Turoczki Emese: Tein teátrum – A sűrített színháztörténet

Turoczki Emese: Tein teátrum – A sűrített színháztörténet

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Henning János

Sepsiszentgyörgyön 2014 a Játék éve volt, ehhez kapcsolódva indult januárban a Tein Teátrum, a város egyik legaktívabb alternatív kulturális helyszínén, az azonos nevű teázóban. A felolva­sószínházat első körben Derzsi Dezső, Kolcsár József, Pálffy Tibor Hobo működtette, majd félidőben csatlakozott először zenészként, később színészként Kónya Ütő Bence, mindannyian a Tamási Áron Színház művészei. Négy különböző generáció tagjai, akik saját temperamentumot, stílust, életta­pasztalatot hoztak a közös játékba.

Ez nagyon durva – így kezdtük a beszélgetésünket, „versenyvizsga”-hangulatban, ugyanis épp a Tein Teátrum októberi produkcióját készítették elő, amikor egy katalán drámát ismerhetett meg a közönség. Találkozásunkkor Jordi Galceran A Gölnhorm-módszer című darabját értelmezték, szen­vedélyesen vitatkoztak a szövegben megírt, egyre inkább eldurvuló állásinterjú-helyzet kapcsán. Ez a beszélgetés egészítette ki a Teinről összegyűlt információkat, tapasztalatokat, mozaikdarabokat, ahogyan az alább kirajzolódik.

A kezdetek

A Tein Teátrum ötletgazdája Kolcsár József volt, aki Ádám Szabolccsal, a Tein Teázó tulajdono­sával együtt régóta dédelgette a gondolatot, hogy létrehozzanak abban a térben egy színházi pro­dukciót, de az a terv nem sikerült, és helyette született meg a felolvasószínház ötlete. Egy évre szóló projektet terveztek és pályáztak meg, vagyis, hogy 2014 minden hónapjában felolvasnak egy kortárs drámát. Az első szöveg Yasmina Reza Művészet című darabja volt, amely arról szól, hogyan képesek látszólag mellékes dolgok meghatározni a legfontosabb emberi érzelmeket. Ez érvényes volt a közös munkára is: az év során kiderült, hogy a projekt a résztvevők egymás közötti viszonyára is hatással van, közelebb kerültek egymáshoz. Bevallásuk szerint nem versengenek, hanem vitáznak, érvelnek, majd a vihar lecsendülésével elfogadják és követik az éppen soros rendező értelmezését. Az elején még hagyományos felolvasó-színházi helyzetet teremtettek, csak ültek és olvastak. Valami azonban lehetett a levegőben, mert már első alkalommal volt közönsége a Tein Teátrumnak. Nagyon szépen tetten lehet érni az érlelődési folyamatot, aminek úgy tűnik, még nincs vége.

A helyszín

A Tein Teázó kilencedik éve működik, stratégiai helyen, a város központjában található, fiatal tu­lajdonosai – az Ádám házaspár – tudatosan vállalták, hogy kulturális eseményeknek adjanak helyet. Úgy tapasztalták, hogy a közönség részéről is egyre erősebb az igény, hogy lazább környezetben történjenek kulturális események, így a Tein heti rendszerességgel ad otthont könyvbemutatóknak, koncerteknek, kiállításoknak. A kultúrkocsma inkább az alternatív kultúra helyszíne lett az évek folya­mán, kritikus és aktív közönséget gyűjtött maga köré. Ebben a térben és hangulatban kellett a Tein Teátrumnak megtalálnia saját hangját. Már a téli hónapokban nehezen lehetett helyet találni a felol­vasó-színházi esteken, amit a nyári hónapokban már a teraszon tartottak, olykor elfoglalva a járda és az úttest jó részét is (szerencsére erre van lehetőség – szerk. megj.), akkora volt az érdeklődés. A csúcs egyértelműen a szeptemberi hónap volt, amikor a pulzArt kortárs összművészeti fesztivál adta a keretet és Mucsi Zoltánnal egészült ki a csapat; akár egy színházi nagytermet is megtöltött volna a közönség. Az alkotók szerint fontos, hogy a Teinben van a felolvasószínház, és bár kinőtte már azt a teret, ők azt állítják: „visszaszuszukálják magukat”.

