Tasnádi-Sáhy Péter: Kőszínház és kőkritika

Tasnádi-Sáhy Péter: Kőszínház és kőkritika

Interjú Bessenyei Gedő Istvánnal

A Játéktér 2017. tavaszi számából / Fotó: Schupler Arnold

Bessenyei Gedő István fiatal kora ellenére három éve vezeti a Harag György Társulat munkáját művészeti igazgatóként. Teatrológus- és rendező­diplomával is rendelkezik, talán éppen ezért tartja lehetségesnek az átjárást a színház elméleti és gyakorlati oldala kö­zött.

Provokatív kérdéssel kezdeném: művé­szeti igazgató vagy, van egy rendező szakos mesteri diplomád… Elméleti szakembernek tartod magad?

Érdekes kérdés, hiszen többször fordult a kocka, és ezért, bár érzem a határvonalat az elmélet és gyakorlat között, a személyes vég­zettségem és kompetenciáim megengedik, hogy egyszer teatrológus, máskor dramaturg, megint máskor igazgatói szerepkörben nyil­vánuljak meg. Először egyértelműen elméleti szakembernek készültem, a BBTE-n, ma­gyar−angol szakon kezdtem (de nem fejez­tem be), onnan mentem teatrológiára szintén Kolozsváron, amit egy ideig párhuzamosan végeztem a bölcsészkarral. Akkoriban ott az elméleti képzésen volt a hangsúly, a gyakor­lati, dramaturgi munkára nem sok figyelmet fordítottak, azt is elméleti síkon oktatták. Nem lehetett beszabadulni a színházba, nem voltak konkrét gyakorlati helyzetek, sokkal inkább a színházesztétika, illetve a kritikusi pálya felé mutatott az ív, amit bejártunk. Többek között ezért bizonyult szerencsés döntésnek, hogy átmentem Marosvásárhelyre, ahol már akkor is valamivel nagyobb hangsúlyt fektettek a dramaturgképzésre, most pedig már dráma­író mesteri is van. Marosvásárhelyről – Erasmus-program ke­retében és egyéb útjaim során – többször elju­tottam Debrecenbe, ahol kétszer Vidnyánszky Attila, egyszer pedig Silviu Purcărete mellett dolgozhattam. A mellettük végzett munka hatá­sára választottam a rendezői mesterit, aminek elvégzése után megint az elmélet felé lendült az inga, így a doktoriba teatrológiából vágtam bele, de ezt az igazgatói kinevezés miatt a mai napig sem tudtam befejezni. A sok váltás miatt a kettő között nem ér­zek szakadékot, de ha választanom kell, ak­kor elméleti szakembernek vallom magam.

Egyetemi tanár szájából hallottam olyat, hogy színháztudomány nincs is, csak színház­elmélet, mit gondolsz erről?

Attól, hogy egy tudomány nem normatív, még tudomány, és bár valóban nem lehet közvetlenül visszaplántálni az eredményeket a gyakorlatba, de azért azoknak mégiscsak komoly hatása van a színház fejlődésére, a színháztudomány dokumentáló szerepköréről nem is beszélve, ami egy, a pillanattal elenyé­sző művészet esetében különösen fontos fel­adat.

Azt viszont már én állítom, hogy a szín­háztudomány eredményeit a színházcsinálók nagyon sokszor nem csak hogy nem veszik komolyan, de nem is feltétlenül ismerik. Sok rendező nem tudná felsorolni a posztdramati­kus paradigma jellemzőit, még úgy sem, hogy ezek egy részével akár az ő munkásságát is le lehet írni.

A gyakorlati színházi embernek elsősor­ban az a dolga, hogy előadásokat hozzon lét­re, nekünk pedig az, hogy ezeket az előadá­sokat boncolgassuk. Pontosan ezért szeretem jobban a szigorúan vett elemzést a kritikánál. A kis terjedelmű, egy éjszaka alatt összedobott „nachtkritik” jellegű írásoktól kifejezetten viszolygok, hiszen ez az a műfaj, amelyben a kritikus annak az erőfeszítésnek, amivel az alkotók az előadást létrehozták, az egy száza­lékát sem teszi bele a megfejtésbe.

