól kezdve már teljesen mindegy volt a helyszín. Emlék­szem, óriási sikereink voltak, például a Piros­ka és a farkas című előadással, amit nyírbátori utcaszínházi fesztiválon közkívánatra kétszer is előadtunk, vagy a misztériumjátékok, amiket a templomban játszottunk, például a Tékozló fiút. Az egész folyamat tulajdonképpen a Figuránál indult, majd folytattuk a falak építését Szent­györgyön is.

Emlékszem egy Szent Miklós-ünnepségre, amit főtéren, háztetőn játszottatok. Az utóbbi időben azonban volt egy olyan periódus, ami­kor szüneteltek ezek a próbálkozások, mi volt ennek az oka?

Inkább arra koncentráltunk, hogy azon a színházi nyelven, amely már kialakult a társu­latban, kezdjünk el még erőteljesebben keres­ni és építkezni. Így jutottunk el olyan előadá­sokig, mint a Bánk bán vagy a Hamlet. Általuk mérhetjük le „A folyamat” ívét.

Bánk bán (r. Bocsárdi László), fotó: Barabás Zsolt

Mindkét előadás bevonta a nézőteret is a játékba.

Igen, részben a színházépület sajátossá­gaiból adódóan, de az igazságkeresés szem­pontjából is. Abból a szituációból indulunk ki folyamatosan, hogy a néző eljön a színházba, tehát szerves része az előadásnak. Ezt szí­nészként is nagyon fontos szem előtt tartani. Nem lehet úgy tenni, mintha a néző nem lenne ott. Ez hazugság lenne.

Ugyanazokat a nézőket akarod megke­resni a falakon kívül is? Vagy ez már egy más helyzet?

Azt vettem észre, hogy amit mi teszünk a színpadon, az a fiatal generáció számára kezd egy kissé elavulttá válni. Idővel óhatatlanul fel­lép bennünk a modorosság. Olyasmi keletke­zik, ami által pontosan azt veszítjük el, amit keresünk, hirdetünk. A fiatal generáció, őszin­teségigényéből fakadóan, rendkívül érzékeny mutatója ennek a jelenségnek.

Nagy hatással voltak rám az újonnan érke­ző fiatal színészkollégák is. Elkezdtem figyelni őket, milyen igényeik, dinamikájuk van. Ők vol­tak, akik motiválni kezdtek engem. Mi, színé­szek hajlamosak vagyunk a babérjainkon ülni, elhinni, hogy mi tudjuk az igazságot. Ez pedig nagyon veszélyes. „A folyamat” azzal folytató­dott, hogy megkeresett Derzsi Dezső egy tan­termi drámaprojekttel, amely a Hogyan ettem kutyát? címre hallgat, és amelyet Szentgyör­gyön szeretett volna összehozni. Elvállaltam, hogy segítek neki, mert nagyon izgalmasnak találtam. Így sikerült egy olyan közegbe csep­peni, ahol még szorosabbá vált a kapcsolat a diáksággal.

Hogyan ettem kutyát? (fotó: Barabás Zsolt)

Az a jó ezekben a kötetlenebb formákban, hogy a diákok aktívabban vesznek részt, meg tudják mutatni, kijelenteni magukat ezekben a helyzetekben. Ez a gondolat vezetett a márci­us 15-i rendezvény eltervezéséhez is?

Az egész azzal kezdődött, hogy én nem éreztem közeli kapcsolatot magamban az ilyes­fajta ünnepélyek iránt. Bennem ezek az ünne­pélyek nem mozgattak meg semmit. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem? És a válasz keresése közben jöttem rá arra, hogy ezen ünnepélyeknek, mint például a március 15-ének meg kell hogy legyen a mában való érvényessége, csakhogy ezt meg kell keresni.

Az ilyen ünnepek gyakran a formák miatt nem jutnak el hozzánk. A formákat pedig lejá­ratták ’89 előtt.

És után! Így jutottam el ahhoz a gondolat­hoz, hogy jó lenne egy kicsit feléleszteni ezt az ünnepet. Ami nagyon meredek vállalkozásnak tűnt. Lassan gyűjtöttem össze a diákokat, ele­inte csak egy diáknak szóltam, ő maga mellé gyűjtött még hat diákot, akik a projekt kulcs­emberei lettek. Három iskola diáksága vett részt az eseményben: a Mikes Kelemen Elméleti Lí­ceumé, a Székely Mikó Elméleti Líceumé és a Plugor Sándor Művészeti Líceumé. Elmond­tam a terveimet, nekiálltunk: a fő kérdés az volt számunkra, hogyan lehetne egy forradal­mat létrehozni a napjainkban. A mai technika is segítségünkre volt, Facebookon, SMS-en keresztül elkezdtünk egy olyan eseményt ge­nerálni, amiről mi magunk sem tudtuk, hogy micsoda, hogy mi a kifutása.

Tulajdonképpen arcot szeretettek volna adni ennek az ünnepnek?

Talán. Megtölteni egy kicsit tartalommal a március 15-i eseményeket. Érdekes, hogy kü­lönböző rendezési gondok következtében az ünnepségünk végül március 13-ra esett. A ti­zenhármas szám nekem mindig is szerencse­számom volt, ettől is nagyon fellelkesültem. Végül nyolcszáz lelkes diákot sikerült kivinni az utcára. A jelszó: „A te szabadságod napja” volt. Sikerült Kovács István unitárius lelkészt is meggyőznöm, hogy egy adott időpontban kongassa meg a templom harangjait. A ha­rang szimbolikus értékkel bír, és tényleg ha­talmas lélektani hatása volt, amikor a város központjában a tömeg összegyűlt és meg­szólaltak a harangok.