A darabok

Yasmina Reza: Művészet; Peter Handke: Közönséggyalázás; David Mamet: American Buffalo (Bölényfejes ötcentes); Mika Myllyaho: Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén és a Káosz; Pintér Béla: A 42. Hét; Jean-Michel Ribes: Monológok, bilógok, trilógok; Bogusław Schaeffer: Kacsa és Artur Palyga: A zsidó; Jordi Galceran: A Grönholm-módszer; Joël Pommerat: A két Korea újra­egyesítése című darabjai ebben a sorrendben kerültek felolvasásra novemberrel bezárólag. Tehát amerikai, finn, francia, katalán, lengyel és osztrák szerzők szövegeit szólaltatták meg, magyar szer­zőtől származó szöveget egyetlen alkalommal mutattak be. Felváltva javasoltak és rendezték meg a szövegeket. Szervezési oka is volt annak, hogy csak kortárs szövegekkel dolgoztak – ezek közt több a négyszereplős darab, erre külön is odafigyeltek, de ugyanakkor azt is fontosnak tartották, hogy a közönség is érezze, miről beszélnek, mi foglalkoztatja a drámaírókat manapság. „Én féltem a kortárs szövegektől, korábban nem volt jó tapasztalatom, de nagyon örülök, hogy ez a projekt visszaadta az értékét a kortárs szövegeknek. És az is nagyon látszik, hogy melyik a jó szöveg, mert azokban igazán szabadon lehetett mozogni” – vallotta be beszélgetésünkkor Derzsi Dezső.

A közönség is játszik

Ismert tendencia, hogy a színház túllép saját terén, belép az iskolába, kocsmákba, tulajdonkép­pen ez történt Sepsiszentgyörgyön is. A Tein Teátrumnak viszont sikerült úgy megragadnia a felol­vasószínházat, hogy több lett, mint felolvasás: laza, közvetlen stílusa a közönséget is felvillanyozta. Bár sok a fiatal a közönség soraiban, nem feltétlenül ez a felszabadultság oka, hiszen minden kor­osztály részéről van érdeklődés. Elkötelezett nézőjük lett a kollégák közül például Nemes Levente, a Tamási Áron Színház nyugalmazott igazgatója, ugyanakkor nemcsak művészeket, hanem orvost vagy vállalkozókat is rendszeresen lehetett látni az előadásokon. Ahogy híre ment a Tein Teátrumnak, úgy gyarapodott fokozatosan a közönség, de az is izgalmas esetükben, hogy már a kezdettől volt érdeklődés a projekt iránt. Kónya Ütő Bence szerint számított az is, hogy eleve nem konvencionális a tér, és az is, hogy két esetet leszámítva, ingyenes volt a belépés. „Egy ideig kívülről néztem, ugye nem bonyolult az alaphelyzet, nem kellett megérteni konvenciókat: a színészek szöveget olvasnak, mégis így élőbb lett az interpretáció, a közönség meg szereti, mert játékosabb, nagyon sok helyzet ott helyben születik meg, nemcsak X szereplő szívatja Y szereplőt, hanem az őket alakító színészek is egymást” – magyarázta. Ráadásul a közönség egyből vette a lapot, értette és értékelte a kiszó­lásokat, olykor még hozzá is tette a maga kis játékát. Ezekre a helyzetekre tudatosan is készültek, nem véletlen, hogy a publikum előtt próbálták ki a mikrofont, vagy volt olyan, amikor úgy beindult egy játék, hogy a néző tartotta a színésznek a szöveget. Ilyen eset volt Mika Myllyaho Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén című darabjánál, de az az este más miatt is sarokpont volt a Tein Teátrum életében.

