T. Koós Imola: ATIPIA: egy atipikus kilépés a magányból

Avagy milyen lehet egy hatvan fölöttieknek meghirdetett alkalmazott színházi műhely Kolozsváron?
Fotó: Rowenna Baldwin 

Ha valami nem sikerül, csak képzeljük el.

A közelmúltig nem tudtam, hogy kevés mondat van a világon, ami ennyire el- és befogadó, ennyire emberséges lenne.

Ha valami nem sikerül, csak képzeljük el.

Ha nem tudom kifordítani a törzsem, csak elképzelem, és ugyanolyan vagyok, mint az, aki ki tudja fordítani. Ha nem tudok felfutni a dombra, csak elképzelem. Ezzel felfutottam a dombra azokkal, akik fizikailag is képesek felfutni. Ha nem tudom felemelni a lábam, a kezem, csak elképzelem. Ezzel megszűnnek közöttünk a különbségek, amik a test fáradásából erednek. A képzelet szintjén nem vagyok hátrányban hozzád, fiatalabbhoz és mozgékonyabbhoz képest én, a hatvanvalahány éves.

Ha valami nem sikerül, csak képzeljük el. A mondatot a kolozsvári Tranzit Házban Teresa Brayshaw-tól tanultam, aki a Shoshin Színházi Egyesület kezdeményezésére és meghívására játszott, tanított, tanult, mozgott velünk az ATIPIA nevet viselő európai uniós projekt keretében. Nem csak ő: a nemzetközi projekt öt különböző országból, az alkalmazott színház öt különböző területéről hozott össze embereket, öt különböző alkalommal. Az utolsó, kolozsvári találkozás hat napot tartott, és nemcsak attól volt nagyon más, mint a többi hasonló, határokon átívelő kezdeményezés, hogy „civileket” (értsd: színházon kívüli embereket) vont be, hanem attól, hogy akiket bevont, azok – idősödő emberek. A Shoshin kimondottan hatvan fölöttieknek hirdette a hatnapos programot, amivel azonnal belopta magát a szívembe. Személyes érintettség okán is, hisz szűkebb és távolibb környezetemben is azzal szembesülök, hogy az életük őszén járó emberek a legszerencsésebb esetben is csak aktív nagyszülőként hasznosíthatják magukat, de ha erre nincs szükség vagy igény, sokszor teljesen félreállítva, lekezelve, az anyagi és testi lehetőségek fokozatos beszűkülése miatt egyre magányosabban élik meg azt, ami több odafigyeléssel akár az „arany évek” kora is lehetne, ahogy azt a világ egyes tájain nevezik.  Kreatív önkifejezésre, a komfortzóna határainak feszegetésére, ismerkedésre alig nyílik alkalom.

A Tranzit Házban és annak udvarán tartott foglalkozásokra heten jelentkeztek az említett korcsoportból, hozzájuk csatlakoztak az ATIPIA partnerszervezeteinek képviselői öt országból (Magyarország, Franciaország, Németország, Egyesült Királyság, Románia). A Shoshin Színházi Egyesület mellett az egyesült királyságbeli Leeds Beckett University, a franciaországi Centre Artistique International Roy Hart, a németországi Colaborative Reichenow és a budapesti Káva Kulturális Műhely vett részt a projektben, képviselőiknek köszönhetően juthatott közelebb önmagához a hét erdélyi hatvanas  a Feldenkrais mozgásterápia, a Roy Hart-féle hangtréning, a kontakt improvizáció és más, részvételi színházi technikák révén.

Tizenöt évet várnom kell, amíg megütöm a Shoshin által ebben a projektben meghirdetett alsó korhatárt, addigra hátha nálunk is természetes lesz, hogy az idősebbek számára is kismillió kreatív programot indítanak. Egyelőre viszont nem így van, éppen ezért kérezkedtem be másfél napra a műhelymunkákra. A projekt végén ők heten azt vallották, hogy elmondhatatlanul sokat kaptak a foglalkozás alatt: szeretetet, önismeretet, bátorságot, nevetést, barátságot. Én csak másfél napot töltöttem velük, de az is elég volt megértenem, miről beszélnek.

Első nap munkából érkezem, a csapat már dolgozik Teresával, amikor belépek. Mosolygó arcok intik, hogy üljek közéjük. Nagyon fiatalok, középkorúak és idősek vegyesen, székeken ülnek, szemben Teresával. Leülök, és elkezdek mozogni az utasításai alapján. Kicsit felemeljük a jobb lábunkat, letesszük. Kicsit a balt, letesszük, kifordítjuk a lábfejünket, majd be. Most hátrafordítjuk a fejünket. Most az egész törzsünket. Amennyire sikerül. Ekkor hangzik el az említett mondat. Elég elképzelni az elveszett mozdulatokat. Elég emlékezni az emberi test mozgásra való képességére. Érzem, hogy ez a gondolat jóleső egyenlőséget teremt közöttünk.

