Testhez álló

Testhez álló

Szerkesztői négykezes – játsszák: Adorjáni Panna és László Beáta Lídia, a Játéktér új szerkesztői.

Beáta: Mit gondolsz a Játéktérről?

Panna: Azt, hogy lehetőség és kihívás. Lehetőség a párbeszédre, a reflexióra, a gondolatok és érzelmek rendszerezésére. És ugyanezekért kihívás is, mert roppant nagy a felelőssége annak, akinek a kezében a billentyűzet van, most még hatványozottabban, mert nemcsak írhatok, hanem szerkeszthetek – kihúzhatok, beleszólhatok, kérhetek, dönthetek. És te? Te nem félsz a felelősségtől?

Beáta: A felelősség szerintem akkor ijesztő, ha nem érezzük magunkat biztonságban, ha nem hiszünk abban, hogy a szerkesztőtársak és a szakmai közeg, a közösség támogat és segít abban, hogy a megfelelő döntéseket hozzuk. Még csak egyetlen lapszámnál működtünk közre szerkesztőkként, de számomra ez a fajta munka kihívás, egy izgalmas lehetőség, annál is inkább, mert az interjú rovatot viszem, aminek lényegét az emberek összekapcsolásában látom. És eddig ez sikerült. Milyen műfajokat, milyen határokat szab meg, vagy éppen számol fel az általad összeálló rovat, a határátlépések?

Panna: A határátlépéseket úgy értelmezem, mint a mindenkori körvonalak elbizonytalanításának lehetőségét, és ez a határvonal lehet földrajzi, kulturális vagy műfaji is. Én itt érzem jól magam, a jelöletlen területeken, a szürke zónákban, ahol kicsit minden és mindenki idegen, és a színházban is azt keresem, hogy hogyan tudunk másak lenni. A rovatom nagyon testemhez álló, úgy érzem, és ezért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor még így is nagyon új és furcsa ez a hely meg az én benne elfoglalt szerepem is. Ha más mondaná, megharagudnék, de mégis, néha nagyon fiatalnak és tapasztalatlannak érzem magam a feladathoz. Szerinted milyen egy jó szerkesztő?

Beáta: Belőlem is gyakran feltörnek a kételyek a korom és ebből is fakadó tapasztalatlanságom miatt. Viszont a megerősítések sokat segítenek abban, hogy elfogadjam jelenlegi helyzetem, és azt szeretném elérni, hogy a görcsösség helyét is átvegye a nyitottság, kíváncsiság, odaadás, és csak engedjem, hogy a színház és a köréje csoportosuló emberek hatással legyenek rám. Minden lehetőséget megragadok, hogy dolgozhassak, és biztos vagyok benne, hogy ha kitartok mindemellett, szép lassan a tapasztalat is hozzárendelők. A jó szerkesztő szerintem elsősorban érzelmileg intelligens személy, aki figyelemmel kíséri a szakterületének a lehető legtöbb szegmensét, és ráérez arra, hogy mikor, kit, kivel szólaltasson meg, milyen előadást, melyik alkotót, melyik darabot állítsa a figyelem középpontjába. Rugalmasnak, dinamikusnak, határozottnak, közvetlennek és tájékozottnak is kell lennünk, sok más egyéb mellett. Nem?

Panna: És talán alázatosnak, olyan embernek, aki tudja, hogy nem feddhetetlen, és akit nem frusztrál a tökéletlenség vagy szubjektivitás. Aki tud nagyvonalú lenni – mind másokkal, mind pedig magával. Nekem ennek az egyensúlynak a megtalálása a legnehezebb feladat. Szerinted a dolgunkat hogyan befolyásolja az, hogy a Játéktér az erdélyi magyar színház lapja?

Beáta: Szerintem ez a közeg eleve érzékeny, gyakran helyezi előtérbe a sérelmeit, előszeretettel alkalmazza a panaszos, elégedetlen hangnemet, bizonytalanságérzetünk miatt pedig agyonhajszoljuk magunkat. Viszont ha egy kicsit is körülnézek, feltűnik, hogy alig három év alatt milyen sokan vagyunk a lap körül, szerkesztők, szerzők, alkotók, társulatok és olvasók. Úgy érzem, mivel egyetlen erdélyi magyar színházi lap vagyunk, rengetegen értékelnek és támogatnak. Jó érzés kapcsolatban lenni ezekkel az emberekkel, jó érzés tartozni egy ilyen sokféle, földrajzilag szétszórt színházi közeghez. Gondolom, számodra is többet jelent a Játéktér a puszta szerkesztői feladatköröknél.

Panna: A Játéktér számomra a mélyebb megértés lehetősége. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szabadon járkálhatok országról országra, városból városba, és magam határozom meg, hogy mit, meddig és milyen ütemben szeretnék végezni. A lap arra jó, hogy „haza”-kapcsol, irányítja a figyelmem, általa feladatom jobban megérteni azt, hogy mit jelent Erdélyben a színház. Én nem mindig érzem magam otthon ebben a színházi közegben, de ez az outsider-ségem elsősorban személyes beállítottság kérdése. Te hogy vagy az erdélyi színházban?

Beáta: Hálás vagyok, hogy otthon lehetek benne.