A rapszodosztól az alternatív színházig

„Ahogy elindult, úgy nőttünk bele a felolvasószínházba, az elsőnél csak ültünk és olvastunk, aztán álltunk és olvastunk, a harmadiknál már volt egy zenész, egy szaxofonos, ekkor már ültünk és álltunk, aztán megmozdultunk, aztán parókákat, jelmezeket kezdtünk használni” – idézte fel a folya­matot Kolcsár József. Tulajdonképpen semmi mást nem csináltak, mint amit a színházban is, de ki­léptek abból a konvencionális térből, és az is tény, hogy mindamellett, hogy ennek volt egy felfutása, ők maguk is nagyon élvezték, a Pániknál már nem szöveget olvastak, hanem úgymond színházias, performansz jellegű dolog született – hangzott el beszélgetésünkön. Voltak olyan helyzetek, amikor bevontak színészkollégákat, a Pintér-darabnál előtte leegyeztetve, a Joël Pommerat-szövegnél vi­szont meglepetésként vitték játékba a vendégművészeket. Derzsi Dezső szerint ez az egy év gyakor­latilag sűrített színháztörténelem volt, a rapszodoszoktól indultak és az alternatív színháznál tartanak.

Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén

Leo (Derzsi Dezső), a mérnök házassága válságba kerül, felesége azzal küldi el, gondolkodjon, rendezze a dolgokat, és akkor menjen csak haza, ha biztos magában. Max (Pálffy Tibor Hobo) grafi­kus, pánikbeteg, három hónapja ki se mozdul a lakásából. Testvérének, Joninak (Kolcsár József), a tévés műsorvezetőnek mennek látszólag a legjobban a dolgai, de váratlanul kirúgják, többek között felszínessége miatt. Leo nem ért semmit, pánikrohamot kap, két barátja pedig segíteni próbál, és ez indítja el a három férfi „terápiás” majd „piás” helyzeteit. Elemzik, olykor szánják, máskor bántják egymást, majd megpróbálnak felülemelkedni és úgy végignézni az életükön. A darab könnyedén, mégis gúnyosan kezeli a terápiás és öngyógyítási kísérleteket, a „pszichológia mindenkinek” mozga­lom összes közhelyét felsorakoztatja és idézőjelbe teszi. Hálás szöveg, sok lehetőséget ad a játékra, kiszólásra.

Áprilisra már teljesen belakta a teret a Tein Teátrum, élő videoközvetítést is használtak, így ke­rülhetett be a teázó mellékhelyisége is az előadásba, de ekkor avanzsált pár néző színházi súgóvá, és belefért a magánéleti kiszólás, összefeszülés is akár. Magát a színházat tudtuk valamilyen szinten magunknak újrafogalmazni, megtörténtté tenni, ott abban a pillanatban történtek a dolgok, és ha el­kapott a röhögés, nyugodtan tudtam röhögni, és utána visszatérni a problémához, mesélte el utólag Pálffy Tibor Hobo, örömzenéléshez hasonlítva ezt a játékot. Persze mindig a szövegből indulnak ki, ez a legfontosabb, tette hozzá, de erre rájön az örömzenélés, ami, bár formailag kötött az olvasás, mégis szabaddá tette őket, egy jó értelemben vett lazaságot adott. Vagyis meghatározó a Tein Teát­rum performatív jellege.

Kacsa

Én azt tanultam, hogy nincs hülye szöveg – mondja a showman a próbán középszerű kollégá­inak, ezzel a gondolattal zárja le a darabját Bogusław Schaeffer és a Tein Teátrum színészei, akik folytatva az előadást, de már kissé kilépve az alakításból, megbeszélték, hogy bizony lett volna még lehetőség a szövegben, de hát ez felolvasószínház… Mindig kihasználták, ha a szövegnek egy kis része valamiért éppen nagyon aktuális ebben a térségben, a Kacsában például az „Ice bucket” mozgalmat figurázták ki, mondja Kolcsár József. Felsorolták három közéleti személyiség nevét, majd Hobo félpohárnyi vizet, kis jégkockákkal magára öntött. Az ilyen kikacsintós helyzetekben láthatóan maguk a színészek is jól szórakoztak. Milyen is legyen a színház, hol kezdődik a hitelesség, milyen szerepe van a középszerűségnek, végeredményben mi a jó és mi a rossz – ez a szöveg ilyen kérdé­seket is boncolgat, a jelenetek pedig ezekre a kérdésekre kifuttatott variációk, filozófiai, kultúrtörté­neti, nyelvészeti eszmefuttatásokkal tarkítva, de megengedett akár a közéleti, civil kikacsintás is. Így kerülhetett bele az előadásba a rétyi fűrésztelep vagy az autonómia kérdése és a már említett jeges víz. Felvállalják a hibákat is, a nyelvbotlást – a kőszínházban a közönség ezt nehezebben viselné el, itt viszont elnézőek, hiszen ez „csak” felolvasószínház. Van ebben a műfajban a lazaság és egysze­riség mellett valami féktelenség is, a komolyság béklyójától megszabaduló „marhulás” lehetősége. Kónya Ütő Bence ezt így fogalmazza meg: a Tamási Áron Színház komolyan veszi magát, kimaradt a marhulás, viszont ennek a komolyságnak köszönhetően a Tein Teátrumra a fölösleges idétlenkedés helyett az érett hozzáállás volt a jellemző.

