Tasnádi-Sáhy Péter: Sűrített idő

A Játéktér 2016. tavaszi számából

Novák Eszter Jászai Mari-díjas szín­házrendező, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Székely Gábor első rendező­osztályának hallgatója volt, majd 1994 és 1998 között rendező a Székely Gábor ala­pította Új Színházban. 1998-tól 2000-ig a Bárka Színház, 2000-től 2010-ig a tata­bányai Jászai Mari Színház főrendezője. 2003 óta zenés-színész osztályokat vezet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2015 januárjától a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetője.

Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem szeretsz színházról beszélni. Mire ké­szüljek?

Igazából azt mondtam, hogy társaságban nem szeretek beszélgetni színházról, egy le­ves mellett, amikor akár mindenféle izgalmas csacskaságról is eshetne szó. Tanítás közben színházról beszélek, rendezés közben termé­szetesen színházról beszélek, szerinted van épeszű ember, aki ilyen körülmények között szabadidejében nem valami sorozatot akar nézni? Egyébként pedig veled szoktam szín­házról beszélgetni, mert kiköveteled, szóval egy interjúban megtörténhet, hogy el fogunk boldogulni valahogy.

A kikövetelt beszélgetéseink alkalmával hangzott el, hogy a színház sűrített idő. Talán Füst Milánt idéztél, de nem tudtam kikutatni.

Lehet, hogy Székely Gábor mondta, nem tudom, a lényeg, hogy most már én is ezt gon­dolom.

Kifejtenéd?

Az elmesélt történet jellemzően jelentő­sen hosszabb időt ölel fel, mint egy előadás időtartama, ettől nem lehet elvonatkoztatni. A színésznek sűrített időben kell állapotokat létrehoznia, sokkal intenzívebben kell létez­nie, mint ahogy az az életben történni szokott. Vannak színpadi szerzők, akiknél ez a sűrítés már az írásműben is rendkívül erősen meg­mutatkozik, szinte kottaszerűen követhető. Jellegzetes példája ennek Csehov, akit úgy tartunk számon, mint nagy realistát, de ez messze nem ilyen egyszerű, hiszen zsigeri­leg tudta, hogy az idő a színházban másként működik. Csehov ideje költői sűrített idő, az ő realizmusa költői realizmus: Csehovot nem lehet sem elemezni, sem megcsinálni úgy, hogy az ember ezzel nem törődik. A színház­ban minden az idő vetülete, minden pillanat kifejez valamit. Hiányozhat a zene, a szöveg, a mozdulat, de az idő nem megkerülhető, az mutatja, mi mennyit ér. A szubjektív és az ob­jektív időt folyamatosan ütköztetni kell. Ebből a feszültségből igazi színház lehet. Ha valami sokat ér, akkor azt a ráeső három másodper­cet úgy ki kell tágítani, felnagyítani, hogy az ál­tala megjelenített életfalat a nézőhöz is elérjen, akár benne is feszültséget keltsen.

Novák Eszter. Fotó: Csatlós Lóránt

Az előbb azt mondtad, a színházból hiá­nyozhat a zene, de szerintem nem a tiédből.

Így van, én a zenét a színházat alkotó sok elem közül a nagyon fontosak közé sorolom, egy prózai előadás esetében is. Ott a zene megválasztása talán még kényesebb kérdés. Manapság divatos mindenféle előadásokba mindenféle zenéket belerakni, sokszor gon­datlanul kiválasztva, rossz minőségben, és en­gem ez nagyon zavar. A zenés műfaj termé­szetesen teljesen más, hiszen ott az írott zenei mű megszabja a feltételeket és az időt is.

Ha már itt tartunk, a zenés műfajt a szín­házi alkotók egy része nem tartja feltétlenül sokra, lenézi, te hogy viszonyulsz ehhez ze­nés-színész osztályok vezetőjeként?

