„Többet szeretnék megtudni a színházról” – interjú a marosvásárhelyi végzős teatrológusokkal

Borítókép: Lázok János

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős teatrológia szakos hallgatóitól Marton Orsolya másodéves teatrológus hallgató kérdezett. 

Mikor találkoztatok először a színházzal? 

Turuczkai Kata: Hároméves lehettem, amikor megnéztük a Jézus Krisztus Szupersztárt. Amint jöttek a kritikusabb pontok, sírni kezdtem. A szüleim kivittek a nézőtérről, és hazamentünk. Nem bírtam a színházat.

Talán Vanda: Talán az első előadás, amire konkrétan emlékszem, az a Kőműves Kelemen volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Mivel eléggé erőszakos jelenetek voltak benne, a nagymamám pánikszerűen ki akart vinni, de én mondtam, hogy maradjunk, mert teljesen jó.

Kiss Eszter: Tudom, hogy gyerekkoromban anyukámmal nagyon sokat jártunk színházba Sepsiszentgyörgyre, de erről túl sok emlékem nincs, csak az az izgalommal telített érzés maradt meg, hogy most nagyon jól fogom érezni magam. Indulás előtt mindig szépen felöltöztünk, és együtt készülődtünk. Volt egy színházba járó, kis rénszarvasos táskám, én mindig azzal mentem. Erre valahogy nagyon tisztán emlékszem. 

Kernetzky Hanna: Egy zenés bábjátékon keresztül találkoztam először a színházzal, hatévesen. Szergej Prokofjevtől a Péter és a farkas című szimfonikus mesét láttam. Emlékszem, hogy eleinte szokatlan és egy kicsit ijesztő volt a sötét teremben ülni és várni, hogy mi fog történni, de aztán elbűvöltek Prokofjev fülbemászó dallamai. Mai napig szeretem ezt a művet. Majd ha gyerekem lesz, ezen fog felnőni.

Renczés Viktória: Amikor az óvodában nagycsopis voltam, csináltunk egy esztrádműsort, amiben én voltam a hercegkisasszony. Volt egy palástom. A többiek közrefogtak és kísérgettek. Ennyi rémlik. A húgom akkor kiscsoportos volt, és valahogy odakeveredett hozzánk, amikor már indultunk az előadásra. Annyira megtetszett a tanító néninek, hogy útközben lecserélt engem rá. Szóval onnantól kezdve ő volt a hercegkisasszony, és én voltam az, aki kísérget.

Miért felvételiztetek teatrológia szakra?

Kata: A gimiben drámatagozatos osztályba jártam. Színésznő sosem szerettem volna lenni, viszont az előadások összefogása, a szövegek szerkesztése és minden, ami egy próbafolyamattal jár, nagyon vonzott. Megtaláltam ezt a szakot, gondoltam, jó lesz. Jó is lett.

Eszter: Érettségi után színésznő szerettem volna lenni, viszont a színire nem sikerült a felvételim. Biztonsági opciónak a teatrológia szakra is jelentkeztem, amiről akkor még nem igazán értettem, hogy miről szól, de szerettem a színházat, és tudtam, hogy én mindenképp erről szeretnék tanulni. 

Viki: Nekem azért fura a helyzetem, mert egy év teatrológia után fagyasztottam (évhalasztás – szerk.), és színész szakra kezdtem járni. Két év után újra folytattam. A fagyasztás után a miértek teljesen másak voltak, mint amikor elkezdtem, úgyhogy most általánosan azt mondanám: többet szeretnék megtudni a színházról. Érdekel a szöveg színészként, hogy hogy lehet elemezni, megírni egy szöveget, hogy lehet közösen létrehozni valamit, és azt hiszem, hogy ez mind része a teatrológiának.

Hanna: Csíkszeredában születtem, de amikor egyéves voltam, a szüleimmel kiköltöztünk Németországba. 18 éves koromig ott éltem. Aztán kíváncsi lettem a magyar nyelvre és kultúrára, hogy honnan jött a családom. Először csak Budapestig jutottam, ahol aztán otthagytam egy orvosi egyetemet, Bécsben pedig elvégeztem egy hungarológia szakot, majd újra Budapesten egy filmes társaságba kerültem. Valahogy akkor megbátorodtam, és letisztult bennem, hogy én is hasonló dolgokkal szeretnék a továbbiakban foglalkozni, így figyelmes lettem a vásárhelyi képzésekre. 

