Ugron Nóra: Hogyan írhatjuk újra a múltat és adhatunk lehetőséget egy másképp megíródó jelennek?
A Játéktér 2020. téli számából
Borítókép: ROMACÉN – A boszorkány ideje (ROMACEN – Vremea vrăjitoarei) című előadásból, Giuvlipen Színházi Társulat. Fotó: Volker Vornehm
Még a járvány előtt nézhettem meg élőben a bukaresti Giuvlipen társulat és a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház koprodukciójaként létrejött ROMACÉN – A boszorkány ideje (ROMACEN – Vremea vrăjitoarei) című előadást, melyet a karantén ideje alatt Facebookon is közvetítettek. Miután online újranéztem az előadást, mely a technológiához való viszonyunkat is tárgyalja, úgy döntöttem, hogy kritikámat az előadás tematikájához kapcsolódó, mintegy szócikkekként használt hashtagek köré építem. A szöveg lineáris követése ad teljes képet arról, amit az előadás kapcsán fontosnak találok, azonban a hashtages forma megengedi az egyes fejezetek közti ugrálást.
#GIUVLIPEN
A bukaresti Giuvlipen társulatot 2014-ben alapították Mihaela Drăgan és Zita Moldovan színészek Mihai Lukács rendezővel közösen. A Giuvlipen név feminizmust jelent romani nyelven. Ők az első független, feminista, roma társulat Romániában.
#ROMAFUTURIZMUS
A romafuturizmus fogalmát Mihaela Drăgan alkotta meg 2018-ban egy hongkongi rezidenciaprogram keretén belül. A technoboszorkányé a jövő. Romafuturista manifesztum[1] című szövegében bemutatja a mozgalom esztétikai és politikai alapjait.
Definíciója szerint a romafuturizmus kapcsolatot teremt a roma kultúra és a technológia, illetve a boszorkányság között. Az észak-amerikai kontinensen a kilencvenes években létrejött afrofuturizmushoz hasonlóan a romafuturizmus is a technológia és a rasszosított népcsoport (előbbi esetében az afrikai diaszpóra, az utóbbinál a romák) kultúrájának metszetén keresztül felülvizsgálja a történelmet, és a transzgenerációs traumák gyógyulására fókuszál.
Az afrofuturizmushoz hasonlóan ötvözi a science fiction, fantázia, mágikus realizmus, történelem, varázslat és technológia elemeit. A varázslattal rendelkező roma szereplők, vagy a fantasztikus kiborgok figurái a fikció révén lehetőséget adhatnak a múltba való beleavatkozásra, kiutat mutathatnak a traumákból, egyfajta empowermentként szolgálnak, és újfajta, nem csupán a fájdalmas múltból következő jövők elképzelésére adnak lehetőséget.
#ROMACÉN
Drăgan romafuturista manifesztumában bejelenti az elnyomás történelmének a végét, és egy új, a technoboszorkányság által jellemzett korszakot vetít előre – ez a romacén. A romacénben a roma boszorkányok irányítják a technológiát, és az emberiség jövője feletti kontrollal rendelkeznek. Drăgan elképzelésében a technoboszorkányok ötvözik a csúcstechnológiát a hagyományosnak tartott varázslat elemeivel, és ezek segítségével küzdenek egy egyenlőbb társadalomért és a társadalmi igazságosságért.
ROMACÉN – A boszorkány ideje (ROMACEN – Vremea vrăjitoarei) a címe a Giuvlipen és a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház decemberben bemutatott közös produkciójának is. Ez az előadás az első romafuturista alkotás – legalábbis tudomásom szerint. Fontosnak találom, hogy nem Bukarestben, hanem egy periférikus, viszonylag kis létszámú, nem többségi román városban került színpadra. Vajon az őrkői roma közösség hogyan viszonyulhat a jövő technoboszorkányaihoz?[2]
A színtér és a közönség közt, illetve a színtér hátsó részén áttetsző, hálószerű anyagból készült fal van. Ezek közt játszódik a cselekmény – a romacénben. Az előadásban rengeteg számítógépes effektet alkalmaznak, a hálón belüli térre holografikusan vetítenek, galaktikus-digitális-robotikus világokat, tarot-kártyákat, hashtageket. Egy fizikailag elkülönített térben jön létre tehát az új kor, amelybe mint valami digitális prizmába vagy varázsgömbbe látunk bele, látjuk egy nagyon közeli jövő lehetséges változatát.