Félóra múltán kezdek rájönni, hogy egy idős vagy mozgáskorlátozott testnek ez komoly edzés lehet. Merthogy bizony én is érzem. „Nagyon apró mozdulatok elvezethetnek ahhoz, hogy rugalmasabbá váljunk” – fogalmazza meg Teresa a Feldenkrais módszer lényegét. Később Ágnes, az egyik résztvevő azt mondta nekem: soha nem hitte volna, hogy ilyen kis, számára is könnyű mozdulatok ennyire jót fognak tenni a testének.

Szünetben odajön hozzám az egyik résztvevő, egymás nyakába borulunk, mert távoli rokon, de évek óta nem láttuk egymást. Nem hogy a hatvanat, de a hetvenet is rég elrúgta már. Amióta nem találkoztunk, unokája külföldre költözött, lánya reggeltől estig dolgozik, szeretett kutyája tavaly elpusztult. A mindennapos magányból kiutat keresve jelentkezett a Shoshin hirdetésére. Jól érzi itt magát, érdekeseket tanul, és jó a közösség – mondja.

Age-friendly, jut eszembe a Leeds Beckett University jellemzése, ahol Teresa is dolgozik. De hát nem is az a baj, hogy nem vagyunk „friendly”-k, vagyis barátságosak az idősekkel, hanem hogy észre se vesszük őket. Semmilyenek se vagyunk velük. Nem látjuk, nem halljuk meg őket.

Ezen segít Saule Ryan, a dél-franciaországi Roy Hart művészeti központ oktatója, aki szó szerint megtanít kiengedni a hangunkat. Erre a foglalkozásra is bekunyerálom magam, picit tágabbra veszik a kört, hogy befogadjanak. Első benyomásra furcsa dolgokat kér tőlünk Saule, látom a többi „civil” szemén, hogy ők is így érzik. Különböző hangsúlyokkal ismételgetünk olyan, mindenki által ismert kifejezéseket, mint a Mamma mia vagy a lasagna, de anélkül, hogy a szó valós jelentésére figyelnénk. Mammamia hangosan, mammamia halkan, mammamia kétségbeesetten, mammamia titkolózva, mammamia haragosan, kedvesen, idegesen, gyöngéden, megkönnyebbülten. Egész testünkkel használjuk a hangszálainkat, a végtagok és hangképző szervek együtt lendülnek be, testünk törzsi táncban, hangunk szavak nélküli hullámzásban kap lassan bátorságra. Az egész irtó vicces lehet kívülről, és nem csak kívülről: a mosoly kiül az arcokra, minduntalan elneveti magát valaki. Én is. Saule később azt mondja nekem: a hangunk művelése, fejlesztése, megmunkálása szerinte nem kimondottan a színházi felkészülés része, hanem az emberi mivoltunkban való fejlődésé.

Azon kapom magam, hogy alig várom a holnapot, amikor egész délelőttömet itt tölthetem.

Másnap Teresa mozgástechnikai bemelegítője után két csoportra oszlik a társaság, elhatározom, hogy mindkettőhöz megpróbálok kis időre csatlakozni. A Tranzit Ház napsütötte udvarán ülünk, kora őszi fényben ragyog a Szamos. Ismét körben helyezkedünk el, idősek és fiatalok vegyesen, úgy érzem, az egész foglalkozás alatt nagyon fontos, hogy állandóan mindenki lássa mindenkinek az arcát. A gyakorlatot Rosie MacPherson vezeti, és mivel nyelvileg vegyes a csapat, a Shoshin vezetője, Köllő Csongor fordít magyarról angolra és fordítva. Itt és most fontosak a szavak: tegnap ugyanis azt a házi feladatot kapták a nebulók, hogy állítsanak össze egy szöveget, ami róluk szól, majd osszák meg a többiekkel.

Mikor kértem meg utoljára egy idős embert, hogy beszéljen magáról? Mikor figyeltem egy idős emberre teljes lényemmel legutóbb? És akik itt ülnek most körben, rájuk mikor irányult tíz ember teljes, osztatlan és ítélkezéstől mentes figyelme utoljára?

