A 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó - a TESZTblog írásai I.

A 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – a TESZTblog írásai I.

Vasárnapig, május 26-áig dübörög a 15. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó – TESZT. A fesztiválról blog is készül, valamennyi előadásról születik írás: a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének hallgatói közül húszan vállalták, hogy nem csak megnézik az előadásokat, hanem véleményt is írnak róluk, ezek itt olvashatók TESZTblog. Szintén itt, angol nyelvű fesztiválnaplót közöl Dálnoky Réka dramaturg. A TESZTpodcast készítői minden este kamera elé ültetik az aznapi előadások rendezőit, előadóit. A videók megnézhetők a TESZT facebook oldalán.

A #teszt15 blog- és podcast-köztársaság diákpolgárai: Jézsó Melissza, Radó Lilien, Barna Léna, Brok Bernadette, Marton Orsolya, Molnár Kata, Bakos Apolka, Pálfi Zsófia, Kiss Anna, Divéki Marcell, Veress Csenge, Silye Nóra, Ghirasim Brigitta, Gergely Ágnes, Stan Lilla, Bencze Tamás, Csergő Kata, Sándor Emőke-Orsolya, Szász Erika, Biana Griuci, Lorena Ciocan.

Ha Ceaușescu nevét kimondod, valami leesik

Pálfi Zsófi a Csiky Gergely Állami Magyar Színház tavaly bemutatott, Tomi Janežič, Simona Semenič: 1978 c. előadásáról.

Régóta vártam egy olyan történetre, amit újra és újra meg tudnék hallgatni. És íme, látszólag nagyon egyszerű: választott a társulat négy számot és megpróbálta leírni vele a huszadik századot: 1,9,7,8. Nem akartak mást, mint elmesélni egy családtörténetet – ami akár a miénk is lehetne. Ismerős képek: dédnagyapa kerekesszékben, nagybácsival együtt alvó kisgyerek, ápoló anya, csempész apa, rendőr szomszéd, gyermektelen nagynéni. Szeretjük, mert a mi családunk is benne van, és mert a transzgenerációs sagák a legjobb történetek.

Egy nap. 1978. január 26. Ceaușescu hatvanadik születésnapja. Helyszín Temesvár, az akkor tíz éves Zsolt otthona, akinek csak a hangját halljuk, ahogy az élete szereplőivel beszél. Mintha az emlékeiben járnánk. Így ismerjük meg minden családtag sorsát, miként jutott el január huszonhathoz. Rengeteg az elején a kérdőjel: milyen hírt hoz a megcsörrenő telefon, az apa miért rejti a valutát a szilvalekvárba, a nagybácsi miért fürdik minden nap egy órát a hideg vízben? Mégsincs felesleges pillanat, a háttérben zajló apróságok idővel irányítói lesznek a cselekménynek és a szálak egyszer összefutnak.

Történetek a színészek és a rendező saját családjából, barátoktól, szomszédoktól: első szerelem, cipóra vert lábak, szökés Olaszországba, dicsfogalmazás a két phd-s Ceaușescu-nak, Bowie-póló és a hosszú haj, sarokba állítás, nehézségben is megtalált életöröm mind ismerősnek hat, talán azért, mert ahogy a rendező fogalmazott a szakmai beszélgetésen: minden, ami velünk történik, egyszer már megtörtént valahol, valamikor. Talán a saját felmenőinkkel, vagy másokkal, de mindent újraélünk csak, kicsit másképp. 