A kezdőjelenet egy ének a nőgyűlölet, a kapitalizmus és az antropocén végetvetéséről. A nézőkkel szemben álló szereplők angolul fiktív számítógépes parancsokat skandálnak, melyeket vetítve olvashatunk is – például:
#consider <Affirmative_Action.Xir>
#consider <feelings.Xir>
Az affirmatív akció vagy megerősítő cselekvés a pozitív diszkriminációhoz hasonló, ám annál összetettebb ernyőfogalom az esélyegyenlőség megteremtéséért tett különféle intézkedésekre, melybe beletartozik például a kisebbségi csoportok képviseletének megnövelése a társadalmi döntéshozás területein. Affirmatív akcióra vagy ezen módszerek újragondolására van szükségünk? Check your privilege. Vizsgáld meg a privilégiumaid – szól a technomágikus parancs. Mindenkinek szól ez, de a roma boszorkányok szájából elhangozva különösen a gádzsó közönségnek volna szüksége erre az önvizsgálatra. Illetve end misogyny, azaz legyen vége a nőgyűlöletnek – hangzik a parancs. Így már rögtön az előadás elején a hatalmi viszonyok interszekcionális szempontból való újragondolását és ezeknek a lebontását tematizálja az előadás, illetve ez az alapja a színpadon megidézett romacén világnak.
Az előadás két részre oszlik: az első az említett hálókra vetített holografikus számítógépes effektek – mely Cip Făcăeru munkája – által megjelenített romacénben játszódik, míg a második felében nagy-britanniai rendőrségi kihallgatások tanúi lehetünk, effektek nélkül, a fehér fénnyel megvilágított, díszletmentes színtéren. Az indítóénekhez hasonló songok révén idéződik meg igazán a romacén sci-fi hangulata, esztétikája és politikai üzenete is. Az előadás zárójelenete is egy ének, mintegy szimmetrikusan keretezve az előadást.
#KIBERBOSZORKÁNYOK
A jövő kiberboszorkányai által generált számítógépes vírus megfertőzte a kapitalizmust, véget vetett a patriarchátusnak és az antropocénnek is – énekli Comandanta Ramona (azaz Ramona kapitány, Nicoleta Ghiță), Cassandra (Fatma Mohamed), Kali2000 (azaz Fekete2000, Mihaela Drăgan), Daje (azaz Anya, Ioana Costea), Nevi-Carmen (azaz Új Carmen, Anca Pitaru) és Phuri (azaz Öreg vagy Harag, Zita Moldovan). A Ramona által írt vírus először a Brexitet számolta fel. Kiderül tehát, hogy ez a közeljövőben kialakuló romacén időtér valahol Britannia területén kezdődik. Egy úgynevezett shamanelista rituálé során a kiberboszorkányok megidézik híres, elnyomó, jobboldali politikusok képeit, melyek a hálóra vetítve jelennek meg, majd tűnnek el, a technoátkok pixelbugyraiban.
A Brexit varázshackelésén túl a kiberboszorkányok – főleg a Mihaela Drăgan által alakított Kali2000 – a traumatikus múltba való beleavatkozással is kísérleteznek. Kali2000 a roma holokauszt idején, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor terébe akar visszautazni, hogy a romacénben létrehozott úgynevezett új embereket csempésszen be a táborba. Ezek segíthetnének a roma foglyoknak, hogy az 1944. május 16-ai sikeres lázadásuk után augusztusban is ellen tudjanak állni, és ne történjen meg a roma fogolytábor augusztus 2-ai teljes likvidálása.
Az énekek és erős vizuális elemek mellett az előadásban ezen a ponton hosszabb etikai és filozófiai fejtegetéseknek és a kiberboszorkányok közti eszmecserének lehetünk tanúi. A romacén kibervarázs világában lehetséges, szükséges, esetleg veszélyes megváltoztatni a múltat? Milyen felelősséggel tartozunk a múltban élt és kivégzett ősöknek? A múltbéli és generációkon keresztül átörökített trauma feldolgozásának milyen módjai vannak? Hogyan szabadulhatunk fel a traumák alól? A múltba való beleavatkozás és a múlt kanonikus olvasatának megmásítását célzó spekulatív fikciós gyakorlat a jelenben is aktívan működő elnyomás és a trauma feldolgozásának egyik lehetőségeként jelenik meg. A nézők is, akik egyébként nem varázsolhatnak lyukat az idő szövetébe, elgondolkodhatnak múlt, jelen és jövő nemlineáris viszonyáról: azon, hogy a múltból nem pusztán ok-okozati viszonyként következik a jelen és a jelenből a jövő, hanem a múltbéli eseményeknek egy folyamatos olvasata az, amely kihat jelenbeli életünkre, amelyben a traumákat nem tudjuk feldolgozni, vagy az uralkodó rendszer nem engedi, hogy ez megtörténjen. A jelenben mindig valahogyan látjuk a múltat, és valahogyan elképzeljük a jövőt is, valamilyen múltképbe szocializálódunk és a jövőről alkotott valamilyen elvárásokat és konvenciókat tanulunk meg. Hogyan írhatjuk újra a múltat és hogyan adhatunk lehetőséget egy másképp megíródó jelennek? Számomra ez a legjelentősebb kérdése az előadásnak, a romacén gondolatának mint új korszaknak és magának a romafuturista esztétikának is.