Lehet, hogy durva lesz, de azt gondolom, aki a zenés műfajt lenézi, egész egyszerűen műveletlen vagy jobb esetben fiatal, és éppen forradalmi állapotban van. Utóbbi megbocsát­ható. Minimális műfajtörténeti tájékozottság­gal ez a hozzáállás elképzelhetetlen. De lehet, hogy az is elég, ha néha meghallgatjuk őket és hagyjuk, hogy hasson ránk. A zenés szín­háztörténetben zseniális szerzők sokasága kulturális forradalom mérvű dolgokat tett le az asztalra ezen a területen, amit bárkinek szíve joga nem szeretni, na de lenézni? Lehet, hogy valaki nem eszi az édességet, de ha egy mes­terszakács készíti el, elismerheti, hogy cukrá­szati remekmű.

Mi a helyzet az operettel, ami ellen az a vád, hogy nem színházi, mivel – többek között – olcsó illúziókat kelt?

Az igazán nagy operettekben a zene min­dig hordoz magában drámai sűrűséget. Ta­gadhatatlan, hogy a műfaj, speciális társadalmi beágyazottságánál fogva, eleve az illúziót szol­gálta, azt is mondhatnám, hogy egy nemes giccs. A mából nézve nagyon kell érteni, mind a zenének, mind a librettónak ezt a sajátos­ságát, és ezt a megnemesült giccset úgy kell megjeleníteni, hogy mind a finom iróniát, mind az igazságot tartalmazza. Ezt csak néhányan tudják csinálni. Azt, hogy az operett háború utáni előadás-története – sok esetben zenei­leg kifejezetten lebutított terjesztése – az egész hajdani monarchia területén felhígított, rossz giccskultúrát és látásmódot érlelt ki, nem sza­bad összetéveszteni magával a műfajjal.

Hogy viszonyulsz az otthonról hozott, ma­gyar kultúrához, népművészethez kapcsolódó hatalmas tudásanyaghoz, illetve miként tudod hasznosítani a színházi munkádban?

Természetesen nagyon fontos számomra, boldoggá tesz, hogy nem tévesztem össze a mezőségi dallamokat a bakonyiakkal. Tu­dom, hogy milyen az autentikus népviselet, és felismerem a gagyit. Az operetthez hasonló­an a népművészet felhasználásában is lehet végtelenül igénytelennek lenni, és manapság sokan azok. Boldogan tanítok az egyetemen népdalokat, de messze nem ennyiből áll, amit otthonról hoztam. Ugyanebben a családban vettem le a polcról Thomas Mannt és József Attilát, ugyanebben a családban volt ahhoz szerencsém, hogy Eörsi István és Kormos István egy asztalnál ülve beszélgettek, és én ezt hallgathattam. Ebből a családból mentem az akkor már eléggé szabadon gondolko­dó bölcsészkarra, ahol Balassa Péter volt az egyik legnagyobb mesterem, akinek a szabad gondolkodását sajnos már bizonyára be kell mutatni, mert nem olvassa senki. De ugyan­ebben a családban volt Deák Tamás polgári gondolkodású kolozsvári esszéista, író a ba­rátunk, az ő munkásságából írtam a szakdol­gozatomat.

Szerintem úgy kellene élni, hogy ez a sok­féle érték mind megférjen egymás mellett, de ez Magyarországon sajnos a reformkor óta sokadszor nem így van. Mostanság erről ott megint kirekesztő módon kell gondolkod­ni, mert úgy ildomos, esetleg úgy hasznos a pénzosztó asztaloknál. Bennem ez a sokfé­leség egyszerre létezik. Sőt, azt gondolom, a magyar és az európai kultúrkincs között rengeteg átfedés van, elszigetelten egyik sem értelmezhető. Szórakoztató és tanulságos a különbözőségeket és a hasonlóságokat íz­lelgetni. Emellett természetesen igyekszem minél többet megtudni más kultúrákról is, hi­szen mindennek a középpontjában az érző és gondolkodó ember áll. Azt hiszem, hogy az emberek közötti egymást nem értést is minél inkább a szintézis felől kell közelíteni, és ezzel talán mégis sikerült eljutni a családi öröksé­gemtől a foglalkozásomig. Természetesen ne­kem hatalmas szerencsém, hogy életem első időszakában a családomtól, aztán pedig talán a magam erejéből is ezt a szintetizáló képes­séget szívtam magamba, de ezt az indíttatást tudom, hogy nem várhatom el az emberiség nagyobbik részétől. Talán még azt is érteni vélem, hogy az egyébként elfogadhatatlan ki­rekesztés, rasszizmus miként jön létre, vagy miként gerjesztik, nem akarok ítélkezni fölöt­te, csak harcolni próbálok ellene a magam szánalmasan szerény eszközeivel. Az más kérdés, hogy kulturált, egyetemeket végzett, vezető pozícióban lévőkkel szemben mik az elvárásaim, mit gondolok a felelősségükről, és mennyire vagyok csalódott.

