Turbuly Lilla: Identitás-keringő

Turbuly Lilla: Identitás-keringő

A Játéktér 2023/1. számából
Magyarosaurus Dacus. Szigligeti Színház, Nagyvárad
Fotók: Vígh László Miklós

Nopcsa Ferenc (1877–1933) élete kalandregénybe illik, vagy akár színes, szélesvásznú filmre kívánkozik. A báró azon kevesek közé tartozott, akik sok életet képesek egyetlen-egybe sűríteni. Gyerekkori élményének hatására fordult a paleontológia felé, amelyben komoly tudományos eredményeket ért el, járta a világot, felfedezte Albániát, ahol legszívesebben királlyá koronáztatta volna magát, de kémkedett, és eltérített repülőgépet is. Ellentmondásos személyiség volt, jó és rossz kevercse, aki tragikus pontot tett gazdag életére.

Gianina Cărbunariu rendező és Boros Kinga dramaturg olyan drámaalapanyagot látott meg benne, amely képes kiindulópontként szolgálni egy, a közép-kelet-európai térség múltjáról és jelenéről gondolkodó előadáshoz. A bemutatót nagy várakozás előzte meg, a szakmabeliek sokat emlegették korábbi, emlékezetes közös munkájukat, a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban dokumentarista módszerekkel létrehozott 20/20-at (2009), amely a Fekete Március néven ismert, 1990-ben zajlott marosvásárhelyi etnikai összecsapásokat dolgozta fel. A nagy várakozások mindig veszélyesek, ráadásul az alkotók most egy jóval régebbi korszakhoz nyúltak, amely bizonyos szempontból biztonságosabb terep, hiszen nem fenyeget azzal, hogy a még élő kortársak szubjektív ítélőszéke elé kell állni. De az előadás nem okozott csalódást: egy rendhagyó, színes, inspiratív este élményével távozhattunk, amely nem a jólfésültségével és a lekerekítettségével, hanem éppen a maga érdes frissességével nyeri meg az ilyenfajta színházra nyitott nézőt.

A Gianina Cărbunariuval készült interjúból[1] is tudható, hogy a rendező bevett módszere szerint most sem kész szövegkönyvvel álltak neki a próbafolyamatnak. A színészeket is arra biztatták, hogy ássák bele magukat Nopcsa életrajzába, az újságcikkekbe, egyéb kutatási anyagokba, így a hagyományos színészi munkán túl is váljanak az előadás alakítóivá. A dramaturgiai alapötlet az, hogy ezt az egy emberben megférő sokféle életet, Nopcsa különböző arcait más és más színész játssza. Más a paleontológust, az albán szálat, az antiszemitát, a társa felett uralkodó szerelmi partnert. Ez a megközelítés eleve elveti a linearitást, hiszen a személyiségen belül egyszerre, horizontálisan létező irányokat jeleníti meg. Ehhez kapcsolódó döntés az is, hogy a haláláról szóló rész valahová az előadás közepére kerül, kiküszöbölve azt, hogy a tragikus zárlat a fókuszról másfelé terelje a néző figyelmét.

Mert ez a fókuszpont inkább az, hogy Nopcsa személye képes a mi ellentmondásokkal, belharcokkal teli közép-kelet-európai sokféleségünk metaforájaként működni. Identitásában ugyanis ötvöződik a magyar a románnal, az Osztrák–Magyar Monarchia gyermeke az albánnal, a Kelet a Nyugattal, a tudós a nyáját legeltető pásztorral. Kicsit úgy, mint a József Attila-versben: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben” (A Dunánál). E személyiségrétegek gyakran kerülnek konfliktusba egymással, nem képesek a hosszú távú, békés egymás mellett élésre, mindez pedig elvezethet a mások és önmagunk ellen forduló agresszióhoz.