Mucsi Zoltán Kapa és a Tein Teátrum

A lengyel Artur Palyga A zsidó című drámáját Mucsi Zoltán javaslatára mutatták be, Kapa ven­dégjátéka összefügg a pulzArt kortárs összművészeti fesztivállal. A szervezők ugyanis javasolták, hogy hívjanak meg ismertebb művészt a szeptemberi felolvasó-színházi estre. Kapa első alkalommal járt Sepsiszentgyörgyön, utólag elmondta, számára döbbenetes volt, mekkora az érdeklődés a Tein Teátrum iránt. Két alkalommal próbáltak, úgy érezte, kölcsönösen jó volt a közös munka, persze hosszabb próbafolyamat esetén több lett volna a kérdés. A darab cselekménye a felelősségválla­lás és felelősségre vonás között ingadozik, amely a múltfeldolgozás különböző állomásait érinti. Az egyébként hideg szeptemberi estén egy színházi nagytermet is megtöltött volna a közönség, annyian nézték végig ülve és állva is a produkciót.

Történéseket generálni

Az év utolsó Tein Teátrumának alapötlete az volt, hogy míg egész évben mások szövegét olvas­ták fel, egyszer ki akarták próbálni, milyen, ha ők adják a szöveget egy színházi szerzőnek. Székely Csabát hívták meg, akit előzetesen beavattak tervükbe: ő egy történet ötletét hozta, karaktereket, kulcsszavakat adott, felállította az alaphelyzeteket és a színészek improvizatív módon játszottak – a Beugróból ismert formához hasonlít ez tulajdonképpen. A közönség nagyon élvezte, Pálffy Tibor Hobo értékelése szerint viszont míg a közönséget maximálisan kielégítette az ilyen játék, bennük inkább hiányérzet maradt, hiszen nehéz ebben a műfajban a szórakozáson túli tartalmat megpe­dzeni. Nagyot szólt, valósággal pukkant, éppen ahogy szerették volna, de nem igazán maradt utána mondanivaló. Ebben az időszakban éppen a „hogyan tovább” foglalkoztatta őket, és a keresés időszakában próbálták ki ezt a műfajt, de végül leszavazták, hogy ilyen típusú sorozatot készítsenek 2015-ben. Azt találták ki, hogy a performansz, az élő művészet felé mozdulnak el, aminek Sepsi­szentgyörgy jó helyszíne, hiszen többek között Baász Imre és Ütő Gusztáv művészetének köszönhe­tően, a Szent Anna-tónál megszervezett AnnArt fesztivál révén ennek komoly előzménye van. A Tein Teátrumot kezdeményezői nyitottan akarják hagyni, céljuk, hogy történéseket generáljanak, kovász­ként legyenek jelen. Úgy változtattak nevet, hogy az hangzásban nem, de írásban jelzi a hangsúlyok áttevődését. A 2015-ös Tein Teatroom, ahogy most nevezik, színházkísérletté vagy kísérletszínházzá alakult, egy Schilling Árpádtól kölcsönzött gondolat nyomán: „A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér.” Ismerve az alkotókat, a folyamatnak nincs vége, a továbbiakban is számíthatunk még újabb meglepetésekre.