Hogy lett belőled színházrendező, hogy keveredtél oda a bölcsészkarról?

Szerintem ez egy olyan szakma, ami iránt az embernek lesz egyszer csak késztetése, és az rásodorja erre az útra. Ezt ötvenegy éve­sen így látom, a többi tulajdonképpen rész­letkérdés. Persze nyilván nagyon sokat szá­mít, hogy rengeteg előadást láttam létrejönni, hozzávetőleg kétéves koromtól kezdve, majd a bölcsészkari éveimben több színházi pro­dukcióban is részt vettem koreográfusként, sokszor édesapám helyett, és észrevettem, hogy az előadás egészén gondolkodom. Ma már jól tudom, hogy mennyivel könnyebb a nézőtéren hátul ülve tudni, mit kéne az adott helyzetben tenni a jobb előadás érdekében. Viszont, lehet, hogy nem is jelentkeztem vol­na a Színművészetire, ha nem Székely Gábor indít osztályt. Az ő előadásain nőttem fel, szá­momra magyar viszonylatban az ő színháza volt az egyik legfontosabb mérce. Az előadá­saiból olyan hitelesség és morál áradt, hogy úgy éreztem, akkor is megéri eltölteni vele pár évet, ha nem maradok a pályán. A tehetségről egyébként Székely Gábor mindig azt mondta, hogy egy állapot, és éppen ezért kell a szak­tudás, ami akkor is ott van, amikor az ember kevésbé van tehetséges állapotban.

Hogy tudnád jellemezni a Székely Gábor-féle színházi univerzumot, aminek még most is láthatóan a része vagy?

Mindazon mesterek univerzumának része vagyok, akik a személyiségemen és a gon­dolkodásmódomon meghatározó nyomokat hagytak. A szüleimről beszéltünk, Balassa Pétert én említettem, a Színművészetin pe­dig – ahol nálunk hagyományosan mester-ta­nítvány viszony van – sok más kiváló ember mellett Székely Gábor tett rám meghatározó hatást, ő persze annyiban is más, mint a töb­biek, hogy tőle tanultam a szakmát. Olyan szempontból szerencsém volt, hogy a világlá­tása eleve közel állt az enyémhez, így könnyen értettem, amit tanított.

Nem tudnád megfogalmazni, hogy mégis mi ennek a látásmódnak a lényege?

Megpróbálhatnám, de az ilyen megfogal­mazások jellemzően bugyutára sikerednek, hiszen egy személyiség, és annak a kisugárzá­sa mindig rendkívül összetett. Egy nagyon ko­molyan, rétegzetten, bonyolultan gondolkodó, az apró emberi pillanatokra állandó rálátással bíró, de mégis hatalmas víziókat megfogalmazni képes, nagy formátumú művészembert akár csak figyelni, miként gondolkodik, tanulni tőle az emberről, általában véve a művészet kife­jezőerejéről és felelősségéről, és hinni neki, csodálatos dolog, boldog vagyok, hogy ez megtörtént velem. De nem tudom, és nem is szeretném leírni néhány mondatban, hogy Székely Gábor ettől és ettől fontos.