1978. Fotó: Beliczay László

A leginkább talán az elbeszélésmódja miatt szerettem meg az előadást. Az elején felálltak a színészek egy zenekarként és a The Roots sorozat főcímdalát játszották, ami egy múltját kereső fiúról szól. 1978-ban mindenhol ezt sugározták a tévékben, a családok összegyűltek a fekete-fehér képernyő elé. Így ültünk be mi is az első térbe, egy fizikai előadóba és a narrátor, Zsolt párbeszéde életre keltette előttünk az ő gyökereit”, múltját. Őszintén volt színház: egy férfi mesélt, a színészek eljátszották, ami elmondhatatlan vagy épp csak kimondták, ami megmutathatatlan. Hol családtagok, hol más szerepek, hol önmaguk voltak a színészek: ránk néztek, kiszóltak hozzánk, mintha csak a nappaliban ülnénk és egymásnak mesélnénk sztorikat. De a negyedik falat fizikailag is megtörték: a második rész egy videós útinaplóval kezdődött azokról a helyekről, ahol a történet játszódik, láthattuk élőben a ma is álló házakat, a hidat, ahol a nagybácsi a szökést tervezte, a temesvári teret, ahol a dédapa összesett, miután hazatért a háborúból. És egyszercsak felgördült a garázsfal, amin a vetítés ment, és újra a történetben voltunk. Vagy a sajátukban már. Mindez a legkommunistább-szagú volt műszaki tanszék épületében, három téren, több generáció idősíkján. Elnézve a végén a rengeteg vért, a szemeteszsákból készült fekete havat, a sáros szőnyeget, a Ceaușescu-tablót, zászlókat, diszkógömböt, vörös leplet, a konfettit, a mini porolót, az egész véres rombolást és közben gyönyörű valóságot, úgy éreztem, ez az enyém volt.

Három nővér a TESZT-en

Ghirasim Brigitta és Silye Nóra a Csiky Gergely Állami Magyar Színház tavaly bemutatott, Tomi Janežič, Simona Semenič: 1978 c. előadásáról.

Nóra, Brigi és Fürtös a téren állnak, forgatásra készülnek. Fürtös videóz.

NÓRA: (a kamera előtt állva) Sziasztok! Itt vagyunk a TESZT-en, és az imént láttuk az 1978 című előadást Tomi Janežič rendezésében. 

BRIGI: (bemászik a képbe) Az előadás egyik különlegessége, hogy helyszínhez kötött: csak itt, egy látszólag lepukkant kommunista épület falai között tekinthető meg. Immár talán felértékelődik a színház azon elképzelése, hogy egy adott helyen és pillanatban gyűjti össze közösségét. Ugyanakkor én mindvégig azt éreztem, nem a jelenben vagyok – még ha minden pillanatából is sugárzott a brechti elidegenítő előadásmód, nem tudtam eltekinteni attól a fiktív állapottól, hogy a 40 évvel ezelőtti Romániában élek.

NÓRA: Janežič a maga innovatív és provokatív stílusával finoman reflektál a kor társadalmi és politikai helyzetére. Ugyanis az akkori kor embere, mint az előadásból is kiderül, a folyamatos cenzúra és korlátozások közepette is ember marad – lásd illegális kereskedelem vagy korlátozott szórakozási lehetőség – mivel kénytelen kiutat keresni az elnyomás eltörlése és az egyéni szabadság érdekében. 

BRIGI: (izgatottan) Ó, említsd meg Zsoltot is.

NÓRA: Zsoltot?

Fürtös megállítja a felvételt

BRIGI: Igen, hisz az előadás az ő családja történeteinek felfedezéseit mutatja be.

NÓRA: (homlokon csapja magát) De Zsolt egy fiktív személy!

BRIGI: Dehogy, ne butáskodj.

NÓRA: Az előadás különböző személyek történeteinek összevonása.

BRIGI: TÉNYLEEEG?

NÓRA: Igen.

BRIGI: És azt hogy csinálták?

NÓRA: Hát fogták és összevonták.

BRIGI: És Zsolt?

NÓRA: Nincs Zsolt, nem létezett. Jó, vegyük újra!

FÜRTÖS: Ne, ne vegyük újra, csak folytassuk innen.

Fürtös ismét videóz

NÓRA: A személyes történetek használata különleges intimitást és hitelességet kölcsönöz az előadásnak, így a nézők hajlamosak mélyebben azonosulni az előadással és ezáltal megerősödik a közönség identitása és összetartozása.

