Tulit Gyopár: Kölcsön – uzsorával

Tulit Gyopár: Kölcsön – uzsorával

A Játéktér 2013. tavaszi lapszámából.
Molière: A fösvény. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Fotók: Barabás Zsolt

Év végéhez közeledve az ember késztetést érez mérleget készíteni magában: milyen játékszabályt követve játsztunk az éppen elfutó esztendőben, mit és hogyan tettünk boldogulásunk érdekében. „Boldog akarok lenni!” – mondja Cléante is A fösvényben. Nyitott szívekre talál: hiszen ezt akarjuk valamennyien, ezt kerestük egész évben. Néha csupán alkalmi boldogságot, kis boldogságcseppeket (lehet, hogy a nagyobb is ilyen aprókból áll össze?). Kicsinyke boldogságot egy szilveszteri előadás is kínálhat, ahová – rendezői szándéktól függetlenül – elsősorban szórakozni megy el az ember fia, lánya.

A sepsiszentgyörgyi közönség már beépítette szilveszteri szokásai közé, hogy a színházban indítja az estét: az évnyi gondot-bajt hátrahagyva – mielőtt elvegyülne az önfeledt mulatságok fergetegében – megajándékozza magát a kellemes időtöltés vidámságával.

A Tamási Áron Színház a 2012-es évet Molière-bemutatóval, A fösvény-nyel zárta. Jól választotta meg a bemutató előadás időpontját a rendező-igazgató (Bocsárdi László): a szilveszter este talán ideális ehhez a szatírához. Egyrészt készen állunk a nevetésre, másrészt hajlamosak vagyunk őszintén belenézni a rólunk-nekünk felmutatott tükörbe.

Az idén visszahőköltünk attól, amit láttunk, de magunkra ismertünk: igen, ezek vagyunk, világunkat a pénz uralja, életünknek – akárcsak a darabnak – főszereplője a pénz. Talán ezért nem harsogott a nevetés a nézőtéren. Mert ami a színpadon zajlott, az itt van köztünk, húsbavágóan érint, és nem nevetnivaló.

A rendező saját bevallása szerint „gondolkodtatni szeretne” a darabbal. Tehát eleve nem könnyed kis habot készített szilveszteri extrákkal, nem mulattatni akart egy zsugori ember nevetséges hitványságaival. Torz, gonosz világot látunk itt: a pénz, a birtoklásvágy élet- és emberellenes erejét. Pénzimádatról szólva megjegyezném, hogy manapság nem a fösvénység a domináns tulajdonsága a pénzzel kitömött embereknek, sokkal inkább a pénznek eszközként való felhasználása a hatalomszerzésben. A pénz hatalmat biztosít, a hatalom újabb pénzt, ezért hát egyáltalán nem fösvénykednek vele, ha ily módon kamatoztathatják – „célszerűen”.

Ezért is felejthetetlen a darab zárójelenete: a kincsét visszakapó s a pénzt ujjaira helyező és koronaként felmutató Harpagon döbbenetes képe: fénykörben ragyog-csábít, akár egy Antikrisztus.

A Pálffy Tibor által megformált fösvény a Csokonaitól ismert Zsugori uramat idézte: „Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,/ S elméjébe mindég a drágaság forog./ Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,/ Tisztelvén a mammont örök áldozattal”. Aki fösvény, az természetesen nem feltétlenül gazdag is, a kevésbé tehetősek vagy éppen szegények is lehetnek fösvények. A gazdag zsugoriak a félelmetesek, akik kétségbeesetten ülnek a pénzen, mintha az lenne a világ egyetlen megőrizni méltó értéke. Ha a fösvény jelzőt akasztjuk valakire, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről az aprócska anyagi részletről.

A tragikomikus szatíra alapkonfliktusa a pénz birtoklásán alapul: összeuzsorázott,- kuporgatott vagyonán kucorog Harpagon, őrzi a pénz nyújtotta hatalmat, érvényesíti akaratát környezete fölött; a vele szembenálló fiatalokat vágy feszíti, szerelmük van és terveik, de nincs (pénz)eszközük ezek valóra váltásához.

Az öreg egész életében gyűjtögette vagyonát, uzsorakamatra kiadta, így gyarapította (tisztességtelen módon) és őrizte megszállottan. Rögeszméje a mániákus pénzbirtoklás (ezért vált a Harpagon név a beteges fösvénység szinonimájává).

