Ungvári Zrínyi Ildikó: A színház szellemi provokáció

Ungvári Zrínyi Ildikó: A színház szellemi provokáció

A Játéktér 2014. tavaszi számából

Fotó: Incze István

Interjú Keresztes Attilával

Három évvel ezelőtt megrendezted az Yvonne, burgundi hercegnőt a len­gyelországi Katowiczében, ezt láthattuk most Marosvásárhelyen, a Teatr Śląski előadásában. A lengyel kultúra szerelmese vagy?

Az előadás története az, hogy 2008-ban Tompa Gábor meghívta Tadeusz Bradeczkit egy Gombrowicz-mesterkurzust tartani Kolozs­várra, az Európai Színházi Unió Fesztiváljára. Ekkor dolgoztam én az Yvonne negyedik fel­vonásán. Nemsokára pedig Bradeczki meg­hívott, hogy rendezzem meg az előadást az általa vezetett színházban, Katowiczében. Így kerültem én oda. Nagyon érdekes volt a talál­kozás az ottani csapattal, hiszen Gombrowicz ma már a hazájában is a nagy lengyel klasszikusok közé tartozik. Nem volt ez mindig így, so­káig betiltott szerző volt. Mai napig folyik valamiféle rehabilitációs folyamat. Kíváncsi voltam, a lengyelek hogyan játsszák Gombrowiczot. Kiderült, hogy általában vígjátékként közelítik meg.

Ez azt jelenti, hogy a közönsége is más, ke­vésbé elit közönség? Te pedig a formakeresés felől értelmezted.

Mondjuk, szeretném, ha idehaza a kevés­bé elit közönség Gombrowiczon szórakozna. Igen. Azt hiszem, hogy Gombrowicz drámái­nak kulcsa a forma. A helyzetei groteszkek és abszurdok. Ő elzárkózott az abszurdtól mint szerző, de az az ellentmondás, amit ő hitvallásként képviselt, a normalitás és az ab­normalitás ütköztetése, egy pillanatban való jelenlévősége, az már abszurd, ha akarom, ha nem. Ebben a furcsa Yvonne-történetben, minden esztétikai szemponton túl, benne van a Gombrowicz kálváriája az akkori lengyel, de akár európai társadalomban, a biszexualitása és a kitaszítottsága miatt. Egyértelmű, hogy mind az Operetkában, mind az Yvonne-ban erőteljes az egyén–társadalom konfliktus, min­den mocskával együtt, és végül az az egymás­ramutogatósdi, hogy nézzük meg és mérjük meg, hogy ki a mocskosabb. A két képzelet­beli királyi udvar hogyan tudja elfogadni ön­magát, és hogyan szembesül egy számára idegen testtel. Ezért az Yvonne világát részben az Operetkából dedukáltam. Fontosak voltak számomra a csömörig vitt formák, mint a di­vat, a templomba járás, az Istenhez való vi­szony.

A te Yvonne-rendezésed erőteljes, sajátos értelmezés. Ez az Yvonne elfogadja a halált. Azt látom, hogy Innocenttel való találkozása kiemelt – utána pedig eltűnik a fiú, és Yvonne egyedül marad, a halála pillanata is magányos. Magunkra maradunk az áldozatvállalásban?

Már az első pillanattól fogva tudtam azt – megint csak Shakespeare-re hivatkozva, mert ez a történet egyfajta Hamlet-parafrá­zis –, hogy azt a szenvedéstörténetet, amit Hamlet és Ofélia, illetve a Herceg és Yvonne végigjár, valamiféle eleve elrendeltség felől kell értelmezni. Ők fölismerik azt, hogy velük mint egyénekkel történnek a dolgok. Első pillanattól kezdve, amikor még Fülöp számára a szőkék, a barnák, mindenki célpont, már eldől, hogy Yvonne lesz az, akinek ezt a kálváriát végig kell járnia – és ő ezt nagyon szépen végig is járja. A negyedik felvonásban, amikor egy egész Udvar azzal foglalkozik, hogy őt hogyan kell megölni, Yvonne jelen van, és mindent hall, tud – ezzel fölajánlja a halálát, elfogadja az életáldozatot, úgyhogy a kárász, amit azért főznek, hogy megakadjon a torkán, már csak egy eszköz marad. Talán ez a Herceg megváltása, a kör ezzel megszakad, a Herceg kilép a rendből. Van Yvonne-nak egy látszólag megfejthetet­len mondata – alig három mondatot mond az egész darabban, az egyik, hogy: „Körbe, kör­be, mindig csak körbe, körbe”. Arra utal, hogy ugyanez megtörtént már Fülöp apjával is, és ugyanez a történet talán meg fog történni to­vábbra is, mert az emberiség nem tud ebből a mókuskerékből kiszállni. Jézus volt az, akit így föláldoztunk, és nap mint nap feláldozunk ön­magunkban. Jézusokat a történelem feláldoz kicsiben és nagyban, ezek az áldozatok váltják meg a mikrovilágokat – mint Yvonne a rendnek álcázott káoszt egy képzeletbeli királyságban. A végén azt mondja az Udvar, hogy ilyenkor le kell, illetve illik letérdelni: „Fülöp, térdelj le” – a darab szerint mindenki letérdel, csak a herceg nem. Ebben az előadásban ez fordítva törté­nik, Fülöp épp a Hamletségéből, az akaratán kívüli áldozat voltából fakadóan térdel le és talán fogadja el ezzel egyedüliként az Yvonne általi megváltást.