A megyei napilapos kritikusokra gondolsz?

Nem, elsősorban nem rájuk gondoltam, hiszen ők sokkal inkább kulturális újságírók, amit az előadásokról írnak, az nem meríti ki a kritika fogalmát. Egyébként velük nincs is semmi bajom, hiszen ezek az írások arra jók, hogy a nézők figyelmét felkeltsék, és sokszor ennél nem is íródnak komolyabb céllal. Én a komolyabban vett színházi rovatok „tetszik – nem tetszik” benyomáskritikája ellen emeltem az előbb szót, amelyekben a nyelvi, stiláris bravúrok a szakmai színvonalra még messze nem jelentenek garanciát. Ezek írói persze beszélnek arról, hogy van posztdra­matikus színház, nincs hierarchia, a szerepek oldódnak, átjárhatóvá válnak, vége a kőszín­háznak, de ők maguk azért valamiféle normát mégis számon kérnek egyfajta kitüntetett, „megmondóember-attitűdből”. Ezt a kőszín­ház mintájára nyugodtan lehetne kőkritikának nevezni.

Szerintem – főleg nálunk – van egy komoly csapdahelyzet: aki a gyakorlati színházcsiná­lásban időnként meg-megmerítkezik, bizonyá­ra jobban tudna az alkotó erőfeszítéseit tisz­teletben

tartó, érzékeny, alapos elemzést írni, viszont neki, a belterjesség okán, ezt már nem annyira ildomos megtenni. Te sem írhatsz már elemzést mint szatmári művészeti igazgató. Vagy másként látod?

Én orvos családból származom, így kö­zelről láttam, mi az, hogy szakmai etika, és ennek létezését, betartását, rendkívül fon­tosnak tartom a színházban is. Ennek alap­ján nem venném a bátorságot, hogy magyar nyelvterületen bármelyik színház előadásáról „véleménykritikát” írjak, de elemzést minden további nélkül írnék, kivéve persze az általam vezetett intézmény produkcióit illetően.

Ennyire könnyen elválasztható az elemzés a kritikától? Mi a különbség, utóbbin nem lehet megsértődni?

Elemzés alatt a személyes véleménynyil­vánítást kerülő, vagy legalábbis kordában tar­tó tanulmányokra, esetleg esszéisztikus írá­sokra gondolok. Ebből az alapállásból, főleg tudományos alapon, lehet bármelyik színház munkájáról beszélni. Persze, szerencsésebb olyan előadások elemzésének nekifogni, amit egy jelenség megragadása inspirál. A régóta hanyagolt doktori disszertációmban például írtam már egy fejezetet Bocsárdi Lászlóról, aki, ha úgy vesszük, színházigazgató kollégám. Mivel a minőség kettős: én nemcsak igazgató vagyok, hanem teatrológus is, ő pedig nem­csak igazgató, hanem rendező is, azt hiszem, ezen nincs semmi kifogásolható, hiszen nem igazgatóként, hanem teatrológusként írok tu­dományos munkát a rendező előadásairól.

Apropó, mi a doktori témád?

Túlzottan nagy területet reméltem átfogni, így bizonyára szűkítenem kell majd, de ere­detileg egy összegző munkát akartam írni a romániai színházban fellelhető posztdrama­tikus jegyekről. Amikor ezt elterveztem, még dramaturg voltam a szatmári színházban, és úgy tűnt, vághatom ekkora fába a fejszémet, de azóta változtak a dolgok.

Akkor térjünk át a jelenlegi munkádra. Mi motivált, hogy belevágj?