Akkor közelítsünk máshonnan. A pályádat a Székely Gábor vezette Új Színházban kezd­ted 1994-ben…

Amikor negyedévesek voltunk, Gábor kapta a lehetőséget, hogy színházat alapítson, a hatfős, egyébként első rendezőosztályából kettőnket, Hargitai Ivánt és engem megkérde­zett, mennénk-e vele. Ez még az előkészületi fázisban volt, tehát igazából ötödéves korom­ban kezdtünk el dolgozni, az én Csongor és Tündém volt a nyitó előadás.

Mi volt ennek a színháznak a művészi prog­ramja?

Az, hogy Székely Gábor alapított egy szín­házat. Illetve – ezt ő is mindig hangsúlyozta − mindenekelőtt a társulatot alkotó színészek, csakhogy az érettebb generációt említsem név szerint: Sinkó László, Csomós Mari, Holl István, Lázár Kati, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Takács Katalin, illetve sok olyan fi­atal színész, akik mára meghatározó tagjai a magyar színházi életnek. Ez a társulat már önmagában egy állítás volt. Mellesleg ez ak­kor – bár szerintem kicsit elavult a fogalom, de nincs máig sem jobb – művészszínház­nak neveződött. Bővebben, egy gondolkodó és gondolkodtató színház volt, ami az ember és a világ viszonyáról folyamatosan vitatkozni szeretne, gondolatokat akar ébreszteni. Erről négy rendező (köztük a nemrég elhunyt Ács János), illetve három író-dramaturg (Duró Győző, Forgách András és Kárpáti Péter) volt hivatott gondoskodni.

Működött ez a színház műhelyként, volt-e valami tézis, amit bizonyítani vagy cáfolni akar­tatok?

Szerintem ez nagyon kikristályosodott for­mában egy alkotóhoz szokott kötődni, akinek van kísérleteznivalója, nem pedig kőszínhá­zakhoz, ahol repertoárt kell létrehozni, és több rendező dolgozik, hiába gondolkodnak ha­sonlóan. Egyébként szerintem mára ez a mű­hely szó is elkopott, hiszen ha jól dolgozunk, egy próbafolyamat is tud műhelymunkával pá­rosulni. A bemutatókényszert kőszínházban nem lehet kiküszöbölni. Költségvetés van, be­vételt kell termelni, el kell számolni a fenntartó felé, a klasszikus műhelymunka csak kicsit titokban, kicsit a szőnyeg alatt tud létrejönni.

Buborékok. Fotó: Dudás Levente

Ez azt is jelenti, kérdem tőled, mint egy kőszínház művészeti igazgatójától, hogy egy repertoárszínháznak elsősorban a közönséget kell szolgálnia?

Minden színháznak a közönséget kell szolgálnia, színház nincs közönség nélkül, ez is a szakmánk része, a közönséget, hatást, befogadást elemezni. Mikor előadást készí­tünk, muszáj a közönségre is gondolnunk. A kőszínház jellemzően a repertoárján tart több­féle előadást, és meg kell találnia azt a kö­zönséget, akit a műsorpolitikája érdekel. Ter­mészetesen nem lehet összehasonlítani egy fővárosi repertoárszínházat egy megyeszék­hely színházával. Ilyen értelemben a nagyvá­radi Szigligeti Színház a magyarországi vidéki színházakra hasonlít, ahol csak közönségvesz­tés árán tudsz egy szűkebb, számodra legfon­tosabb szempontokra koncentráló művészi programot hirdetni. Ekkor viszont figyelmen kívül hagyod, hogy egy ilyen típusú intéz­ménynek felelőssége, kötelessége nagyon jó minőségű színházzal, de többféle igényt ki­szolgálni. Pedig ezt is lehet jól csinálni, láttunk erre példát Kaposváron, ahol felneveltek egy közönséget, ami egyformán nyitott volt a gon­dolkodó, szellemes operettre és Peter Weiss Marat/Sade-jára, amit Ács Jani rendezett, és egy egész ország zarándokolt Kaposvárra, hogy láthassa. Ehhez viszont idő kell. Minimum öt év, amíg egy – a szüleit is némileg befolyásolni képes – kilencedikes diák eljut az egyetemig, de az is lehet, hogy a duplája. Ezzel csak az a probléma, hogy ma nem igazán vannak ennyi ideig regnálható színházak a politikai kurzusok és szándékok gyorsváltásai miatt. Legalábbis Magyarországon.