#ROMA-GÉP INTERFÉSZ
Az úgynevezett új emberek, akiket Kali a koncentrációs táborba csempészne be, hogy a foglyoknak segíthessenek, a romacénben kifejlesztett mesterséges intelligenciát képviselik. Kali a holokauszthoz kapcsolódó kísérlet miatt is konfrontálódik a többi boszorkánnyal, ugyanis a többiek túl veszélyesnek gondolják a kísérletet, nehogy még több traumát okozzanak ők maguk is, és nehogy „összekeveredjen” a múlt a jelennel. Azonban egy másik, még nagyobb konfliktus az új emberekhez köthető: kiderül, hogy Kali támogatná az új emberek forradalmát. Ez a motívum rengeteg sci-fi alkotásból ismeretes, a Blade Runnertől a Westworld-sorozatig. Itt azonban az új emberek emancipációs törekvésének gondolata rátevődik a román államokban a 14−19. század során mintegy 500 évig fennálló romák rabszolgaságának múltbéli eseményére: Kali egy adott ponton kimondja, hogy a rabszolgaságban a romákat nem tartották embernek, akkor miért fosztják meg ők maguk is az új embereket a szabad emberi létezéstől, és tekintik őket pusztán alárendelt robotoknak.
A kiberboszorkányok párbeszédei elég hosszú ideig az új emberek felszabadításának megvitatására irányulnak, azonban a színpadon ők maguk nem jelennek meg, egyetlen karakter sem reprezentálja őket. Mivel az előadásban ilyen jelentős részt foglal el a téma, érdekes lett volna, hogyha a karakterek szintjén is megjelennek az új emberek, ami által még konkrétabban megtestesülhetett volna a boszorkányok izgalmas eszmecseréjének tárgya.
Az előadásban a romafuturizmus esztétikájának viszont fontos pillére az új emberek gondolata, mely szerint a technológiát eddig a fehér férfiak által képviselt többségi, patriarchális és elnyomó szubjektum uralta, de a romacénben a roma kiberboszorkányok az új embereket feminista és antirasszista gondolkodásmóddal ruházzák fel. A technológiának ez az interszekcionális elgondolása újszerű, azonban a humanista emberi szubjektum technológia általi feljavítása túlságosan a transzhumanista gondolkodás központi gondolatát idézi, mely számomra nehezen összeegyeztethető az interszekcionalitással. A transzhumanizmus ugyanis – a legtöbb poszthumanista irányzattal ellentétben – nem dekonstruálja az emberi szubjektum bináris oppozíciókban (ember–állat, nő–férfi, fehér–rasszosított stb.) való megalkotottságát és az oppozíciók mentén való elnyomó rendszereket, hanem a technológia által feljavított szuperembereket gondol el, azaz ahelyett, hogy decentralizálná az embert mint mindennek a mértékét, pontosan visszahelyezi arra a piedesztálra, amelyet a feminista mozgalmak lebontani törekszenek.
