Tóth Hajnal: Három Oedipus a bánat malmában

Tóth Hajnal: Három Oedipus a bánat malmában

A Játéktér 2013. nyári számából

Fotó: Petru Danci

Oedipus. Szigligeti Társulat, Nagyvárad

Szakadatlanul őrölnek az istenek a végzet malmában. Az emberi sorsok szálai összekuszálódnak, összefonódnak, a végzetet senki sem kerülheti el, bármily szándék vezéreli is. A búzamagból kenyér lesz, átlényegül sorsának megfelelően.

A nagyváradi Szigligeti Társulat Szophoklész művét, Oedipus sorstragédiáját vitte színre. A produkció rendezője, Szabó K. István szereti a különleges színházi tereket. Rendezett már a váradi társulat számára olyan előadást, amelyik vonaton, illetve a Nagyváradhoz közeli fürdőhelyen, a félixfürdői vasútállomáson játszódik. Az Oedipusnak is rendhagyó, a színészeket inspiráló teret választott: egy régi épületet a vár közelében, a Léderer-malmot. Három Oedipus szerepel a nem szokványos, vallomásszerű produkcióban, amelyet Szophoklész három műve – az Antigoné, az Oedipus király és az Oedipus Kolónoszban – alapján vittek színre.

Szabó K. István koncepciója szerint úgymond visszafelé járják az utat. Az idős király keresi az engesztelést, megbocsátást, majd visszafelé pörögnek az események, eljutván az átokról még mit sem sejtő gyermek Oedipus mindennapjaihoz. Oedipus megpróbálja feloldani a családját sújtó átkot, ám belebukik. Élete kényszerű ámokfutás. Nincs szükség modernizálásra, hiszen a mű kétezer év múlva is ugyanolyan aktuális lesz, mint ma, vagy mint amilyen volt Szophoklész idejében. „Örököljük szüleink történetét, és továbbadjuk az utódoknak” – mondta a rendező a premier előtti sajtótájékoztatón.

A néző tehát megtekintheti, milyen is az „ödipuszság” klasszikus és mai értelemben. Előadás előtt kíváncsian gyülekezünk a váradvelencei régi malom udvarán. Nyílik a kapu, s a nézők beléphetnek a hatalmas földszinti terem komor félhomályába. Döngve csapódik be a vasajtó, s a nagyérdemű mintegy varázsütésre Thébába kerül, ahol Oedipus király népe várakozik. Théba natúr színű, zsákszerű gúnyába bújtatott lakói, a kar tagjai lócákon állnak szoborszerűen, titokzatosan suttogva szótagokat és az elátkozott király nevét alkotó hangokat.

Egy sötét rejtély gordiuszi csomóját kell kibogozni, hogy a nép megmenekülhessen a bajtól, a dögvésztől, a gyötrelmektől. A titok kiderítésére – arra, hogy ki ölte meg Láiost, az ország régi uralkodóját – nem más vállalkozik, mint maga a hatalmas király, aki egykoron a Szfi nx Nagy Talányát is megfejtette. A földszinti térből Kreon (Kardos M. Róbert), Oedipus sógora buzdítja a szemlélődő nézőket, hogy vonuljanak föl az emeleti csarnokba, mely most palotává alakult át. Az emeleti tér meglehetősen világos. Minden fehér illetve natúr színű, ami a letisztultságot, természetességet hangsúlyozza. A nézők lócákra telepednek le. Az ablakokban néha megjelenik egy-egy vadgalamb,s amikor épp elcsöndesülnek a szereplők, a madarak, a produkció „véletlen statisztái” sokat sejtető burukkolása hallható.

Ahogyan Babits Mihály (Szophoklész Oedipus király című drámájának fordítója) fogalmazott, az uralkodó detektívként nyomoz. Ugyancsak Babits írta Oedipus történetéről: „Szörnyű, barbár mese. Véres és szexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyermekkori borzalmak fölkeverése. Hirtelen, képtelen, előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek ízét érezzük.”