Vanda: Nekem sokáig semmi közöm nem volt a színházhoz, aztán 15 éves koromban elmentem önkénteskedni a színházba. Hatalmas szerelem lett. Azt én is tudtam, hogy nem akarok színésznő lenni, nézegettem, hogy milyen más szakok vannak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, így találtam ki, hogy akkor legyen teatrológia.

A három év alatt hol voltatok szakmai gyakorlaton, és mi volt a szerepetek?

Kata: Sajnos a Covid miatt nem volt mindenkinek lehetősége rendesen gyakorlatozni. Én az Örkényben voltam három hétig, Mácsai Pál rendezte A szecsuáni jólélek című előadást. Segédkeztem az előadás kisfüzetének a szerkesztésében, néhány sajtós feladatban, de alapvetően a megfigyelés volt a feladat.

Vanda: Én gyakorlat szempontjából elég szerencsés voltam. A Covid évében adódott az a lehetőség, hogy rendezőasszisztensként Sebestyén Aba rendezővel dolgozhassak az akkori végzős színészosztály Egy százalék indián előadásán. Később Patkó Éva Gardénia című rendezésében voltam asszisztens, majd Szilvay Máté rendezőszakos hallgató is felkért az Ahogy tetszik vizsgaelőadásába. Aztán újra Sebestyén Aba adott nekem immár fizetett munkát, aminek köszönhetően asszisztense voltam a Lázadni veletek akartam c. előadásban, később pedig a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Nem történt semmi c. koprodukciójában. Utoljára A vadkacsa próbafolyamatában vettem részt dramaturg gyakornokként Eszterrel.

Eszter: Vanda osztálytársammal részt vettünk A vadkacsa (Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat, rend. Keresztes Attila – szerk.) próbafolyamatában az első olvasópróbától a bemutatóig. Leginkább csendes megfigyelők voltunk, de az olvasópróbákon, amíg még nem volt gyerekszereplőnk a 14 éves Hedvig szerepére, addig én olvastam, ami nagyon izgalmas élmény volt. Később a román felirat fordítása is a mi feladatunk lett: Réka (Szabó Réka, dramaturg – szerk.) megkereste a mű román fordítását, amit a szövegkönyv alapján aktualizáltunk. Ezen kívül a szövegkönyv szerkesztésével, meghúzásával is foglalkoztunk. 

Viki: Főleg színészként adódtak lehetőségeim a gyakorlatozásra. Még első éves teatrológusként voltam pár előadásban asszisztens vagy félig-meddig dramaturg is. A Beszélnünk kell! (Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely – szerk.) című osztálytermi előadás alkalmával kicsit jobban kipróbálhattam magam színészként és teatrológusként is, hiszen ez olyan kollektív színházi előadás, amelynek szövegét diákok történetei alapján írtuk meg.

Hanna: Mohácsi János mellett voltam gyakornok, amikor tavaly megrendezte Pintér Béla Parasztoperáját az egyetemünkön. Már az első vagy második olvasópróbán kiderült, hogy a szöveg nagyjából kész van, és dramaturgra így specifikusan nincsen szükség. Megfigyelői pozíciót vettem fel, és kíváncsian követtem a próbafolyamatot. Elég hamar úgy döntöttem, hogy része szeretnék lenni a Kovács Márton által beleírt kórusnak is, ami egy plusz zenei minőséget ad a darabnak, és nagyon élvezetes benne énekelni. 

Ha meg kellene fogalmaznotok egy különbséget a színház valósága és az elmélet között, mi lenne az?

Eszter: Az elmélet és a valóság között mindig a külső problémákba való ütközések a különbség. Az, hogy van elméleti tudásod, az egy próbafolyamatban nem elég, meg kell tanulni alkalmazni is. Kicsit olyan első alkalommal bekerülni egy próbafolyamatba, mint amikor elmagyarázzák, hogy kell biciklizni: nagyon egyszerűnek tűnik, de a gyakorlatban találkozol az egyensúlyvesztéssel, és azzal is, hogy néha le kell szállni a bicikliről.