Elhangzik, hogy nem az új embereknek kell emberibbé, hanem nekünk gépibbé válnunk, hogy megtörhessük az emberi tévedés ördögi köreit. Ennek kapcsán kerül szóba az ember-gép interfész (románul interfață om-mașină), konkrétabban a román nyelvi szójáték szerint a romagép interfész (románul interfață rom-mașină, ami csak egy r-betűben tér el az ember-gép interfészt jelentő román terminustól). Ember-gép interfésznek lehet nevezni minden olyan felhasználói felületet, amely az embert egy géphez kapcsolja (azaz minden képernyőt például), itt azonban ennek egy radikális változata vetődik fel, amely ember és gép teljes hibridizációját tételezi. Az emberi-gépi érzékelésnek egy színpadi megjelenítését is láthatjuk az egyik leghosszabb énekben, mely az előadás egyik tetőpontjának is tekinthető. Ahogy Nevi-Carmen a roma-gép interfészről beszél, és azt mondja, hogy az emberi agy nem képes különbséget tenni valóság és virtuális valóság között, egyszer csak gépiesen megismétli a szavakat, és lassan átcsúszik a beszéd énekké, a színészek robotikus, repetitív mozdulatokat tesznek, és ismétlődő mondatokat skandálnak a rájuk vetített algoritmusok hálójában. A vizuálisan kaotikus és zeneileg szép harmóniákban elénekelt, nagyjából tízperces jelenetről nehéz eldönteni, hogy az ember-gép interfész álma vagy inkább rémálma. Egyik énekelt replika szerint az érzelmek és érzések robbanása ez: miért is kellene visszatérni a valóságba a bonyolult életekhez? Egy másikban pedig azt skandálja az egyik szereplő, hogy nem szeretne bezáródni egy elkülönített világba. A fiktív ember-gép hibriden túl, a virtuális valósághoz való viszonyunkat általában is materializálja ez a rész.
#BÖRTÖNIPARI KOMPLEXUM
A színes vetítések és a nagyon dekoratív, sci-fi kosztümök által jellemzett romacénben játszódó jelenetek ellenpontjai az eksztatikus ember-gép (rém)álom után következő rendőrségi kihallgatások, melyek során a szereplőket a kosztümökből részben hétköznapi ruhába öltözve, erős fehér fénnyel megvilágítva látjuk. Ahogy a szereplők védtelenül ülnek a nézőkkel szemben, a reflektorfényben ugyanúgy ki vannak téve nekünk, mint a kapitalista börtönipari komplexumot képviselő kihallgatónak, akinek csak mély, rideg férfihangját halljuk a hangszórókból. A kiberboszorkányokat hackerkedéssel vádolják. A kihallgató felülről dübörgő hangja és az általa alkalmazott megfélemlítés, zsarolás és manipuláció a mi világunkra túlságosan is jellemző valóság, melyben a romacénben hatalommal rendelkező, kreatív és magabiztos kiberboszorkányként működő nők pusztán nemkívánatos, sarokba szorítható és deportálható bevándorlókként, idegenekként jelennek meg.
A sci-fi esztétikára jellemző dekorativitás, az énekek, a holografikus vetítések és a múlt–jelen– jövőre, valamint az ember és gép viszonyára vonatkozó etikai diskurzus után a nézők számára is sokkoló tanúként ülni a vakító fényben védtelenül ülő nők kihallgatásán. Mintegy buborékban megcsillan egy lehetséges világ lehetséges problémáival, hogy egy szempillantás alatt a társadalmaink egyik legbrutálisabb problémájával kerüljünk szembe. A főleg kelet-európai származású, roma, bevándorló szereplőket sorra elítéli a kihallgató hangja, azonban Kali2000-et és Ramona kapitányt nem sikerült elfogniuk. Mindkettőről megtudjuk, hogy kómaszerű állapotban vannak, és nem ébrednek fel, melyet a deportálás előtt álló menekült gyerekeknél megfigyelt rezignációs szindrómaként értelmeznek. Az előadásban azonban lehetséges, hogy ez nem pusztán a trauma és a stressz által előidézett testi védekezési mechanizmus, hanem a börtönipari komplexum előli menekülés lehetősége. A zárójelenetben Kalit és Ramonát halljuk zseniálisan rappelni, az előadás egyik leghatásosabb énekében, mely mintegy mozgalmi himnusz arról, hogy egyszer még eljön a romacén, a társadalmi igazságosság és az elnyomás alóli felszabadulás ideje.
[1]Mihaela Drăgan: Tehno-vrăjitoarea e viitorul. Manifest pentru Roma Futurism. Cutra, 2019/2., 78−81.
[2]A decemberi bemutató után csak néhányszor játszhatták az előadást, mielőtt bezártak a járvány miatt a színházak, így az alkotók szándékától eltérően egyelőre nem került sor a sepsiszentgyörgyi őrkői roma közösség megszólítására. A társulat azonban rendszeresen fellépett falvakban és roma közösségben korábbi előadásaival. Ez a produkció nem alakítható szabadtérivé a holografikus vetítések miatt, de remélhetőleg, ha újra kinyitnak a színháztermek, az őrkői közösség meghívása is megtörténhet.