BRIGI: Bár jómagam nem éltem át kommunista időket, mégis van egy elképzelésem arról, milyen érzés lehetett. Látni viszont azt, ahogyan a közönség idősebb tagjai figyelik a jeleneteket, fantasztikus volt, mert megerősítette  bennem a színház érvényességében való hitet. Ám a szívem össze is szorult, hiszen tudtam, hogy valószínűleg ők is több ilyen évtizedet tudnak maguk mögött.

FÜRTÖS: (ismét leállítja a felvételt) Brigi, ez annyira szép volt!

NÓRA: Végül is, ez egy szép befejezés.

Fesztblog, II. nap

Divéki Marcell a TESZT fesztivál két előadásáról. Mario Banushi: Taverna MiresiaMario, Bella, Anastasia, illetve Shakespeare: A makrancos hölgy c. vígjáték adaptációja a Kerempuh Megyei Szatirikus Színház  előadásában

Ha egy TESZT-résztvevőt megkérdeznek, mit csinált ezen a napon, megemlíti a szálláson a teraszt, az ebéd is egy lehetséges téma, de ha más nem, egy dologról biztosan fog beszélni. Néhány szót ejt arról, mi történt este 6 és 9 között. Most én is ezt teszem.

11:00         Alvás

12:00         Megbeszélés

13:00         Ebéd

14:00         Alvás

16:00         UNO

18:00          Előadás 1.*

20:00         Előadás 2. **

22:00         Szakmai beszélgetés

A makrancos hölgy. Kerempuh Megyei Szatirikus Színház (Horvátország). Fotó: Beliczay László

Egy vicces (!) Makrancos hölgyet nézünk, furcsa figurákkal, egy „rajzolt” és egy térbeli házzal a háttérben. A játszók közel jönnek, hozzánk beszélnek, néha elkalandoznak, majd ismét visszatérnek. Egyszerre idegenek és emberiek. A makrancos hölgy világát a Shakespeare-élményekből már jól ismert külső, a fehérre festett arcok, a korabeli közeget idéző jelmezek építik: abszurd és mégis ismerős. Majd idővel, a távoli, Erzsébet-korabeli közegen egyre inkább eluralkodik a jelenidejűség. A festett arcok eltűnnek, a ruhák átlagosak, a színészek külseje hétköznapi. A témák azonban változatlanok. Egy-egy doku-kitekintés, Shakespeare és a történelmi források keveréke a váz, a történések ezekből épülgetnek. Nem általános színházi tapasztalat, hogy a dramaturg munkáját ilyen konkrétan és kitetten a színen látjuk vagy a színészekkel civilként, saját történeteikkel együtt találkozzunk. Az alkotófolyamat elemei fel vannak vállalva és meg vannak mutatva: talált források, talált szövegek. Ráadásul mindent, ami elhangzik, pontos forrásmegjelölés támaszat alá, ezek a leginkább elidegenítő gesztusok most talán mégis kicsit személyesként hatnak. Egy-egy bejátszásban a játszók is hangot kapnak, reflektálnak, a sajátjukkal építik a közöst (ekkor eszembe jut az 1978). Keveredik a történelmi és a fiktív, a személyes és az idegen, a múlt és a jelen, Shakespeare és az alkotók. Öröm hallgatni, ahogy a szakmai beszélgetésen két színész vitába száll: az előadás cselekedet-e vagy gesztus. A makrancos hölgy szemlélete és tartalma azért mégis rá tud cáfolni egymásra, és már maga az alkotófolyamat is: képvisel, kiáll, protestál. Világokat egymás mellé rakni és bizonyítani: megvannak egymás mellett és építik egymást.  Hiszen, ahogy a Katarinát játszó színésznő fogalmazott: „boszorkányüldözés van a falakban”.