A Székely Gábor-féle Új Színháznak sem egy természetes érési folyamat vetett véget…

Annak pont akkor lett vége, amikor a ha­talmas nagy korszaka elkövetkezett volna. Az utolsó évadban az a társulat megmutatta, hogy mire lesz képes. Ott volt Székely Gábor Ivanov­ja, Hargitai Iván csodás Merlin előadása, én pedig megcsináltam Grabbe Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című darabját, ami kultelőadássá vált hónapok alatt. Azt például az első évben nem tudtuk volna megcsinálni, mert egy ilyen szeszélyes dramaturgiájú szö­veghez meg kellett tanulnunk együtt gondol­kodni.

Én, bár nagyon megviselt és ocsmány­nak láttam az egész helyzetet, a saját induló pályám tekintetében nagyképűen azt gondol­tam, nem lesz rám ekkora hatással. Pedig az, hogy ennyire hullámzóan alakultak a dolgaim, hogy hol volt közegem, hol nem, hogy min­den egyes munkám ismerkedési helyzetben kezdődött, és nem építkezhettem, nagyrészt ide vezethető vissza. Akkor egyáltalán nem tudtam felmérni, hogy ez a tragédia ennyire érinteni fog.

Ezután mentél Marosvásárhelyre?

Fél évig különböző ösztöndíjakkal külföldön voltam, aztán jött Marosvásárhely, mint fény az éjszakában. Béres András hívott rendezni. Eredetileg azért mentem el találkozni vele, hogy visszautasítsam, de aztán a lehető legrosszabb dolgokat sorolta el a saját színházáról, és ez az őszinteség annyira tetszett, hogy végül igent mondtam. Nagyon meghatározó három év volt az életemben. Egyrészt, mert sok embert na­gyon megszerettem, akikkel nagyszerű előadá­sokat hoztunk létre, gondolok többek között a Chioggiai csetepatéra, amivel Kisvárdáról el­hoztuk a nagydíjat (1999-ben – a szerk.). Más­részt, mert a rendezés szakmai részével kellett foglalkoznom. Egy nagyon vegyes gondolko­dású, nem a legjobb állapotban lévő társulattal kezdtem dolgozni. Eleinte rengeteg manuális szakmai segítségre volt szüksége, szemben az Új Színházzal, ahol a gondolataimra, inspiráci­óimra ezer ajánlatot kaptam a színészektől és csak válogatnom kellett.

Ha már említed, milyen egy jó állapotú tár­sulat?

Egy nyelvet beszél. Főképp mert erős ren­dezők keze alatt, egy szellemi irányba tart, jó esetben hosszú ideig. Nyitott, befogadó, kíváncsi. Erős munkamorálú és nagy teher­bírású. Jó állapotban lévő társulatban nagy az egyéni felelősségvállalás, és nem lehet el­veszni. Mindig van kinek a szemébe nézni a színpadon. Jó állapotú társulatban a kimagas­ló egyéni teljesítmények mindig egységben vannak az összteljesítménnyel. Ritka dolog, ha megtörténik, hogy az ember részese lehet ilyennek, nagyon meg kell becsülni.