Oedipus kétségbeesett konoksággal keresi az igazságot, kutatja származásának titkát, és lép a sors sötét ösvényére, kérdezvén: „Hol lehet föllelni ma a régi bűnnek elmosódott nyomait?” Végzetét nem kerülheti el, s nem is volna hajlandó meghasonulni, dőre kompromisszumot kötni. A férfivá érett királyt Dimény Levente játssza, az agg, vakon bolyongó, földönfutóvá lett Oedipust Dobos Imre, az ősi átokról mit sem sejtő, tudatlan, ártatlan gyermeket pedig Varga Balázs. Mindhármójuk játéka egyszerű és őszinte. Az aggastyán, akinek támasza leánya, Antigoné (Pitz Melinda), keresi az engesztelést, a megnyugvást, hiszen: „Az istenség lesújtott és most fölemel.” Megindító az a pillanat, amikor Oedipus rádöbben arra, mi a vétke, hogyan teljesedett be rajta az átok, és gyötri a lelkében elhatalmasodó bűntudat. Riadt tekintettel, kétségbeesetten mondja: „Nem vagyok gonosz? Nem mindenképpen szennyes?” Ugyancsak megindító mozzanat, amikor az idős Oedipus megjelenik a színen Antigonéval. Csüggedten, megtörten kapaszkodik leányába, mégis van valami reményteljes abban, ahogyan vár valamiféle feloldozást.

Minden visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan. Tiresias, a jós (Csíky Ibolya) mindent tud, ám semmit sem tehet. A jós, mint egy jó dada, szekérszerű alkalmatosságon (gyerekkocsi gyanánt) tologatja a gyermek Oedipust, aki ámuldozva figyel, rácsodálkozik a világ dolgaira.

A sorscsapás óhatatlanul bekövetkezik: Oedipus, miután kiderül a szörnyű rejtély és az akaratlanul elkövetett bűn, miután öngyilkos lesz anyja, aki egyben hitvese is (Firtos Edit), megvakítja magát, mert nem tudja elfogadni azt, amibe a sors kergette. Elhangzik a sommázat is: „Senki hát halandó embert, ki e földön várja / még / végső napját, ne nevezzen boldognak, míg / élete / kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.” A kórus a palotában is többször ismételgeti a főhős nevét alkotó betűket.A kar sokszor némán, szoborszerű mozdulatlansággal figyeli az eseményeket. Máskor meg – a szavak mellett – gesztusokkal fejezi ki érzéseit. Az egész előadásmódban van valamiféle líraiság és letisztultság.Szabó K. István valóban nem modernizált, nem aktualizált erőltetetten. Az előadás szól az ember és a végzet közötti konfliktusról, a felelősség vállalásáról, a bűntudatról, a bűnhődésről és a feloldozás lehetőségéről. A hangulatteremtéshez hozzájárul az Ovidiu Iloc által komponált misztikus zene, valamint a Florina Bellinda Vasilatos tervezte jelmezek és a játéktér. A veretes szöveg, a különlegesen szép, archaikus nyelvezet is élményt nyújt.

Théba népe magvakkal játszik, őröl a malomban. Ahogyan a mag kenyérré lesz, akként teljesedik be Oedipus végzete is. Ez a szimbólum fonálként kíséri végig az előadást. El is hangzik az Oedipushoz intézett kérdés: „Ki vetett el? Hol a mag? Ki apád volt, idegen?”

Az előadás végén újból Kreon szólítja meg a nézőket, buzdítja távozásra a közönséget. A kapu ismét kitárul. Antigoné búcsúzóul mindenkinek egy darabka kenyeret ad, ezzel is emlékeztetvén mindenkit a sors elkerülhetetlenségére. Az elvarázsolt térből, az antik világ káprázatszerű valóságából visszacsöppenünk a mindennapokba. A kapu bezárul a már odakünn ácsorgó publikum mögött. A színészek még egy ideig Thébában maradnak, ezúttal nincs meghajlás, nem ereszkedik le a bársonyfüggöny, a nézők egy tétova tapssal köszönnek el, majd útnak indulnak. Saját életük ösvényén.

—————————-

Rendező: Szabó K. István. Játéktér, jelmez: Florina Bellinda Vasilatos.Zeneszerző: Ovidiu Iloc. Szereplők: Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Csepei Róbert, Csíky Ibolya, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Firtos Edit, Hajdu Géza, Kardos M. Róbert, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, (ifj.) Kovács Levente, Pál Hunor, Pitz Melinda, Szotyori József, Varga Balázs.