Taverna Miresia / Athéni Epidaurus Fesztivál (Görögország), Fotó: Beliczay László

Taverna Miresia, mint utólag megtudtuk, egy trilógia utolsó darabja, amely a rendező egy-egy családtagjának történetét dolgozza fel. A Taverna Miresiaban azonban nincs lezárt és klasszikus történet, sőt, talán semmilyen történet nincs. A képek önmagukban hatnak és bár lehetne különböző kontextusokba helyezni és magyarázni őket, nem érzem szükségét. A rendező valós történetével is lehetne párhuzamot keresni, de talán mindenféle magyarázat csorbítja a képek hatását. A fürdőszoba, a reális tér egyre nyílik, majd minden egy asszociatív síkra terelődik át. A rendszert az asszociációk egymásutánisága adja. A rendező vesztesége valós, a színpadon mégis minden fikcióvá válik, képpé alakul. Minden és mindenki őszinte és meztelen.

U.i.: A szakmai beszélgetésen kiderült, hogy mindenki máshogy értette a címet. Az előadás eredeti nyelvén, görögül, a jelentése „kedvesség étterme”. A románul beszélők pedig mireasă-nak értették, azaz a „menyasszony éttermének”. A legáltalánosabb megfejtés: „mizéria étterme”.

Történt egyszer Temesváron

Barna Léna a TESZT fesztiválon bemutatott Urbán András: Történt egyszer Újvidéken c. előadásról. Újvidéki Színház, Szerbia

Az előadás apropója az Újvidéki Színház ötvenedik évfordulója, a végeredmény pedig egy népszínházi köntösbe bújtatott színház- és társadalomkritikai urbánista produkció. Nevet az előítéleteihez ragaszkodó nézőn és kifigurázza a népszínházat, mindezt úgy, hogy Urbán a saját művészszínházával szemben is kritikát fogalmaz meg. Immorális kérdéseket feszeget, valós, a színházban nap mint nap megjelenő problémákról, mindezt szépítő-szűrő nélkül: a színházi alkalmazottak minimális fizetéséről, színészek közti hierarchiáról, politikáról, publikomról. Ezeket a problémaköröket a horizontra helyezi és szélsőséges mintákat vesz alapul. Noha ezek mind aktuális témák, Urbán András már foglalkozott minddel.

A szakmai beszélgetésen kiderült, hogy Urbán házi feladatot adott a színészeinek, aminek kérdése az volt, hogy miért utálják a kortárs színházat. Erre többek között az a válasz érkezett, hogy mert unalmas, semmitmondó, érthetetlen, tehát nem a kőszínházi konvenciókat veszi alapul. A rendező szánt szándékkal ellene ment ezeknek az állításoknak, s ezzel önmagának is, hiszen most nem egy szimbólumokkal teletűzdelt előadást láttunk, hanem könnyed dalbetétekkel díszített egyszerű történetet, ami könnyen befogadhatóvá tette azt. Egy szórakoztató előadás ez, aminek célja nem a klasszikus értelemben vett szórakoztatás, hanem kinevetni az Urbán szerint idejétmúlt műfajokat: operettet, musicalt, sanzont, népdalt, politikát és a társadalmi konvenciókat. Felidézi az elmúlt ötven év előadásait, s egy nagy össznépi mulatság keretei közé szorítja azt, ahol a társulat összes színésze együtt morfondírozik az életet körülölelő színházról. Ha lecsupaszítjuk az előadást, megszabadulunk a party-függönyöktől, giccsgirlandoktól, egyértelművé válik azonban, hogy Urbán András gálája egy folytonos önismétlés, ami a fentebb említett kiforrotságból adódóan elfogadható és érthető, hiszen pályája során kivívta magának a szakma és a publikum tiszteletét egyaránt. Reménykedtem abban, hogy Urbán meglep és újra bele tudok szeretni az ő világába, csak arról mindig megfeledkezem, hogy a kiforrott stílus és a jól bevált témák ritkán hordoznak magukban új mondanivalót.