Intimitásában, személyességében csoportterápiára emlékeztet, az őszinte történetmesélés kinél szaggatott mondatok, kinél tárgyilagosság, kinél egy balladaszerű dán ének, kinél suttogás, kinél vers formáját ölti. Meghatva és megtisztelve érzem magam, hogy itt ülhetek közöttük és hallgathatom a vallomásokat, amelyek többször könnyeket csalnak a szemekbe. A konklúziók egy részét pár nappal később, a projekt nyilvános záróeseményén visszahallom. Többet közülük együtt, kórusban mondanak el, mintegy jelezve az átvállalást és felelősséget, amit magában hordoz az a folyamat, amikor individuumokból egyszercsak közösség válik. Nem véletlen, hogy a zárórendezvényen ez a közösen mondott szöveg (amelyet a közönségnek csukott szemmel kellett hallgatnia) utolsó mondatai így hangzanak: „Van 435 év tudásunk, bölcsességünk, tapasztalatunk. Van ez a pillanatunk. Van ez a terünk. Vagy te nekünk. Vagyunk egymásnak.”

A második csoport jön ki az udvarra, újra kört alkotunk, figyelem- és spontán reakcióképesség-fejlesztő játékokat játszunk, ezúttal nincs szerepe annak, ki milyen nyelvű. Hannah Megan Butterfielddel énekeket tanulunk, többek közt az I am a Tower of Strenght Within and Without kezdetű dalt, ami egy matriarchális törzs sámánénekére emlékeztet. Aztán párokra oszlunk, kontakt mozgásgyakorlatokat végzünk, majd – a zárórendezvényen bemutatott duetteket előkészítendő – kettesével bizalomerősítő sétára indulunk. A duók egy fiatal színházi szakemberből és egy hatvanpluszos résztvevőből állnak. Bizalom nélkül bajosan működne a páros séta, mert egyikük szeme mindig be van kötve. Miután visszatérnek a kiindulási pontba, beszélnek az élményükről, majd a pár másik tagjának szemére kerül a kendő, és ismét elindulnak. Közben megérintenek tárgyakat, beszélgetnek, de hogy miről, az csak rájuk tartozik. Minden gyakorlat visszaköszön valamilyen formában a nyilvános projektbemutatón, de mindegyik kicsit másként. Közönség előtt már összeszokottság váltja fel az intimitást. Számomra szívmelengető megtapasztalni annak az együtt-fejlődési folyamatnak az eredményét, amelybe engem is befogadtak. Talán ez az oka, hogy amikor az előadás végén közös táncra invitálják a közönséget, habozás nélkül csatlakozom hozzájuk.

Amikor körbekérdezek, hogy ki mit kapott ezekben a napokban, egyöntetű a válasz: technikailag meg önismeret terén is sokat, de a legtöbbet emberileg. Pintér Géza, aki az egyik idős-fiatal páros fiatalabbik felét alkotta a duettben, arról vall nekem a projekt végén: a felelősséghelyzetbe kerülés volt számára az egyik legerősebb élmény. „Az előadás előtt volt egy közös beszélgetés – idézi fel Géza. – Ültünk körben, és megdöbbentő dolgok hangzottak el. Például az egyik résztvevő évek óta tervezi, hogy az édesanyja naplóját feldolgozza. Most, ez alatt a hat nap alatt megtörtént ez a hosszú évek óta halogatott lépés. Másikuk 22 éve egyedülálló, és azt mondta, hogy 22 év után először érezhette embernek magát. Volt, aki elmesélte, hogy betegség meg egyebek miatt négy éve nem mozdult ki otthonról, és ez volt az első kimoccanás ebből az állapotból. Egyik hölgy arról beszélt, hogy a családján kívül nincs más közösség, amely el- és befogadja, de ebben a csapatban hat napon keresztül szabadon önmaga lehetett. Mindannyian a magányból való kilépésről beszéltek.”

Közös csoportkép készül, majd hosszas búcsúzkodás kezdődik. A nemzetközi műhelymunkáknak ez az áldása és egyben átka is: az emberi kapcsolatok olyan intenzitásúra pörögnek fel, ami után aztán nehéz a leállás és főleg az elválás. Szeretnék találkozni egy év múlva ezzel a hét emberrel. Annyi kérdésem lesz. Hogy emlékeztek ezekre a napokra? Tartjátok egymással a kapcsolatot? Történt tartós változás az életetekben? Már örökre Saule jut eszetekbe, ha azt a szót halljátok, hogy lasagna?

Mamma mia! Erről nekem hatvanéves koromban is ti fogtok eszembe jutni.

—————————-

Az ATIPIA (Alkalmazott színház az integrált megközelítések gyakorlása során) egy nemzetközi részvételi színházi projekt a Leeds Beckett University (UK), a Colaborative Reichenow (DE), a Káva Kulturális Műhely (HU), a Centre Artistique International Roy Hart (FR) és a Shoshin Színházi Egyesület (RO) részvételével. A projekt társfinanszírozója az Európai Unió Erasmus+ Programja. A projektről magyar nyelven a www.shoshintheatre.com/atipia honlapon lehet olvasni.