Visszatérve Marosvásárhelyre, a visszhan­gok alapján úgy tűnik, mintha az itteni szakma nem feltétlenül szerette volna osztatlanul az előadásaidat…

Szerintem egy rendezőnek elsősorban a színészekkel kell jól egyezni, velük kell elhitet­nie, hogy akar valamit. Ebben százötven szá­zalékosan jó élményeim vannak. A színházcsi­nálás nyilvános tevékenység, soha semmilyen körülmények között nincs olyan, hogy va­lami mindenkinek tetszik. Én egyébként is a pályám elejétől kezdve rendkívül megosztó előadásokat hoztam létre. Egyik nap megje­lent egy kritika, hogy azonnal adjam vissza a diplomámat, mert tűrhetetlen, hogy színház­rendező vagyok, ugyanazzal az előadással kapcsolatban másnap azt írták, hogy zseni született. Ezeket a helyzeteket az embernek az első pár évében meg kell tanulnia helyén kezelni. Nyilván Vásárhelyen is volt, akit ide­gesített az ottlétem vagy rühellte az előadása­imat. Aztán jött egy főigazgató-váltás, amikor egy adott ponton azt éreztem, a magyar tár­sulat integritását, és magát Béres Andrást is meg kell védenem. Megírtam ez ügyben sze­rintem életem legjobban sikerült levelét, ami után sajnos nem hívtak meg többet rendezni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy az ot­tani munkám, illetve az azokban az években ott dolgozó vendégrendezők munkája (Anca Bradu, Rusznyák Gábor) jó alapot jelentett a társulatfejlődéshez, de persze ez nem jelenti azt, hogy engem ott a történelem részének tekintenek.

Szerintem általánosságban elmondható, hogy a magyarországi és a más színházi hagyo­mányok által átitatott határon túli alkotók között markáns felfogásbeli különbségek vannak…

Sokan foglalkoznak azzal, hogy a román és a magyar színházi nyelv nem rokonítható egymással, leírhatóak a különbségek elemei, de szerintem ennél is fontosabb, hogy hagyo­mányban, történelemben és funkcióban mi­lyen eltérések vannak. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak hosszú ideig volt egy meghatározó nyelvőrző funkciója, miközben a román színjátszás kor­társ és felvilágosult módon magával a szín­házzal foglalkozván illeszthette egymáshoz az építőelemeket, ami mérhetetlen különbség.

Szerintem minden hatásból lehet jól és rosszul tanulni, semmit sem szabad különböző rendezőelvek alapján előre kizárni. A román színház anyanyelvi szinten beszél egy nagyon erős, expresszív formanyelvet, ami komoly ve­szélyt rejt, mivel külső jegyeiben könnyűnek tűnhet lemásolni, de ha a magyar nyelvű szín­házban kezded ezeket használni, jó eséllyel nem fog működni, már csak a két nyelv hang­zásbeli, hangsúlyozásbeli és ritmikai különbö­zősége miatt sem. Többször láttam olyan ro­mániai magyar színházi előadást, ahol emiatt idegennek tűnt a magyar nyelv. Különös jelen­ség. Illetve olyan előadásokat is láttam, ami­ben a külsőségeket tökéletesen alkalmazták, de mégsem állt össze szerves egésszé. Hoz­záteszem, a mélyről fakadó, igazi tehetséget nem kell ettől félteni, hiszen jól tudja ötvözni az őt ért hatásokat.

A bárkás időszakodról akarsz beszélni?

A Bárka végtelenül szomorú történetét szerintem írja meg más. Én felügyelőbizottsági tagként ott voltam az alapításnál, aztán pedig egy rövid ideig főrendező voltam, aztán ott is írtam egy búcsúlevelet… Ha kíváncsi vagy valamire, kérdezd, de részemről mehetünk tovább.

Jó. Ha jól tudom, Tatabánya jön, illetve a Honvéd Együttes. Erről az időszakról mit mon­danál el szívesen?