Amikor egy lehetőséget mérlegelsz, min­dig egy adott helyzetre válaszolsz. Ha én há­rom évvel ezelőtt, 27 évesen, bármely másik színháztól kapok egy ilyen felkérést, először is jót röhögök, azután pedig szépen meg­köszönve a megtiszteltetést, nemet mondok. Hogy itt igent mondtam, abban jócskán ben­ne van az én szatmáriságom, jóllehet, nem vagyok született szatmári, de az eddigi életem mégis rengeteg szállal köt ide, nem csak a vá­roshoz, de magához a színházhoz is. Kora gyermekkorom óta komoly szerepet játszik az életemben, mivel többször költöz­tünk, még azt is merem mondani, stabilabb pont, mint bármelyik lakásunk volt. Tehát van egy nagyon erős érzelmi kötődé­sem, illetve a közelmúlt botrányaiban elhang­zottak olyan kijelentések is, nem feltétlenül a nyilvánosságban, hogy a szatmári közönség nem is érdemel jó színházat, és engem már csak ezért is elkezdett érdekelni a feladat. Az már a sors fintora, hogy a kinevezésem igazából nem is az én szeretett, akkor felújí­tás alatt álló színházamba történt, hanem a szörnyűséges kultúrházba, ahol nem lehetett normálisan dolgozni, a rendezők, akik eljöt­tek, javarészt jóindulatból jöttek el, és többen könyörögtek, hogy legyen színpadi nézőtér, vagy menjünk a szabadba, csak ott ne kelljen dolgozni, de szerencsére ezen is túl vagyunk.

Belülről nézve hogy sikerült a felújítás, elé­gedett vagy az eredménnyel? Beleszólhatta­tok egyáltalán a munkába?

A kivitelező cég szívvel-lélekkel végezte a munkát, hiszen vezetői színházszerető embe­rek, a magyar társulat mecénásai, de azt azért megjegyezték, hogy nem voltunk egyszerű ügyfelek, hiszen végül 67 módosítást kértünk a tervhez képest, ám becsületükre legyen mondva, mindegyiket megcsinálták.

Beszéltél a mások által pejoratív felhang­gal emlegetett szatmári közönségről. Mennyire tudod, hogy kik járnak hozzátok?

Azt gondolom, elég jól rálátunk a közön­ségünkre, sok mindent tudunk róluk. Tudjuk, hányan vannak, azt is, hogy döntő részben középkorúak, idősek, óvodások, kis- és kö­zépiskolások, hiányoznak a fiatalok, hiszen ők az egyetemi központok színházait látogatják. Büszkén mondhatom, ebben nekünk is van némi szerepünk, a legtöbb bérlettel rendel­kező középiskolai osztályoknak minden év­ben rendezünk egy kirándulást, amely során elvisszük őket a nagy egyetemi központok színházaiba: tavaly Kolozsváron voltunk, idén Marosvásárhelyre készülünk. Illetve azt is pontosan tudjuk, hogy a szín­ház kiemelt szerepet játszik a szatmáriak éle­tében, az egyik elődöm úgy fogalmazta ezt meg, hogy „Szatmáron még az is színházba jár, aki nem szeret”.

Ez a kiemelt szerep minek köszönhető?

Bár Harag György szigorú művészszínhá­zat teremtett, ő is nyitott a közönség felé, a 60-as években Csiky Andrásnak pedig – aki tőle átvéve a stafétát, visszatért a realista ala­pokhoz – a színház leghosszabb felívelése kö­szönhető. Az őt követő Ács Alajos 70-es évek végéig tartó igazgatása alatt lazult fel a mű­sorpolitika. A „vígszínházi modellt” követve, ő olyan közönségbarát produkciókat engedett be a színházba, amik korábban szóba sem jö­hettek volna. Amiről ma sokan azt hiszik, hogy a Harag György Társulat hagyománya, az tu­lajdonképpen az Ács-érában gyökerezik, így a színház mai népszerűsége is neki köszönhe­tő. Az ő idejében voltak 250−300-szor játszott előadások, amit a mai napig nem sikerült fe­lülmúlni. Mondjuk őt bizonyára a magyarság­ra nehezedő nyomás is „segítette”, hiszen a színházba járás identitáskérdés is volt. Még mindig él ez a hagyomány, illetve nincs se igazi irodalmi életünk – jóllehet, a megyében sok jeles irodalmár született régen és a legújabb korokban –, se pedig mozink, így a kulturális életben a színház mondhatni egyeduralkodó.