Staubkinder / Németország. Fotó: Beliczay László

Porral írt történetek

Bakos Apolka a staubkinder c. előadásról; cie. toula limnaios társulat, Németország.  Koncepció, koreográfia: Toula Limnaios

Az alkotók azt írják, hogy az előadást Gustav Mahler zenéje ihlette, de emlegetik Paul Klee Angelus Novus című képét is. Bevallom, hogy mikor rákeresek a képre, valami egészen másra számítok. Valami sötétebbre, egy másféle angyalra. Ami mégis összekapcsolja az előadással, az a színvilága. Homokszín. 

Staubkinder. Gondban vagyok a címmel, nem beszélek németül. Szerencsére kapok segítséget, így a fejemben a por gyermekei fordítást választom. Gyerekek, akik játszanak a homokban. Koszosak, porosak, és mozdulataik nyomán lesz egyre fehérebb a színpad. Lehull róluk a por és mintákat rajzol a feketére. Játékaik hol kegyetlenek, hol komikusak, hol bájosak. Nagy az összhang, minden mozdulat a helyén van és az egyszerre mozgó tömegből mindig mások válnak ki, hogy eltáncolják történetüket.

Férfi – nő, egyén – tömeg fogalompárok bontakoznak ki előttem. Lassan morzsolódva a kemény kőből is puha por lesz. A kő, amit egymásra helyezünk. Talán az a rész maradt meg leginkább, mikor sorban egymás után egyetlen lányra helyezik a követ. Megkövezik. Mások elvárásai agyonnyomnak minket? Olyan köveket cipelünk, amit mi helyeztünk magunkra, vagy másoktól kapjuk? Ez szépen összekapcsolódik a záróképpel, ahol végül mindenki fejet hajt a kő súlya alatt. 

Az elején látjuk az angyalt, amint hiába menekül a gyerekek elől, megfosztják szárnyától és beáll közéjük. Vártam, hogy később az angyal-téma vagy a szárnyai visszatérnek, de ez nem történt meg. A tér sötétsége, a fények számomra egy barlang hatását keltik. Az itt lévő gyerekek vajon ki akarnak törni? A kötélmászás csak felvillantja a lehetőséget, de nincs benne komoly szándék. 

A termet elhagyva vegyes érzéseim vannak, szép volt, de volt-e ennél több. Egyáltalán kell-e, akar-e több lenni? Ahogy telik az idő, hallgatom a beszélgetést, és rájövök, hogy sok mindent viszek magammal és több gondolatot ébreszt, mint először hittem. Például azt is, vajon lehet-e igazán szavakba önteni a táncot. 

Az intuíció gyermekei

Radó Lilien a staubkinder c. előadásról; cie. toula limnaios társulat, Németország.  Koncepció, koreográfia: Toula Limnaios

A berlini staubkinder (cie. toula limnaios) előadásra a nézők a nagyterem előtt várakoznak. Ördög meglátja Angyalt, a tömegen keresztül átfurakodik hozzá.

ÖRDÖG: Miújság, cimbora?

ANGYAL: Te? Itt? Téged is meghívtak a TESZT fesztiválra?

ÖRDÖG: Naná, miket nem gondolsz? Az előadás rólam fog szólni. 

ANGYAL: Már megint el vagy szállva?

ÖRDÖG: Én? Soha. Csak a jegyemet nem tudom hova raktam. Tiéd megvan?

ANGYAL: Ez tényleg kérdés?

ÖRDÖG: Stréber.

ANGYAL: Németül tudsz?

ÖRDÖG: Stréber. 

ÖRDÖG: Kicsit, de töröm. A volt csajom Bécsben élt.

ANGYAL: Melyik? A török?

ÖRDÖG: Neeem, az a budapesti. Ő indiai.

ANGYAL: El vagy te kényeztetve, én mondom.

ÖRDÖG: Hát én ezt jól tudom.

JEGYSZEDŐ: Jó estét kívánok! Bună seara! Good evening!

ANGYAL: Jó estét!