A Honvéd Együttes túlélőhelyet biztosított nagyon tehetséges fiataloknak, akik – majd­nem mind egy osztályban végeztek Marosvá­sárhelyen Kovács Leventénél – Magyarorszá­gon szerettek volna szerencsét próbálni. Nem miattam jöttek el Vásárhelyről, hanem mert az életük úgy alakult. Segítettünk nekik, de ott nem tudott igazi színház lenni, mert a Honvéd Együttesnek nem ez volt a főprofilja. Bár az is igaz, hogy éppen ezért néha lehetett műhely­munkát csinálni, abban az értelemben, ahogy korábban kérdezted. Velük született életem első olyan előadása, amit teljesen a színészek improvizációjából készítettünk a színészekkel és Kárpáti Péterrel. A gyerekkorról szólt, a Szkénében játszottuk. Akkoriban ez még nem volt annyira elterjedt színházi forma. Szóval igazából úgy mondanám, hogy az Új Színház óta sok helyen rendeztem, sokfelé megfor­dultam. Szabadúszásnak mondják, de néha nevezhetjük szabad fuldoklásnak is. Miskol­con, Nyíregyházán, a Vígszínházban, a Cent­rál Színházban és az Örkényben többször, a Debreceni Operában, Varsóban, a Magyar Állami Operaházban – hosszú még a sor. Sok öröm volt ezekben a munkákban, összefüggés annál kevesebb.

A Tatabányán töltött tíz év azt a hiányzó állandóságot jelentette, ahol a legkevesebb belső és külső kompromisszummal lehetett elgondolkodni azon, hogy miről is szeretnék színházat csinálni, miről tartom fontosnak, hogy beszéljünk. A rendezés – még ha az élet néha másra kényszerít is – nemcsak a kenyérkere­ső szakmám, hanem jó esetben alanyi alko­tóművészet. Tatabányán a volt osztálytársam, Harsányi Sulyom László volt az igazgató, aki­vel kölcsönös és feltétel nélküli bizalomban dolgoztunk együtt. Hihetetlen biztonsági há­lót tett alám, az volt a fontos számára, hogy – természetesen nem szem elől tévesztve a tatabányai közönséget – azt csinálhassam, amit igazán szeretnék, azokkal a színészekkel, akikkel szeretném. Nem volt állandó társulat infrastrukturálisan, mégis volt, hiszen zömé­ben ugyanazokkal a színészekkel hoztuk létre az előadásokat. Olyan színészekkel, akik na­gyon fontosak számomra: Tóth Ildikó, Margitai Ági, Széles László, Egyed Attila, Chován Gábor… nem sorolom. Hiányoznak nagyon. Fontos és jó előadások születtek, csak na­gyon keveset játszottuk őket, nyolc-tíz bérlet van Tatabányán. Még most is, pedig már más lett az igazgató és van állandó társulat. Fontos és jó előadások születtek, de elmúlt ez is. A színház jelen idejű és mulandó műfaj, valójá­ban ez mindig nagyon tetszett benne. Nem az öröklétnek dolgozunk.

A tanítás régóta kísér a pályádon. Miért fontos számodra, hogy a következő generáci­ókra hatással legyél?

Utóbbit ebben a formában nem tartom fontosnak, nem akarok hatást gyakorolni. Per­sze folyamatosan azt teszem, de ez nem cél, hanem eszköz. Egész egyszerűen kaptam, il­letve összegyűjtöttem egy tudást, részben ar­ról is, hogy miként kell ezt a szakmát tanítani, így azt gondolom, egész egyszerűen köteles­ségem ezt a fiatalokkal megosztani. A tanítás az identitásom része. Nagy része. Egyébként nem csak az az érdekes, amit én adok, hanem az is, amit cserében kapok. Állandóan fiatalok között lenni folyamatos megújulási lehetősé­get jelent, rengeteg inspirációt nyer belőle az ember, talán kevésbé veszíti el a kapcsolatot a világgal, kevésbé öreges az élet.

A lehetőségek egyértelműen szűkülnek, tudod valamivel kecsegtetni azt a 10-12 em­bert, aki aktuálisan a szárnyaid alatt készül a pályára?

Én ugye zenés-színész osztályt vezetek, az elsőt még Ascher Tamással indítottuk, de Selmeczi Gyuri már ott is zenei vezető volt, az­óta pedig vele vagyunk párban osztályvezetők. Ezek az osztályok ötévente indulnak csak, így a létszám nagyobb az általad említettnél, je­lenleg tizenhét diákunk van. Arról, hogy mivel lehet őket kecsegtetni, azt gondolom, a Szín­művészeti sem különbözik sokban más egye­temektől, más pályán sem könnyű manapság munkát találni. Igyekszem a felvételin minden rosszat elmondani a jelentkezőknek, de eddig még senkit sem sikerült elijesztenem, mert a színház az egy mánia, ezt szenvedély nélkül nem lehet csinálni.