Hogy viszonyulsz az Ács Alajos-féle közön­ségbarát hagyományhoz? A kinevezésedkor azt mondtad, a művészszínházat preferálod, de vannak bizonyos dolgok, amiket tisztelet­ben tartasz.

Ezt most is tartom, jóllehet, a művészszín­házi vonalat most van lehetőségünk erősíteni, hiszen lett hozzá technikánk, manapság pe­dig kortárs ízlésű művészszínházról beszélni szcenikai apparátus nélkül abszurdum, hiszen a vizuális hatáson ma rendkívül nagy a hang­súly, amihez viszont fénytechnika kell. A szórakoztatóipari produktumokról a szakmai véleményem a városban, a nézők előtt sem titok, de nem tehetem meg, hogy lemondjak arról a rétegről, akik csak erre nyi­tottak. Hiszek az ízlésformálásban, de csak na­gyon mértéktartóan, nem gondolnám, hogy a színház egyedül bárkit ki tudna fordítani ön­magából. A színház kevés ahhoz, hogy a kö­zönség nagyobbik részének ízlését, kulturális preferenciáit átírja, ehhez több tényező együt­tes hatása szükséges, más tévéműsorokkal, filmekkel, zenékkel, oktatással, az állampol­gári tudatosság növelésével lehet eredmé­nyeket elérni. Ahol sikeresen hajtottak végre esztétikai paradigmaváltást, egész egyszerű­en lecserélték a közönséget, időlegesen a né­zőszám apadását is vállalva. Ezt a drasztikus váltást én Szatmáron semmilyen szempontból sem látom kivitelezhetőnek.

Nem okoz tudathasadást egy társulatban, hogy egy komoly esztétikai szempontok alap­ján készülő előadás után egy, ezeket a szem­pontokat mellőző produkcióban kell gályáznia a színészeknek? Ez nem az egy lépés előre, kettő vissza tipikus esete?

Most az egyik legsikeresebb, úgymond populáris elem a repertoárban a Jövőre veled ugyanitt, Babarczy László rendezésében, ami egy kifejezetten igényes előadás, pedig a szö­veget kényszeredetten nevezném csak szín­darabnak. Szerintem lehet igényesen csinálni a populárisabb műfajokat is.

Hogy álltok a természetes közönségcsere menedzselésével, a színházi neveléssel?

Szerencsére 10 éve van bábszínházunk, ami Bandura Emesénél – akinek nagyon sokat segít a hajdani alapító, Nagy Regina rendező – remek kezekben van. A gyerekek óvodás kortól kiváló előadásokat látnak, a bérletcse­réknek köszönhetően Magyarországról is. Most kezdi a munkát a bábosokkal Schneider Jankó, akit a szakma ismerőinek, azt hiszem, nem kell bemutatni. Bár volt osztálytermi előadásunk, beavató előadásunk 5−8. osztályosok számára, most indulnak előadásokhoz kapcsolódóan külön­böző beszélgetős, feldolgozós tevékenysé­gek, de kompakt, egész éves színházi nevelési programot eddig nem sikerült indítanunk. Ke­ményen dolgozunk, hogy a következő évadtól beindulhasson, de ez ügyben komoly humán­erőforrás-hiánnyal küzdünk. Már a bábszínház létrehozásához is hat színészhelyet fel kellett áldoznunk, pedig évadonként több mint 200 előadást játszunk, többet, mint az erdélyi ma­gyar társulatok bármelyike, és ez ennyi ember munkaerejére igencsak megterhelő. Nehéz szabad kapacitást találni a fejlesztésre.

A társulat önállósodási törekvése mennyiben színházszakmai és mennyiben érzelmi ügy?

Elsősorban szakmai ügy, másodsorban természetesen vannak érzelmi vonatkozásai. Mint az előbb is utaltam rá, lassan az intéz­ményi felépítésből adódóan el fogunk érni egy határhoz, ami nem enged tovább fejlődni, és ezt nem kellene megvárni.