Mennyire szóltál bele az ünnepély megszer­vezésébe? A koreográfiát te dolgoztad ki?

Közösen a diákokkal, de tényleg próbál­tunk valami olyasmit létrehozni, ami forradalmi. A diákok egymás közt szervezkedtek, egyik csapat az egyik iskolából átment a másik csa­pat sulijába, és provokáltak, hogy ki kell menni az utcára.

Én csak irányokat szabtam. Mindenki anynyira lelkes volt, főleg, mikor a kiscsapat lét­száma felduzzadt százhúszra, akkora hitük volt az egészet illetően, hogy szerintem voltakép­pen emiatt tudott létrejönni. Ezért volt ekkora visszhangja.

Fotó: Pálffy Sándor

Milyen konkrét pontjai voltak ennek az ese­ménynek?

A hangulatra koncentráltunk, azt az érzetet próbáltuk kelteni, hogy ott és akkor valóban bármi megtörténhet. Gerillacsapatok, rezes­banda, slam poetry, mai hangzás, performan­szok, kórus, egyszóval Káosz.

Mennyire volt ez színház?

Ha a tartalmi részét tekintem, akkor azt mondom, hogy színház volt. Egy belső igény­ből született, hittel volt létrehozva – ez már színház.

Tulajdonképpen olyan élményt nyújtottál a diákoknak, mintha ők valóban forradalmat idéztek volna elő. Ha végiggondoljuk, a ’89- es forradalom is így történt, akkor sem tudtuk, hogy pontosan mi történik, de éreztük a sza­badság lehetőségét. Ezt az élményt szeretted volna átadni?

Valamennyire igen. Persze nem mondom, hogy megváltottam a világot, de a lehetősége ott van. Hiszem, hogy abban a pár emberben megtörtént valami. Biztos vagyok benne, hogy másnap, mikor a diák kiment az ünnepségre, vitte magával azt a bizonyos előző napi töltetet. Másképpen tette le azt a koszorút, máskép­pen mondta el a megtanult versét, máskép­pen énekelt a kórusban. Ez a legjobb ebben az egész eseményben. A politika és ideológiák teljesen mellőzve voltak. Elég, ha a diákok ál­tal újrafogalmazott tizenkét pontra gondolunk.[1] Gyönyörű dolgok voltak megfogalmazva, nem az indulatok vezérelték őket.

Ez a forradalom nem fenyegetett azzal, hogy áthajlik valamiféle agresszióba?

Nem. Fogadjuk el a másságot! – ez volt az egyik megfogalmazott pont a tizenkettő közül. Mondja egy tizenhat éves tiszta meg­győződésből. A másságot ő elsősorban ma­gára érti. Nem politikai, kisebbségi, szexuális értelemben. Fogadják el, hogy ő másképpen gondolkodik. Úgy gondolom, hogy ezek mind nagyon szép dolgok, mindenki számára érvé­nyesek, egyetemes problémák.

Fotó: Pálffy Sándor

Szintén a kőszínház falain kívül született a Tein Teátrum. Milyen kezdeményezés ez?

Szintén egy nagyon izgalmas aktivitásról van szó, ebben az esetben is. Az egész a Tein Teaház szelleméből született. Adott volt egy hely, a csapat, így elkezdtük. Kolcsár Józseffel, Derzsi Dezsővel és Kónya-Ütő Bencével kar­öltve elhatároztuk, hogymindenhónap utolsó hetében egy kortárs szöveget fogunk felolvas­ni. Így indult ez a folyamat. Aztán a hetedik-nyolcadik már olyan szinten jól működött, hogy elkezdtünk játszani.

Ez több mint felolvasószínház.

Folyamat. Eszközöket kezdtünk keresni, azon gondolkoztunk, mi az, ami még belefér a szövegen kívül. Ez nagyon kihangsúlyozta az esemény jelen idejét. Egyszeri felolvasások voltak, „itt-és-most” történtminden, másnap már nem ismételhettük meg. Éppen ezért a munka maximális koncentrációt és egymásra figyelést igényelt. És végül már nagyon izgal­mas, performanszszerű előadások születtek.

Fotó: Henning János

Lejegyezte, szerkesztette: Balázs Lehel

 _____________________

[1] A diákok által megfogalmazott 12 + 1 pont: 1. Kí­vánjuk a másság elfogadását! 2. Aktív társadalmi szerepvállalást! 3. Bizalom alapú társadalmat! 4. A saját elvekkel szembeni elfogultság eltörlését! 5. Működőképes diákközpontú tanügyi rendszert, a diákok egyenértékű félként való kezelését! 6. A nemzetiségek szabad egymás mellett élését! 7. Te magad légy! 8. Úgy szeresd önmagadat, mint fe­lebarátodat! 9. Legyen hited! 10. Holnap se felejts el derűsen felkelni! 11. Magadnak felelj meg! 12. Nem jogunk, hanem kötelességünk lázadni! +1. Jövőre ugyanitt! (szerk. megj.)