Talált kép: Útmutatók felelőssége

A Játéktér 2019. tavaszi számából

Legutóbb ilyen képekre találtam rá, e kettőnél jóval többre. Általuk meg az alkotójukra, Agócs Íriszre.
Hogy találunk rá egy alkotóra? Agócs Íriszt például Tandori Dezsőn keresztül ismertem meg.
Megvásároltam Tandori két gyerekkönyvét, és megtetszettek a bennük levő illusztrációk.
Hogy találtam rá Tandorira? Petres Lászlón keresztül. Hogy találtam rá Petres Lacira, aki három évvel fölöttem járt a csíkszeredai középiskolában? Két magyartanáron, Csutak Juditon és Bara Katalinon keresztül, akik a suliban irodalom- és filmklubot vezettek, tantárgyversenyekre vittek minket. Hogy találtam rá az irodalomra? Korábbi magyartanáraimon, Bodó Juliannán és Bartha Györgyön keresztül.
Mindig egyes emberek mutatják tehát az utat más emberekhez. Tudatosítani szoktuk ezt, ha rábukkanunk egy számunkra kedvessé váló alkotóra? Köszönetet szoktunk mondani a hozzá elvezetőknek?
Nem csak emberek, de helyzetek is szükségesek a rátalálásokhoz. Intézményes vagy intézményen kívüli alkalmak. (Amiket szintén emberek szerveznek meg, többnyire.) Avagy szokásrendek, amikbe beletanulva eltalálhatunk valahová.

Ilyen az ajándékozás gesztusa. Meg akartam ajándékozni egyik barátnőmet és gyerekeit egy-két gyerekkönyvvel. Tandori Dezső épp azokban a napokban hunyt el. A megemlékezés, a főhajtás rítusa is kultúránk része: a gyerekkönyves polcon Tandorira kerestem rá tehát, azt emeltem le. Neki és pályatársainak, a kortárs magyar szerzőknek a tisztelete is tanult viszonyulás: magyar szakos egyetemista éveim alatt oltották belém kolozsvári és szegedi tanáraim.
Kikkel ajándékozzuk meg mi magunk tanítványainkat vagy olvasóinkat? Mi felé mutatjuk az utat? Jó az az irány?

Zsigmond Andrea