Kata: Elméletben nagyon szépen működik minden, amit tanulunk teatrológián, de a valóságban egy előadás nem csak az elméleti tudáson múlik. Lehetőségem volt ebben az évben lebonyolítani egy színházi kísérletet, amelyben a rituális és részvételi színház eszközeivel próbáltunk létrehozni egy projektet. Jó volt élesben szembesülni az akadályok sokféleségével, élveztem, hogy folyton meg kell oldani valamit.

Viki: „If you can’t convince them, confuse them.”

Vanda: Mivel legfőképp rendezőasszisztens voltam, nem tudtam annyira hasznosítani a teatrológia elméleti tantárgyait. Hiányoltam egy gyakorlati fogódzkodót, ami jobban elindít a pályán. Tapasztalataim alapján sajnos a színházi elmélet és gyakorlat néha elmegy egymás mellett.

Hanna: Nagyon érdekes elméleti és a gyakorlatra nézve is releváns kérdés, hogy mi a kortárs színház és a valóság viszonya.

Melyik színházi műfaj vagy forma áll hozzátok a legközelebb?

Eszter: A kollektív színházi alkotás az, ami hozzám nagyon közel áll, de leginkább azok a színházi formák érdekelnek, amik felrúgják a kereteket, újraértelmezik az alkotás fogalmát.

Kata: Az államvizsgám miatt nekem idén a heterarchikus rendezési modell, a kollektív, illetve a kutatásalapú színházcsinálás volt legerőteljesebben jelen az életemben. Úgy érzem, hogy ez az a színházi forma, amelynek működési elvében leginkább visszatükröződik az, amit én a színházról gondolok. 

Vanda: Leginkább azokat a lineáris dramaturgiájú előadásokat kedvelem, amik realista játékmód segítségével egyértelmű történeteket mesélnek el. Szeretem, ha az előadás érthetően, de mégis okosan szórakoztat. Nem nagyon szeretem az abszurd dolgokat, a performanszművészeteket. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a festményekkel: nagyon szépek és értékelem a belefektetett munkát, viszont nem tudom őket élvezni.

Viki: Most kezd kikristályosodni számomra, hogy pontosan mi az, ami lelkesít a színházban. Nemrég találkoztam egy olyan formával, ami teljesen új volt nekem: az előbb említett osztálytermi előadás. A színház jelenidejűsége, élő mivolta az, ami érdekel. A nevelési célzatú vagy társadalmi felelősségvállalást tematizáló előadásokat nagyon érdekesnek tartom. 

Hanna: A zenés színházi dolgok állnak hozzám a legközelebb, de a táncszínházat is nagyon szeretem, a ritualitást a színházban, a szertartásszínházat. Élvezem a Milo Rau-féle társadalmilag elkötelezett színházcsinálást, a Rimini Protokoll projektjeit, a Gob Squadot és mindent, ami a performansz irányába hajlik.

Melyik az a dráma, amellyel szívesen dolgoznátok, bármi is legyen a próbafolyamatban a szerepetek?

Vanda: Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja vagy pedig Tennessee Williams A vágy villamosa. Dramaturgként viszont Shakespeare-szövegekkel is nagyon szívesen foglalkoznék, mert kihívásnak tartom a mai nyelvre „átfordítani”.

Kata: Én erre három év alatt egyszer sem tudtam válaszolni, most se tudok. Ha egy dráma a kezembe kerül, és dolgozom vele, mindig azt nézem, hogy új, más dolgokat tanulhatok belőle, és ezért mindet élvezem.

Eszter: Beckett drámái. Ahányszor újraolvasom a Godot-ra várvát, mindig valami újat ismerek fel benne magamról. Érdekes, ahogyan Beckett a térrel és az idővel bánik. 

Viki: Nincs ilyen. Persze vannak olyan drámák, amik érdekelnek, és vannak, amik még jobban. De alapvetően azt gondolom, hogy, bármennyire klisé, de sodródni kell az árral, nyitottnak lenni arra, ami van, ami körülötted történik. Ha nem, akkor elmegy melletted, vagy te mész el mellette. Úgyhogy nincs ilyen.

Hanna: Ha Pintér Béla írna egy Parasztopera 2-t, akkor abban bármit nagyon szívesen segítenék.