Buborékok próba. Fotó: Dudás Levente

Tudom, hogy bőven lenne még mondani­valód a témával kapcsolatban, de ha jobban belemegyünk, rajtunk kívül nem jut másnak hely ebben a lapszámban. Szóval önkényesen váltanék a másik munkahelyedre: művészeti igazgató vagy a nagyváradi Szigligeti Színház­ban. Milyen mánia, milyen szenvedély hozott ide? Mi motivál, mik a célkitűzéseid?

Az előző témának valóban csak a felszí­nét kapargattuk, bevezetőnek is szinte kevés, ami elhangzott, erre a programos kérdésre pedig, gondolom, valami programos választ vársz, pedig egy tömör összefoglalásból kima­radna egy csomó tényező, aminek következ­tében igent mondtam a felkérésre. Egyébként is viszolygok a programhirdetéstől. Bár jól hangzik, de nem mánia hozott, hanem alapos megfontolás, kilenc hónapig gondolkoztam előtte, bár a hezitálás hátterében az egyetemi feladataim is állnak, hiszen még csak másod­éves az osztályom, és elég nehéz Budapest és Nagyvárad között egyeztetni úgy, hogy mindenre elegendő idő és energia jusson. Mindkettő nagy felelősség és ez szorongató. Ez is egyfajta sűrített idő.

Az igen mellett az alapvető érv egyébként az volt, hogy nagyon kíváncsivá tettek a tár­sulatot alkotó emberek, és azt gondoltam, a szaktudásommal tudok annak érdekében tenni, hogy jó irányba haladjanak a dolgaik, a tehetségüket a lehető legteljesebben kibon­takoztathassák akár összegző, akár új uta­kat kereső munkákkal. Kecsegtető volt az is, hogy munkalehetőséget biztosíthatok olyan alkotóknak, akik tehetségükkel megterméke­nyíthetik a társulat munkáját, és pláne fiata­loknak, hogy gyakorolhassák szakmájukat. Jó színházat szeretnék velük csinálni, olyat, ami egyre fontosabbá válik a Nagyváradon és a színház vonzáskörzetében lakók életében. Most pont egy éve csinálom, ez még nagyon kevés, annyira volt elég, hogy a színészekkel kicsit elmélyültebben megismerjük egymást, illetve hogy a közegről is élesebb, pontosabb képet alkossak.

Nagy szerencse, hogy most már van két játszóhelyünk. A nagyszínpadon mindenkép­pen olyan igényes és jó előadásokat kell lét­rehozni, amik szélesebb közönségrétegek kíváncsiságát felkelthetik, hiszen egy színház­nak létfeltétele, hogy a nézők látogassák az előadásokat. Emellett pedig a stúdióban lehet más szempontokat előtérbe helyezve előadá­sokat csinálni. Azt hiszem, az én személyem ilyen szempontból hasznos lehet, mivel a saját alkotói vágyaimat már képes vagyok háttérbe szorítani ennek érdekében.

Ahogy telnek az évek, egyre nagyobb ér­téknek látom, hogy az emberek színházba jár­nak, hogy vannak emberek, akik ezt az idő­töltést választva érzelmeket akarnak átélni és gondolkodni akarnak önmagukról, közösség­ben. Azt akarom, hogy az emberek járjanak színházba, mert ott nagy dolgok történhetnek velük. Azt remélem, hogy kis lépésekben épít­kezve, hosszú távon egyre inkább közeledni fog az alkotók és a nagyközönség ízlése egy­máshoz. Ez voltaképpen egy szocializációs folyamat, sok türelem kell hozzá. Mindenki ré­széről. Hiszek a mindennapok szívós és kitar­tó munkájában. Csak bírjam erővel.