ÖRDÖG: Há’, észre sem vett. Nem kell nekem jegy. Sztár vagyok.

ANGYAL: Tudod, hogy nem rólad fog szólni az előadás…

ÖRDÖG: Ki másról? 

ANGYAL: Oh égiek! A nőid hogy bírják melletted! Most már igazán maradj csendben.

Elkezdődik az előadás.

ÖRDÖG: Oooohhhh barátom, csak jutott neked is egy incili-fincili kis szerep. Bevonulhatsz az elején, hogy aztán átvegyem a helyed. Milyen szép szárnyakat készítettek neked!

ANGYAL: Maradj már csendben!

ÖRDÖG: Te! Egyáltalán mikor fog megszólalni valaki?

ANGYAL: Istenem, de neveletlen egy fráter ez az alak!

ÖRDÖG: Én azt hittem, az a normális, hogy beszélnek is a színpadon.

ANGYAL: Nem hiszem el, hogy nem tudod már befogni, mint minden más normális egyed a nézőtéren.

ÖRDÖG: Ja, amúgy miért is kérdezted, hogy tudok-e németül?

ANGYAL: Csak. szünet Csak kíváncsi voltam, mennyire olvastad a színlapot előzetesen. 

ÖRDÖG: Semennyire. Amúgy is védem a környezetet és nem gyűjtök papírszemetet.

ANGYAL: Akkor ez mi a kezedben?

ÖRDÖG: A telefonom? Instázok, tiktokozok, kicsit unom.

ANGYAL: Ah! Menny és pokol! Teljesen kikészítesz! Inkább menny’…haza, kérlek!

Angyal kérésére az Ördögöt kihúzzuk.

ANGYAL: Na, jegyem is van, az Ördögöt kitettem, végre élvezhetem. 

Csend. Nézi az előadást.

ANGYAL: Egy angyal. Én lennék? Különös érzések ezek, nincs sok közöm ehhez. Jaj, hát nem széttépik szegényemet!?

A mellette ülő Néző egy zsebkendőt nyújt át.

NÉZŐ: Ne sírj!

ANGYAL: Dehát, mi ez a brutalitás?

NÉZŐ: Metafora.

ANGYAL: Metaforma?

NÉZŐ: Nem, nem. Tudod valami, amit átvitt értelemben használunk.

ANGYAL: Akkor ő ott nem is angyal?

NÉZŐ: Nem tudom pontosan. Ez szubjektív. Nekem benne van a harc, mintha a lelkem darabjai küzdenének előttem.

ANGYAL: Áh, tehát ez a szubjektivitás!

NÉZŐ: Igen, én egy vagyok a tömegből. Egy dolgot nézünk, mégis mást látunk.

ANGYAL: Én még nem voltam ilyen előadáson. Köszönöm, elveszve lennék nélküled.

NÉZŐ: Ne gondold! Én azért járok színházba, hogy az elveszettség érzetemet csökkentsem. 

ANGYAL: Ó. Ők akkor, miattad használják testük súlyát ekkora szenvedéllyel?

NÉZŐ: Meg könnyedséggel. Ez iszonyú nagy munka ám egy embernek. A test önmagában nagyon kényelmetlen.

Az Angyal helyezkedik, hogy jobban lásson.

NÉZŐ: Hallgasd Gustav Mahler zenéjét!

ANGYAL: Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek.

NÉZŐ: Nálatok milyen egy gyerek?

ANGYAL: Tiszta, kíváncsi, meg egy kicsit szertelen.

LILI: Ezt tényleg most kell megbeszélni?

NÉZŐ: Én csak segíteni próbáltam.

LILI: Akkor engedje, hogy legyen gyerek!

NÉZŐ: Akkor élvezzük a staubkinder-eket.

ANGYAL: Hát, igen. szünet Mondjuk, ezek a székek nem éppen angyaloknak lettek tervezve. 

Az angyal mosolyog, Lili és Néző bólogat, majd az Angyal kibontja szárnyait és felrepül.