Arról mit gondolsz, mennyire aktuális kér­dés a tiszta forma keresése – arra is gondolván, hogy a magyar színházi kultúrából hiány­zik az ilyenfajta avantgárd vonulat. Szükség van rá? Meg kell honosítani?

Sokrétű egy színházi előadás, és sokféle színház létezik. Nem tudhatjuk, mi az, ami tiszavirág-életű, és mi az, ami hosszú távon tar­tós lesz – ez is az útkeresés része, és maga a kísérlet és kíváncsiság a fontos. Én most ezt tudom csinálni, és majd idővel kiderül, mennyi ennek az érvényessége.

Én arra gondoltam, hogy mennyire van szüksége a hétköznapi embernek ezekre a for­mákra.

Ha nem lenne szükség rájuk, ezek a for­mák nem lennének életképesek. Az erdélyi és a magyar színjátszásnak másak a hagyomá­nyai, nehezebben fogadják el a formalitást, de ez nem maga a forma és a formai megköze­lítés érvényességét kérdőjelezi meg. Ez a faj­ta megközelítés nem mai találmány, itt nálunk is vannak komoly előzményei. Nekünk nem a formára kell a nézőt megtanítani, hanem a nyitottságra, a színházzal való együttgondol­kodásra, a különböző konvenciók és jelrend­szerek elfogadására. Más szinten is jelen van a kultúránkban, anélkül, hogy tudatosítanánk, hiszen a néptánc sem más, mint egy ilyen le­tisztított forma.

A Tompa színháza is ilyen.

Ebben az értelemben Tompa Gábor is fe­hér hollónak számít.

Erdélyben is?

Vannak olyan műhelyek, ahol meghonoso­dóban van ez a színházi kultúra és nyelv, de elsősorban csak szakmai szinten.

A nagyközönség körében nem?

Most van kialakulóban az a közönségré­teg, amely nyitottabb a más formák, másfaj­ta megközelítések iránt, amely már nem az illusztratív vagy első ránézésre megfejthető „üzenetet” várja el a színháztól. De az is igaz, hogy már Harag György is ezt gondolta a maga idejében…

Én azt gondolnám, hogy az erős forma­készletű színház hat annyira Erdélyben, hogy lassan kineveli a táborát, pl. nagyobb városok­ban, nem így van?

Minél nagyobb egy város, annál jobban látható a közönség rétegezettsége, ergo az ilyen színházat kedvelők tábora is nagyobb. Ez jórészt a nagyobb városokra jellemző pezs­gőbb kulturális élettel, az impulzusok gazdag­ságával magyarázható.

Visszatérve a lengyel kapcsolatra, ott mennyi ideig dolgoztál? És miben látod a két színházi kultúra – erdélyi és lengyel – különb­ségét?

Két előadást rendeztem. Ez idő alatt érzé­keltem, hogy az ottani színházi gondolkodásban jelen van annak a lenyomata, hogy náluk a 20. század közepén lezajlott egy színházi forra­dalom. Abban a közegben jól megfér egymás mellett a polgári színjátszás, a kommersz és az avantgárd művészszínház, ezek nem zárják ki egymást még egy színház repertoárján be­lül sem. Rendkívül merészen kísérletező szín­ház az övék, amelyben a jó értelemben vett provokáció fontos és elfogadott összetevő, s ez már a színészképzésben megmutatko­zik. Azok a színészek, akikkel én találkoztam, eleve be vannak oltva egy olyan jó színházi hagyománnyal, amely nem hagyja őket lustá­nak, vidékinek és megalkuvónak lenni. Ők a maiságra, az érvényességre nagyobb hang­súlyt fektetnek. A mi kultúránkban sajnos az önmagunkkal szembeni megalkuvás még na­gyon erős szerepet játszik. Ahelyett, hogy mi mennénk elöl a fáklyákkal, inkább igyekszünk úgy érni el sikereket, hogy, mondjuk, a ’70-es évek, az elmúlt korok színházára hagyatko­zunk, és ez fogva tart, nem hagy bennünket előrelépni.