A három év alatt melyik év volt számotokra a legnehezebb? És volt-e olyan, hogy azt éreztétek, inkább abbahagynátok a szakot?

Vanda: Nekem az első év személyes okok miatt nehéz volt, nem találtam a helyem, teljesen kifordultam önmagamból és elhatárolódtam attól az embertől, aki azelőtt voltam. Másodéven a Coviddal együtt volt egy jó kis nyugalmi periódus, amely nekem nagyon jót tett. Mostanra már visszataláltam önmagamhoz.

Kata: Nekem ilyen nem volt. Az első évet két szakon kezdtem, teatrológián és médián, és most két szakon fejezem be. Ez megtartó erő volt, mindig arra gondoltam, hogy ha elkezdtem mind a kettőt, akkor csináljam is végig, nem akartam időt pazarolni.

Eszter: A szessziók alatt, de soha nem gondoltam igazán komolyan, csak a pillanatnyi elgyengülés beszélt belőlem, soha nem akartam feladni ezt a szakot. Lehet, hogy legnehezebb évnek a harmadévet mondanám, nagyon intenzív volt mindazok ellenére, hogy közben meg a legjobb évem is lett. Érzelmi szempontból is azt hiszem ez a legnehezebb év. 

Hanna: Intenzív volt mindhárom év külön-külön a maga módján, de soha nem akartam abbahagyni. Az első két évben kétszakos voltam, zenepedát is végeztem. Harmadéven csak a teatrológiára koncentráltam. 

Viki: Most harmadéven volt a legnehezebb. Sokszor éreztem, hogy abbahagyom a szakot. Ez az érzés inkább a magammal szembeni elégedetlenség miatt volt. Jelenleg párhuzamosan végzek két szakot. Idén valahogy azt éreztem, egymásra csúsztak a dolgaim. Valószínű, hogy én nem tudtam elég jól rendszerezni a feladataim és beosztani az időmet. Pedagógusok gyereke vagyok. A belém nevelt maximalizmus nem engedi meg ezeket a csúszásokat, és ilyenkor nagyon dühös szoktam lenni magamra. Ilyen esetekben szoktam elgondolkozni azon, hogy „félgőzzel” van-e értelme csinálni. 

Ha titulusokat kellene írni a neveitek alá, mik lennének azok? Ha egyáltalán van olyan titulus, amivel azonosulni tudtok?

Viki: Alkotó.

Eszter: Most még szeretnék tanulni a színházról és az életről is, hogy ezt majd pár év múlva meg tudjam fogalmazni. 

Kata: Nem tudnám egyelőre besorolni magam. A független színházcsinálás vonzó számomra, a kísérletezések, az, hogy kollektíven együtt tudjunk létrehozni valamit, ami nem mindennapi.

Hanna: Kísérletező (?).

Vanda: Nem szeretnék ezzel azonosulni, de nem véletlen, hogy rendezőasszisztensnek és nem dramaturgnak hívnak a rendezők. A dramaturgi munka az, amely tőlem a legtávolabb áll, pedig azt is szívesen kipróbálnám. 

Hogyan képzelitek el az elkövetkezendő öt évetek?

Kata: Szeretnénk Eszterrel létrehozni egy alulról szerveződő, kísérletezésen alapuló kollektív közösségi műhelyet. Ehhez szeretnék mesteri képzést is végezni, de mindenekelőtt a jövő évem az utazásokra, felfedezésekre és kalandokra szánom.

Eszter: Én most első körben el szeretném végezni a színészképzést Vásárhelyen ahhoz, hogy ez az egyesület, ez a kollektív alkotóműhely jól szervezetten működhessen, ugyanis az improvizáció nagy szerepet tölt be a megálmodott alkotói folyamatban. 

Hanna: Szeretnék a szakmában dolgozni, kísérletezni a színházzal, mindig újra feltalálni magam.

Vanda: Szeretnék impresszárió szakon mesterizni, utána pedig szeretnék a szakmában elhelyezkedni. Minél hamarabb ki szeretnék alakítani egy stabil egzisztenciát. Emellett még bedolgoznék ide-oda mint rendezőasszisztens vagy dramaturg.

Viki: Olyan színészként képzelem el az következő öt évemet, aki teatrológus is.