A gyermekei így a kezdetektől át vannak itatva azzal a szemlélettel, mely a pénzt önmagában való értéknek tekinti. Föltehető a kérdés, ha valaki ilyen szemléletű családba születik, pénzzel van körülvéve, tudja, hogy értékes, de azt is, hogy soha nem nyúlhat hozzá, vajon „normális” viszonyulást tud kialakítani az anyagi vagyonhoz? A közhely szerint a pénz nem boldogít – de segíthetne a boldogulásban, amennyiben valamilyen nemesebb célt szolgálna, valódi értéket teremtene. A fösvény esetében a pénz nem vált valamilyen magasabb érték létrehozásának az eszközévé. Mariann, Cléante imádottja is megbillen, amikor Fruzsina, a házasságközvetítő azzal biztatja, hogy Harpagonnal történő házassága esetén nem kell sokat várnia, és olyat szerethet majd, akit ő akar. „Valaki halálát kell akarnunk, hogy boldogok lehessünk?” – kérdezi. Valér alakjában is szinte végig inkább a talpnyaló titkárt látjuk, míg végül a kulcsjelenetben kiáll valódi érzelmeiért, szerelméért (Elizért, Harpagon lányáért), és így már rögtön rokonszenvessé válik.

Az ifjaknak is kell a pénz, noha ez a nemzedék kétségtelenül másként viszonyul hozzá, mint az idős Harpagon. Őt a birtoklás tudata boldogítja, a fiatalok a vagyon felhasználásával szeretnének boldogulni. Amikor a kincs végre Cléante-ékhoz kerül, előbb valóságos pénzfürdőt vesznek, míg Harpagonnál a valódi őrület jeleit fedezhetjük föl, amint a rejtekhelyt őrző óriási torzó mellét szopva siratja vagyonát. A jelenet fölidézi és megerősíti a darab előbbi részei alapján már körvonalazódott tébolyának a képét (például értelmet nyer a kocsis-szakács kijelentése, miszerint a lovak elől is elette a zabot; vagy a gyógyszert magába tömködő zavarodott elmét szuggeráló kép).

Végül mindenki megkapja, amire vágyott: a pénz marad a gyűjtőjénél, a fiatalok egymáséi lehetnek. A zárójelenetben a váratlanul megjelenő Anzelm megmentővé válik: minden esküvői (és nemcsak) költséget átvállal. Ám a dolog abszurditása, hogy ezt a föloldást szintén a pénz segítségével tudja elérni.

A színpadi teret a remek díszlet háromfele osztja. Fehér tolóajtók szolgálnak térelválasztókként, melyet maguk a szereplők húzogatnak ide-oda titkos be- és kisurranásaik előtt/után. Az utolsó tolóajtó mögött egy óriási torzó jelzi a fösvény kincsének rejtekhelyét, feje helyén egy lámpaburával. A színpadi kellékeket kiegészítve a zenének sikerül fölerősítenie a színészek játékát (sajnálom, hogy a színlapra és a színház honlapjára sem került föl a zenei szakember neve).

Az előadás során a nézői (szórakozni vágyás) és a rendezői (gondolkodtatás) koncepció közül a rendezőé hangsúlyosabban megvalósult, a nézőtér nem visszhangzott a harsogó nevetéstől, illetve a második felvonás elején érezhetően emelkedettebb volt a hangulat (szilveszteri extra: egy kis konyak a szünetben). Kínunkban nevethettünk volna a felismerésen, hogy Molière óta mit sem változott a világ, ami a pénz démonikus erejét illeti, meg hogy egyébként is uralkodik felettünk a múlt, és pénz kell a jövő megrajzolásához is.

Lehet, hogy a világvége nem jött el, hiszen nem is jöhetett, mert az nem egy néhány perces vagy órás összeomlás, hanem egy (változási) folyamat, amelyben benne vagyunk, s amelynek rútságára felfigyeltünk – most csupán egy kis részletét láthattuk, gondolhattuk tovább hazafele, akár az éjféli pezsgőbontásig.

——————————

Rendező: Bocsárdi László. Fordító: Illyés Gyula. Dramaturg: Zsigmond Andrea. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Dobre- Kóthay Judit. Szereplők: Pálffy Tibor, Derzsi Dezső, Szalma Hajnalka, Nagy Alfréd, Benedek Ágnes, Szakács László, Gajzágó Zsuzsa, Debreczi Kálmán, Kónya-Ütő Bence, Erdei Gábor, Márton Lóránt, Nagy Lázár József, Diószegi Attila.