A szerkezetről még annyit, hogy Nopcsa különböző arcait különálló jelenetekben mutatják meg, azonban mielőtt ide eljutunk, kapunk egy in medias res kezdést, amely a nagyapa, Nopcsa Elek színházi intendáns visszaéléseit idézi meg. Ez az alkotók számára különösen fontos színházi botrány, korabeli metoo-ügy, amelyhez a társulat színésznői bizonyára könnyen tudtak kapcsolódni, mégis kissé leválik az előadás egészéről. Az utána következő jelenet családi „fotója” azonban rögtön képbe helyezi a nézőt, hiszen jól követhető, kompakt és humoros összefoglalót mutat a Nopcsa családról, és végig biztos kapaszkodóként szolgál.

Mindezt minden görcsös igyekezettől mentesen, játékosan láttatják. Irina Moscu jelmezei harsogóan színesek. Tiritarka harisnyák és színes felsők a bakfisnak öltöztetett színésznőkön (Tasnádi-Sáhy Noémi derekára kötve felismerem az előző heti MAFESZT szivárványszínű logójával ellátott ajándékpulóvert), fényes tréningalsók, mintás felsők a férfiakon. Vibrál tőlük a színpad. Irina Moscu jegyzi a díszletet is. Kevés, de látványos díszletelemmel (dinoszaurusz, dzsungelmintás színházi függöny) teremt erős látványvilágot, amelyet a világítás is megsegít. Meghatározó színek a zöld és a liláskék. Ehhez a látványvilághoz maradéktalanul passzol a Dimény Levente által tervezett színpadi mozgás, legyen szó friss és lendületes táncbetétekről, vagy az őslények mozgásának imitálásáról.

A sokszereplős játékban van, akinek hangsúlyosabb, és van, akinek kisebb szerep jut. Ebben az esetben ez valószínűleg nagyobb mértékben múlott azon, hogy ki mennyire tudott nem „csak” interpretáló, hanem alakító módon is bekapcsolódni a próbafolyamatba. Biztosan az utóbbiak közé tartozik Trabalka Cecília, aki egyben az előadás zeneszerzője és zenésze is, miközben például az „albánjával” sokszor ridegen, hierarchikusan viselkedő szerelmes Nopcsát is játssza. Erőteljes Tóth Tünde jelenléte, azért is, mert neki talán a legvitathatóbb szelet jutott Nopcsából: az antiszemita. Erre színészként reflektál is. Szintén meghatározó jelenléttel bír Tasnádi-Sáhy Noémi és Fodor Réka, a zenészként is jelen lévő Dimény Levente és Szotyori József, valamint Hunyadi István. De igazságtalan lenne bárkit is kihagyni, hiszen mindenkinek vannak emlékezetes percei, a lényeg pedig a társulati összjáték, ahogyan a társulat legfiatalabb, középgenerációs és idősebb tagjai együtt rezdülve, egymásra figyelve vesznek részt ebben a számukra is minden bizonnyal szokatlan játékban.

A közelmúltban Temesváron egy, a nagyváradi színház történetét fontos előadásokon keresztül feldolgozó tanulmánykötet bemutatóján[2] jártam. Hogy egy előadás mennyire lesz meghatározó egy színház életében, azt az idő dönti el. Az azonban komoly vállalás, hogy a nagyváradiak az „operettszínház” évtizedeket meghatározó bélyege ellen az utóbbi években folyamatosan és fokozatosan építkeznek, és ebben a kortárs színházat előtérbe helyező folyamatban a Magyarosaurus Dacus fontos lépésnek számít.


Magyarosaurus Dacus. Nagyváradi Szigligeti Színház, Szigligeti Társulat. A bemutató időpontja: 2023. február 3. Írta és rendezte: Ganina Cărbunariu. Dramaturg és fordító: Boros Kinga. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Video és lighting design: Cristian Niculescu. Zene: Trabalka Cecília. Nopcsa’s Band: Dimény Levente, Szotyori József, Trabalka Cecília. Rap: Szotyori József. Színpadi mozgás: Dimény Levente. Ügyelő: Vajda Bogi. Játsszák: Csatlós Lóránt. Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília.


[1] https://www.szigligeti.ro/hirek/szigligetitarsulat/1031

[2] Boros Kinga, Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád (szerk.): Nagyváradi magyar színháztörténet 1950–1990. Philther-elemzések. Erdélyi Múzeum-Egyesület – UArtPress, Kolozsvár – Marosvásárhely, 2022.