Yvonne, burgundi hercegnő a Teatr Śląski elődásában. Fotó: Rab Zoltán

A lengyel színházban másképp gondolkod­nak? Más a színházi struktúra?

Maga a struktúra hasonló, talán abban kü­lönbözik, hogy náluk a színházban nincsenek közalkalmazottak – és talán ez is egy motiváló szempont. Ugyanakkor a lengyelek talán töb­bet áldoznak a kultúrára, és főleg fontosabb tényező az életükben maga a kultúra.

Milyen volt a színészekkel való találkozás?

Remek. Nagyon nyitottak, frissek, életkor­tól függetlenül. A munkamódszerük, az előadáshoz való hozzáállásuk a legjobb értelem­ben véve provokatív és inspiráló, ők mindent megtesznek azért, hogy valóban jó színházat csináljanak, és nem hajlandóak e téren olcsó kompromisszumokat kötni önmagukkal. Nem kímélik magukat, az imidzsüket, a nevüket, bátran, biztonsági kötelek nélkül mernek be­leugrani az előadásba.

Úgy látod, hogy nyitottabbak, mint a mi színészeink? Van-e például Grotowskinak élő öröksége?

Sokkal erősebb bennük az önmagukkal való versenyszellem, folyamatos kihívásként élik meg a színházat. Igen, például Jurek, aki a kamarás szerepét játszotta, dolgozott Gro­towskival. De ők már a főiskolán magukéként tanulják Grotowskit meg Kantort, beléjük ivó­dik, bennük van, anélkül, hogy direkten hivat­koznának a hagyományra.

Más-e a színészi építkezésmód, a színészi munka?

Ez a világ minden színésze esetében egyé­nileg változik. Ami általános náluk, hogy ők valóban próbálnak, és nem tartalékolnak. És utána lehet azt mondani, hogy ez nem jó, vagy keressünk egy másik irányt. Ez azért jó, mert élesben megy minden, azonnal kiderülnek a dolgok, nem lepik meg egymást rossz ér­telemben a munka során. Ők egyéni módon építkeznek arra a vázra, amit a rendezőtől kapnak – nem vitatják azt, nem más alternatí­vákat keresnek, hanem maximálisan megvaló­sítják a rendező elképzeléseit.

Nyitottabbak a más formára, más nyelvre?

Ez a csapat, amelyikkel én dolgoztam, szá­mos különböző színházi nyelvvel találkozott. Nem csupán a külföldi rendezőkkel létrehozott előadások során, hanem a lengyel rendezők is provokatívak, állandó, élő útkeresésben van­nak, soha nem kényelmesednek bele a meg­talált vagy megtalálni vélt nyelvbe, formába, stílusba.

Fontosnak tartottad elhozni ezt az előadást Vásárhelyre, ez is része a bemutatkozásodnak, mint ahogy a Mélyben c. első rendezésed is. Miért nevetsz ezen?

A bemutatkozás mindig kényes dolog. Ért­hető módon a néző nehezebben mer kilépni a maga komfortzónájából, ugyanakkor egy bemutatkozás során nekem önmagamat, az általam érvényesnek tartott színházat kell meg­mutatnom. Éppen ezért volt fontos az, hogy az Yvonne-t elhozzuk Vásárhelyre, hogy láthassa ezt az előadást az itteni közönség.

Jót tesznek Vásárhelynek az efféle tapasz­talatok.

Ennek a színháznak tizenöt év alatt hét igazgatója volt, akik természetesen a legjobb tudásuk szerint próbálták megvalósítani a maguk színházát. Erre viszont nem volt elég idejük, mert nem lehet egyből megcsinálni, en­nek a vége csak kudarc lehet. Az lett a követ­kezmény, hogy a városban egyfajta ellenérzés született, elpártoltak a nézők. Az utóbbi másfél évben több különböző előadásom járt itt, hogy megmutassam, hogy ugyanazzal a színházi hozzáállással lehet akár vígjátékot is csinálni. Habár a szellemi provokáció legfontosabb a színházban, műfajtól függetlenül. A környeze­tünket ahhoz kell szoktatnunk, hogy az előadás egy élő valami, kommunikál a nézővel, nem pedig holmi alakoskodást jelent, aminek sem­mi köze a világhoz. Sajnálatos például, hogy a középiskolában nem készítik fel a diákokat, nemcsak színházra, hanem a művészetekre általában.

Mindig késésben vagyunk.